Magyarország, 1979. július-december (16. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-11 / 45. szám
Ezen a héten az összeállításunkban idézett levelek nagy része szakfordítóktól érkezett, illetve az ő gondjaikról szól. Az első levél ezúttal is — mint az már gyakorlat nálunk — közületi válasz egy korábbi cikkünkre. „A Magyarország 1979/41. számában »K. und K. vasút« címmel megjelent cikk egyik megállapítása téves, nem felel meg a valóságnak. A kifogásolt mondat így hangzik: »Az IBUSZ után várhatóan a Lokomotív Tourist lesz a második hazai utazási iroda, amely útlevélkiadási joggal rendelkezik.« Az útlevéltörvény és az annak végrehajtásával foglalkozó jogszabály szerint »az útlevél iránti kérelmet a 6/1978. (XI. 10.) BM rendelet 2. § (2) bekezdésében meghatározott magánútlevél esetén Budapesten az IBUSZ útlevél- és vízumosztályához, vidéken a megyei IBUSZ irodához, utazási iroda által szervezett társasutazás esetén a szervező utazási irodához kell benyújtani. A benyújtott kérelem elbírálására a rendelet alapján az illetékes rendőrhatóság jogosult." A Győr—Sopron—Ebenfurti Vasút csak az általa szervezett, Ausztriába történő 3—5 napos utak esetében, Győr-Sopron megyére vonatkozóan kapott olyan engedélyt, hogy ezen utaknál az útleveleket a megyei útlevélosztályhoz közvetlenül beadhatja.” GYŐR—SOPRON—EBENFURTI VASÚT IGAZGATÓSÁGA, LISICZKY LAJOS VASÚTIGAZGATÓ „Lapjuk 1979/39. számában a szakfordítókról többek között a következőket írják: »Mesteremberek? Szakfordítói díj oldalanként 21 forint, melyből az Országos Fordítóiroda közvetítési díjként 7 forintot levon ..." A fogalom bármilyen értelmezése szerint sem mesteremberek a szakfordítók, hiszen egy iparos szakember akkor is felszámít legalább 20 forintot, ha csak kiszáll a helyszínre és ott semmit sem csinál. A nyelvtudás rendkívül időigényes. Akinek van nyelvérzéke, legalább 4- 5 évig kell itthon intenzíven tanulnia, s a tudás csak akkor marad meg, ha ezután is van ideje és türelme az állandó olvasásra esténként, vagy inkább éjszakánként. Erre igazán nem hat inspirálólag a »fizetség«. Jómagam gyermekkorom óta gyötrődtem három nyelv megtanulásával, ezekből állami nyelvvizsgát is tettem. Ma, nyugdíjas koromban szívesebben vállalom az ócskapiaci árusítást, mint az idegőrlő fejtöréssel járó, de meg nem fizetett fordításokat. A fordítás kategorizálása szinte lehetetlen, hiszen a legtöbb ember saját anyanyelvén sem tud tökéletesen, különösen a szak-, például a műszaki területen. Ha már felfigyeltek erre a krónikusan torz helyzetre, van remény, hogy végre javítani fognak rajta, nemcsak a fordítók, hanem az ország gazdasági életének érdekében is.” SIMON É. JOLÁN, DEBRECEN „Örömmel töltött el, hogy ismét olvashattam lapjukban a nyelvtudás szükségességéről és a fordítókról, fordításokról. Miután a magyar nyelv a ritka nyelvek közé tartozik, hazánkban mindig is volt és lesz fordítás idegen nyelvről magyarra és viszont. Hiányzik azonban a fordítók szakmai és anyagi megbecsülése. 1948 óta foglalkozom hivatásszerűen műszaki fordításokkal a mezőgazdasági gépesítés és az általános gépesítés területén. Ma már nyugdíjas vagyok és csak fordítással foglalkozom. Nem panaszkodhatom amiatt, hogy nem vagyok ellátva kellően munkával. Ez is arra mutat, hogy még mindig nincs kellő számú, nyelveket jól tudó szakemberünk. A fordítások díjazása messze nem áll arányban azzal a szellemi és fizikai munkabefektetéssel, ami egy jól elvégzett fordítás mögött áll. Egy szakfordító keresete ma nem éri el egy teljesen szakképzetlen takarítónő bérét sem. Magyarországon a műszaki és tudományos szakfordítóknak gyakorlatilag semmilyen érdekképviseleti szervük nincs. A műfordítók az Írószövetség égisze alá tartoznak, ezért jobb helyzetben vannak. Ugyanakkor a szakfordítások iránti igény napról napra nő, és hovatovább ott tartunk, hogy egy-egy cikk fordítására hónapokig kell várni a fordító nagy leterheltsége miatt. Magasabb díjazás és a fordítók jobb megbecsülése esetén sokkal magasabb minőségű munkát is lehetne követelni a fordítóktól, akkor talán kevesebb »baki« fordul majd elő a különböző sajtóorgánumokban.” VÁRKONYI LÁSZLÓ, BUDAPEST „Az 1979/39. számban megjelent »Mesteremberek?« című cikkkel kapcsolatban csupán azt kívánom megjegyezni, hogy az ott említett 21 forintos oldalankénti fordítási díj csak az úgynevezett nehéz szakszövegekért jár. Ide tartoznak a szabványok, a szabadalmi leírások, a prospektusok és a gépkönyvek. Ezek mennyisége nem sok. A fordítóanyag túlnyomó része közönséges szakszöveg, amiért oldalanként csak 16 forintot fizet az Országos Műszaki Könyvtár és Dokumentációs Központ. A szöveg nehézségét azonban sohasem a cikk témája határozza meg, hanem a szakíró stílusa, s a legtöbb szakíró abban a tévhitben él, hogy csak az a tudományos cikk, amely nehezen érthető és tele van körmondatokkal.” KIS SÁNDOR, BUDAPEST „Csodálkozom azon, hogy lapjuk őszi BNV-melléklete akkora vihart kavart, még a háztájiban is foglalkoztak vele. Úgy hiszem, az olvasótábor túlnyomó többségének tetszett a sok, szépen tipografizált, rajzokkal, fényképekkel tarkított hirdetés. Sok hasznos információt kaptunk ezekből a vásárról, ahová legtöbbünk ki sem tudott menni. Szerintem a 24 hirdetés mindegyike megfelelt a célnak. Természetesen egy alkotásról (a hirdetés megtervezése is az) lehetnek különböző vélemények és egyéni ízlések. Helyeslem, hogy a szerkesztőség ezt a 16 oldalt a lap közepére tette, én mindig kiemelem a hirdetési mellékletet, mert az újságot nem gyűjtöm, de ezeket a fontos vásárlási útmutatókat elteszem egy darabig. Ezért áldoztak a hirdetők, ezért fáradtak grafikai, nyomdai és szerkesztőségi szakemberek. Egyik olvasójuk az 1979/40. számban azt írja: »Csapnivaló technikával előállított, korszerűtlen nyomdatermék ez, amely tipográfiában, grafikában vagy három évtizeddel elmaradott, megfogalmazásában jórészt közhelyeket ismételget«. Ha a Magyarország szerkesztősége valóban önkritikusan gondolkoznék, ilyen, a hirdetések és a tömegtájékoztatás ellen támadó cikket nem lett volna szabad leközölnie. Három évtizede nem volt pénzük a vállalatoknak hirdetésre. Most a hirdető vállalat szakemberei tervezik a hirdetéseket, a rendelő által megadott szöveggel és grafikával. A hirdetések mindig egy bizonyos rétegnek szólnak, a termelő vagy szolgáltató vállalat joga, hogy eldöntse, mit közöl az olvasóval. Nehéz elbírálni, hogy mi a közhely és mi a giccs, így van ez azzal a bizonyos rajzzal is, ami levélírójuk szerint átmenet a kávéfőző és a váza között. Amin az ember szeme pár másodpercig el tud időzni, az a hirdetés már elérte célját. A csikóbőrös kulacs mellett volt szépen faragott népművészeti fadoboz is, amit a kritizáló nem vett észre. De van még igény bel- és külföldön — hiszen ez nemzetközi vásár — karikás ostorra is. Egyesek szerint sok a hirdetés. A hirdetések terjedelmét azonban minden lapnál előre állapítják meg és ez minket, olvasókat is véd, hogy ne legyen túl sok a reklámból. Aki már próbált feladni hirdetést, az tudja, hogy hetekig várhat, amíg pársoros hirdetése megjelenik. A hirdetés díjából pedig a lapokat kiadó vállalatok fontos kulturális igényeket elégítenek ki, ami az egész társadalom érdeke.” KÚTFALVI OSZKÁR, BUDAPEST „Visszatérve egy korábbi cikksorozatukra, néhány megjegyzést kívánok tenni Petőfi Sándor sírhelyével kapcsolatban. Egy fehéregyházi szájhagyomány azt tartja, hogy a ma is létező Csoanta román család őse a csata utáni napon ki volt rendelve a harcmezőre fogatával a halottakat összeszedni. Az Ispánkút mellett Cspanta egy fekete ruhás sebesültet rakott fel a szekerére. A sebesült többször említette volna, hogy ő Petőfi Sándor. A halottakat közös sírba temették a nevezett család kertjében, s állítólag Petőfit élve dobták be a közös sírba. Ez a feltevés azonban több leírásnak ellentmond, így Heydte közléseinek is. A logika és a következetesség azt diktálja, hogy a költőt az Ispánkúttal szemben, az országút mellett temették el. Ezt erősíti meg Heydte is. Ha pedig a tetemet elvitték innen, akkor minden bizonnyal a legközelebbi tömegsírba helyezték, ez pedig a Csontavagy Csonta-kertben van Fehéregyházán. További kutatással tehát vagy ebben a kertben, vagy az Ispánkúttal szembeni réten lehetne megtalálni Petőfi Sándor testének maradványait. A koponyáján levő farkasfog biztos alapot nyújthatna a felismeréshez. A feltárás érdekében levélben érintkezésbe léptem Krizbai Imre református lelkésszel, hogy a Csoanta családtól kérjen engedélyt az esetleges ásatásokra.” CZUKENDER GYULA TANÁR, BUDAPEST „A múlt század végén még felháborodást váltott ki Török Aurél orvostudós javaslata, hogy kezdjenek ásatásokat a segesvári csatamezőn Petőfi földi maradványainak felszínre hozása végett. Azóta sokan követelték ugyanezt. 1956- ban lett foganatja: az a közös román—magyar akadémiai kutatócsoport, amely a költő halálának helyét megállapította, egyúttal ásatásokat kezdett a hajdani Csontakertben. Sajnos, teljesen eredménytelenül. Kiderült, hogy rendkívül fáradságos munkával kellene keresztül-kasul átkutatni a számításba vehető, igen nagy területet. A munka rendkívül költséges és bizonytalankimenetelű lenne.” V. M., BUDAPEST „Az 1979/36. számban a »Sivatagi operaesték« című cikk szerzője többek között azt írja, hogy Amerikában, a Nemzeti Alap idei költségvetése mindössze 150 millió dollár, s az alap az idén valamivel többet kapott, mint a katonai kiadások egy százaléka. Köztudomásúlag az idei amerikai költségvetés összege 130 milliárd dollár körül mozog. Ennek az egy százaléka még az USA-ban is 1,3 milliárd dollár, ami »valamivel« több, az említett 150 milliónál.” DR. KISS KÁROLY, SZEKSZÁRD 47 MAGYARORSZÁG 1979/45 Budapest 62. Pf. 634, 1396 Fordítói gondok Helyesbít a GYSEV Újabb levelek Petőfiről SZÓTÁRGYŰJTEMÉNY A magyar a ritka nyelvek közé tartozik