Magyarország, 1979. július-december (16. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-30 / 39. szám
r Rotterdamban a lovas Európabajnokságon hatodik lett az egyik nyugatnémet versenyző. Ez a tény önmagában nem érdemelne említést, hiszen az NSZK csapatának többi tagja mind jobb helyezést ért el. Csakhogy a szóban forgó lovas már 68 éves és alig néhány hónapja épült fel szívinfarktusából. Ez azért már figyelmet kelt, mint ahogyan a neve is: Josef Neckermannak hívják és hét éve, Münchenben, csapattagként olimpiai bajnok volt. Josef Neckerman ma az önkéntes adományokból működő nyugatnémet sportsegélyező egylet elnöke. Valamikor azonban ennél sokkal nagyobb „sarzsit” viselt: övé volt egy nagy katalógus-áruház, az Európa-szerte jól ismert Neckerman. Az idős sportembernek ma már semmi köze sincs a többezerféle árucikket rendelésre házhoz küldő kereskedelmi vállalathoz. Eladta. A név és maga a tevékenység, melyet folytatott, megmaradt — Neckerman azonban távozott. A Neckerman családdal végleg kiveszett egy vállalattípus az NSZK-ban. Az a fajta, amelyet közvetlenül a háború után alapítottak, amely egészen kicsiként kezdte, és amelynek legfőbb ismertetője, hogy nem részvénytársaság, hanem egyetlen ember, illetve család tulajdona. Azt követően, hogy a Neckermant is konszernesítették, az egykori családi „úttörők” közül csak egy nagy név maradt: Max Grundig. Harminc évvel ezelőtt a hátsó udvarban rádiókat szerelgető kis műhely tulajdonosa ma egy 38 000 embert foglalkoztató nagyvállalat elnöke. Közte és Josef Neckerman között három év a korkülönbség Max Grundig javára. Míg Neckerman kitartását, szívósságát inkább a sportban bizonyította, az üzleti életben viszont behódolt az ellenfeleknek, a kevésbé sportos életmódot folytató Grundig sokáig képtelen volt erre. Fejébe vette, hogy ellenáll az erősebbeknek és hogy nemcsak ő maga marad végig az üzletben, hanem cégének távolabbi jövőjét is biztosítja. 1971-ben még azt mondta az övénél tízszer nagyobb konkurrens vállalatról, a holland Philipsről: „Valami egyenértékűt kellene vele szembeállítani.” Ez az idő azonban elmúlt, a versengést — Grundig szerint — a megbékélésnek kell felváltania és ma már tulajdonképpen hajlik arra is, hogy saját cégének sorsát a „nagyobb testvérhez” kösse. (A nevét viselő vállalat, persze, nem teljesen a sajátja. Formálisan ez is részvénytársaság, ahol a részvények túlnyomó többségét, 89 százalékát egy alapítvány, a Max Grundig-Stiftung birtokolja, míg a maradék a Grundig család tagjainak, közeli és távoli rokonok sokaságának tulajdona.) Augusztus közepén röppentek fel az első hírek — elsőként a hamburgi Die Zeit hasábjain — arról, hogy a Philips megvásárolná a Grundig részvényeinek egy részét. Cserébe viszont a család- és vállalatfő, Max Grundig is részesülne a holland cég tulajdonából. Többszöri cáfolatok és újrahíresztelések, különféle találgatások után a hír következőképpen módosult: a két cég létrehoz egy harmadik, teljesen önálló társaságot, amely megvásárolná a Grundig részvényeinek 76,5 százalékát — nyilván az alapítványtól —, ugyanakkor ennek a társaságnak a tőkéjében a Philipsnek 24,5 százalékos részesedése lenne. Nem szerezné meg tehát az úgynevezett „ellenőrző pakett” birtoklásához szükséges 25 százalék plusz egy szavazatot, de így is minden bizonnyal a legdöntőbb szavú tagja lenne egy olyan társaságnak, amelynek feladata: a részvények több mint háromnegyedének birtokában teljes felügyeletet gyakorolni a Grundig tevékenysége felett. A cégtulajdonos Max Grundig „jutalma” mindezért: a Philips részvényeinek nyolc százaléka. Ez további vagyongyűjtésre — amire nyilván alig van szüksége — elegendő. A dolgok menetébe történő érdemi beleszóláshoz azonban kevés. Vagyis: Grundig eszerint feladná önállóságát a Philipsszel szemben anélkül, hogy ezért az üzletpolitika szempontjából meghatározó pozícióval kárpótolnák. A háború utáni utolsó „magányos farkas” is elvérzett volna? 38 000 ember dolgozik a Grundig nevet viselő üzemekben , kétharmad részben az NSZK-ban, egyharmaduk külföldön. Munkájuk nyomán a cégnek évente most már hárommilliárd márka összegű forgalma van. Az úgynevezett szórakoztató-elektronikai iparban a Grundig azon kevesek közé tartozik, akik még mindig „fekete tintával írhatnak”: bevételeik meghaladják kiadásaikat, és így nem kell eladósodniuk ahhoz, hogy fennmaradhassanak. A márka ismerős, mindenki fülében jól cseng. Az NSZK színestévé-piacának kereken egynegyedét Grundig-készülékekkel látják el. Az utóbbi időben akadt már példa arra, hogy a Grundig és a Philips valaminek a fejlesztésével közösen kísérletezzék: a Video 2000 fantázianévvel ellátott képmagnóval, amelynek legújabb változata már kétszer négyórás tévéműsor rögzítésére is alkalmas. De ezt a terméküket sem együtt dobták piacra: mindkét cég megjelent vele, külön-külön márkajellel. Adtak az önállóságra. A nyugatnémet „felségjelű”, az idegen tőkétől magát mind ez ideig távol tartó Grundig és a holland Philips természetesen nincs egy súlycsoportban. Az arány közöttük mind az évi forgalom, mind a foglalkoztatottak dolgában: egy a tízhez. A Philips - nek egyedül a Távol-Keleten anynyi alkalmazottja van, mint a Grundignak összesen. A termékválaszték, amelyre tevékenysége kiterjed, jóval szélesebb. Viszont azokban a cikkekben, amelyeket a Grundig is gyárt, már közelebb állnak egymáshoz. A Philips teljes szórakoztatóelektronikai termelése kilencmilliárd márka — a Grundigé háromszorosa. Ha tehát lemondanak az egymással való versengésről, ketten együtt már valóban monopolhelyzetbe kerülhetnek ezen a piacon. A szórakoztató-elektronikában egyre nehezebb az élen maradni. A japán konkurrens e területen is elérte Nyugat-Európát és különösen nyomasztóvá vált a Grundig fő tevékenységi körében, a színes televíziók piacán. 1980-ban lejár a Pal-licenc szerződés érvénye. Az AEG-Telefunken által kifejlesztett színes technikát annak idején a japán cégek is megvásárolták. Egy feltétellel adták el nekik: 1979 végéig csak kisképernyős készülékeket szállíthatnak Nyugat-Európába. A japánok csak a percet várták, hogy betörhessenek. Megelőzni a japánokat, amíg lehet — ez ma a nyugat-európai versenytársak fő célja, ehhez keresik a legmegfelelőbb kereteket. A Philips és a Grundig úgy, hogy közeledik egymáshoz. A Franciaországban, Angliában és az NSZK- ban egyaránt jelenlevő, egyébként eredetileg amerikai „illetőségű” ITT saját fejlesztéseinek meggyorsításával és termelésének újraszervezésével. Az augusztus végén rendezett, nagy nyugat-berlini nemzetközi árubemutató is igazolta: a japánok tudják már mindazt, amit a nyugat-európaiak, csak éppen sokkal olcsóbban. A piac nem túl „barátságos”. A kommersz készülékek és berendezések iránt már alig van kereslet. Igazi érdeklődés csak a műszakilag magasabb rendű újdonságokat fogadja. A Philips elő is állt néhánnyal (a már említett képmagnó mellett például a komputerizált autórádióval). Ezek azonban ma még olyan drágák, hogy egyelőre nem számíthatnak tömeges keresletre. Megőrizni a minőséget, ugyanakkor csökkenteni a költségeket és ezzel az árat — akinek ez előbb sikerül, az írhat a jövőben a „fekete tintával”. Úgy látszik, ma már Max Grundig is elsősorban erre gondol és inkább hagyja, hogy „megsegítse” a Philips, semhogy elvérezzen a japánokkal szemben. LIPOVECZ IVÁN Híradástechnika-piac Jönnek a japánok A Philips—Grundig ügy háttere Családi üzletek alkonya ! JAPÁN REKLÁM NSZK-LAPBAN Kétszer négyórás tévéműsor rögzítésére is alkalmas Az 1965-ben bekövetkezett politikai fordulat Indonéziában jelentős mértékben érintette a diplomáciai szolgálatot is, amelyben nagy többségben voltak a Szukarno elnökhöz hű nagykövetek. Többségük polgári személy volt, de szép számmal akadtak köztük olyanok is, akik korábban magas rangú katonatisztek voltak. Az utóbbiak száma jelentős mértékben növekedett a fordulat után, amikor az új vezetés számos tábornokot úgy akart semlegesíteni, hogy nagykövetté nevezte ki őket, és külföldre küldte ki. A számonkérés csak később következett be, és úgy kezdődött, hogy a külügyminiszter bejelentette a Sri Lankában (akkor még Ceylon), Kínában, Kubában, Ghánában, Maliban és Vietnamban (Hanoi) akkreditált indonéz nagykövet visszahívását, valamint 18 más diplomata menesztését. Ez utóbbiak között volt több főosztály, így például személyzeti, konzuli és más főosztály vezetője. Akkorra már elbocsátott DIPLOMÁCIÁ- ták a külügyminiszter első és második helyettesét, míg a volt külügyminisztert, Szubandrnát bíróság elé állították. Mindez 1966-ban játszódott le. Négy évvel később két nagyköveteit elmozdítottak hivatalából (tábornokok voltak), a manilai nagykövetet visszahívták és házi őrizetbe vették. Ugyanez történt a korábban Ausztráliában szolgálatot teljesített nagykövettel is. A leglátványosabb menesztés 1970 decemberében következett be: Hartono tábornokot hazahívták a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságból — ahol mint nagykövet tevékenykedett —, és hoszszas kihallgatásnak vetették alá. Ezt követően a külügyminiszterrel tárgyalt, aki hivatalosan is bejelentette Hartono és más nagykövettábornok visszahívását. Letartóztatásról azonban nem volt szó. Másnap azonban Hartono meghalt, a jelentések szerint öngyilkosságot követett el.