Magyarország, 1979. július-december (16. évfolyam, 27-52. szám)

1979-11-11 / 45. szám

Ezen a héten az összeállítá­sunkban idézett levelek nagy része szakfordítóktól érke­zett, illetve az ő gondjaikról szól. Az első levél ezúttal is — mint az már gyakorlat nálunk — közü­leti válasz egy korábbi cikkünkre. „A Magyarország 1979/41. számá­ban »K. und K. vasút« címmel megjelent cikk egyik megállapítá­sa téves, nem felel meg a való­ságnak. A kifogásolt mondat így hangzik: »­Az IBUSZ után várha­tóan a Lokomotív Tourist lesz a második hazai utazási iroda, amely útlevélkiadási joggal rendelkezik.« Az útlevéltörvény és az annak végrehajtásával foglalkozó jogsza­bály szerint »az útlevél iránti ké­relmet a 6/1978. (XI. 10.) BM ren­delet 2. § (2) bekezdésében meg­határozott magánútlevél esetén Bu­dapesten az IBUSZ útlevél- és vízumosztályához, vidéken a me­gyei IBUSZ irodához, utazási iro­da által szervezett társasutazás esetén a szervező utazási irodához kell benyújtani. A benyújtott ké­relem elbírálására a rendelet alap­ján az illetékes rendőrhatóság jo­gosult." A Győr—Sopron—Eben­­furti Vasút csak az általa szerve­zett, Ausztriába történő 3—5 na­pos utak esetében, Győr-Sopron megyére vonatkozóan kapott olyan engedélyt, hogy ezen utaknál az útleveleket a megyei útlevélosz­tályhoz közvetlenül beadhatja.” GYŐR—SOPRON—EBENFURTI VASÚT IGAZGATÓSÁGA, LISICZKY LAJOS VASÚTIGAZGATÓ „Lapjuk 1979/39. számában a szakfordítókról többek között a következőket írják: »Mesterembe­rek? Szakfordítói díj oldalanként 21 forint, melyből az Országos Fordítóiroda közvetítési díjként 7 forintot levon ..." A fogalom bár­milyen értelmezése szerint sem mesteremberek a szakfordítók, hi­szen egy iparos szakember akkor is felszámít legalább 20 forintot, ha csak kiszáll a helyszínre és ott semmit sem csinál. A nyelv­tudás rendkívül időigényes. Aki­nek van nyelvérzéke, legalább 4- 5 évig kell itthon intenzíven ta­nulnia, s a tudás csak akkor ma­rad meg, ha ezután is van ideje és türelme az állandó olvasásra esténként, vagy inkább éjszakán­ként. Erre igazán nem hat inspi­­rálólag a »fizetség«. Jómagam gyermekkorom óta gyötrődtem há­rom nyelv megtanulásával, ezekből állami nyelvvizsgát is tettem. Ma, nyugdíjas koromban szívesebben vállalom az ócskapiaci árusítást, mint az idegőrlő fejtöréssel járó, de meg nem fizetett fordításokat. A fordítás kategorizálása szinte le­hetetlen, hiszen a legtöbb ember saját anyanyelvén sem tud tökéle­tesen, különösen a szak-, például a műszaki területen. Ha már fel­figyeltek erre a krónikusan torz helyzetre, van remény, hogy vég­re javítani fognak rajta, nemcsak a fordítók, hanem az ország gaz­dasági életének érdekében is.” SIMON É. JOLÁN, DEBRECEN „Örömmel töltött el, hogy ismét olvashattam lapjukban a nyelv­tudás szükségességéről és a fordí­tókról, fordításokról. Miután a magyar nyelv a ritka nyelvek kö­zé tartozik, hazánkban mindig is volt és lesz fordítás idegen nyelv­ről magyarra és viszont. Hiányzik azonban a fordítók szakmai és anyagi megbecsülése. 1948 óta fog­lalkozom hivatásszerűen műszaki fordításokkal a mezőgazdasági gé­pesítés és az általános gépesítés területén. Ma már nyugdíjas va­gyok és csak fordítással foglalko­zom. Nem panaszkodhatom amiatt, hogy nem vagyok ellátva kellően munkával. Ez is arra mutat, hogy még mindig nincs kellő számú, nyelveket jól tudó szakemberünk. A fordítások díjazása messze nem áll arányban azzal a szellemi és fizikai munkabefektetéssel, ami egy jól elvégzett fordítás mögött áll. Egy szakfordító keresete ma nem éri el egy teljesen szakkép­zetlen takarítónő bérét sem. Ma­gyarországon a műszaki és tudo­mányos szakfordítóknak gyakorla­tilag semmilyen érdekképviseleti szervük nincs. A műfordítók az Írószövetség égisze alá tartoznak, ezért jobb helyzetben vannak. Ugyanakkor a szakfordítások irán­ti igény napról napra nő, és hova­tovább ott tartunk, hogy egy-egy cikk fordítására hónapokig kell várni a fordító nagy leterheltsége miatt. Magasabb díjazás és a for­dítók jobb megbecsülése esetén sokkal magasabb minőségű mun­kát is lehetne követelni a fordí­tóktól, akkor talán kevesebb »baki« fordul majd elő a külön­böző sajtóorgánumokban.” VÁRKONYI LÁSZLÓ, BUDAPEST „Az 1979/39. számban megjelent »Mesteremberek?« című cikkkel kapcsolatban csupán azt kívánom megjegyezni, hogy az ott említett 21 forintos oldalankénti fordítási díj csak az úgynevezett nehéz szakszövegekért jár. Ide tartoznak a szabványok, a szabadalmi leírá­sok, a prospektusok és a gépköny­vek. Ezek mennyisége nem sok. A fordítóanyag túlnyomó része kö­zönséges szakszöveg, amiért olda­lanként csak 16 forintot fizet az Országos Műszaki Könyvtár és Do­kumentációs Központ. A szöveg nehézségét azonban sohasem a cikk témája határozza meg, hanem a szakíró stílusa, s a legtöbb szak­író abban a tévhitben él, hogy csak az a tudományos cikk, amely nehezen érthető és tele van kör­mondatokkal.” KIS SÁNDOR, BUDAPEST „Csodálkozom azon, hogy lap­juk őszi BNV-melléklete akkora vihart kavart, még a háztájiban is foglalkoztak vele. Úgy hiszem, az olvasótábor túlnyomó többsé­gének tetszett a sok, szépen ti­­pografizált, rajzokkal, fényképek­kel tarkított hirdetés. Sok hasznos információt kaptunk ezekből a vá­sárról, ahová legtöbbünk ki sem tudott menni. Szerintem a 24 hir­detés mindegyike megfelelt a cél­nak. Természetesen egy alkotásról (a hirdetés megtervezése is az) lehetnek különböző vélemények és egyéni ízlések. Helyeslem, hogy a szerkesztőség ezt a 16 oldalt a lap közepére tette, én mindig kieme­lem a hirdetési mellékletet, mert az újságot nem gyűjtöm, de eze­ket a fontos vásárlási útmutatókat elteszem egy darabig. Ezért ál­doztak a hirdetők, ezért fáradtak grafikai, nyomdai és szerkesztő­ségi szakemberek. Egyik olvasójuk az 1979/40. számban azt írja: »Csapnivaló technikával előállított, korszerűtlen nyomdatermék ez, amely tipográfiában, grafikában vagy három évtizeddel elmara­dott, megfogalmazásában jórészt közhelyeket ismételget«. Ha a Ma­gyarország szerkesztősége valóban önkritikusan gondolkoznék, ilyen, a hirdetések és a tömegtájékozta­tás ellen támadó cikket nem lett volna szabad leközölnie. Három évtizede nem volt pénzük a válla­latoknak hirdetésre. Most a hirde­tő vállalat szakemberei tervezik a hirdetéseket, a rendelő által meg­adott szöveggel és grafikával. A hirdetések mindig egy bizonyos rétegnek szólnak, a termelő vagy szolgáltató vállalat joga, hogy el­döntse, mit közöl az olvasóval. Nehéz elbírálni, hogy mi a köz­hely és mi a giccs, így van ez azzal a bizonyos rajzzal is, ami levélírójuk szerint átmenet a ká­véfőző és a váza között. Amin az ember szeme pár másodpercig el tud időzni, az a hirdetés már el­érte célját. A csikóbőrös kulacs mellett volt szépen faragott nép­­művészeti fadoboz is, amit a kri­tizáló nem vett észre. De van még igény bel- és külföldön — hiszen ez nemzetközi vásár — karikás ostorra is. Egyesek szerint sok a hirdetés. A hirdetések terjedelmét azonban minden lapnál előre álla­pítják meg és ez minket, olvasó­kat is véd, hogy ne legyen túl sok a reklámból. Aki már próbált feladni hirdetést, az tudja, hogy hetekig várhat, amíg pársoros hir­detése megjelenik. A hirdetés dí­jából pedig a lapokat kiadó válla­latok fontos kulturális igényeket elégítenek ki, ami az egész társa­dalom érdeke.” KÚTFALVI OSZKÁR, BUDAPEST „Visszatérve egy korábbi cikk­sorozatukra, néhány megjegyzést kívánok tenni Petőfi Sándor sír­helyével kapcsolatban. Egy fehér­egyházi szájhagyomány azt tartja, hogy a ma is létező Csoanta ro­mán család őse a csata utáni na­pon ki volt rendelve a harcmező­re fogatával a halottakat össze­szedni. Az Ispánkút mellett Cspan­ta egy fekete ruhás sebesültet ra­kott fel a szekerére. A sebesült többször említette volna, hogy ő Petőfi Sándor. A halottakat közös sírba temették a nevezett család kertjében, s állítólag Petőfit élve dobták be a közös sírba. Ez a fel­tevés azonban több leírásnak el­lentmond, így Heydte közléseinek is. A logika és a következetesség azt diktálja, hogy a költőt az Is­­pánkúttal szemben, az országút mellett temették el. Ezt erősíti meg Heydte is. Ha pedig a tetemet elvitték innen, akkor minden bi­zonnyal a legközelebbi tömegsír­ba helyezték, ez pedig a Csonta­­vagy Cso­nta-kertben van Fehér­egyházán. További kutatással te­hát vagy ebben a kertben, vagy az Ispánkúttal szembeni réten le­hetne megtalálni Petőfi Sándor testének maradványait. A kopo­nyáján levő farkasfog biztos ala­pot nyújthatna a felismeréshez. A feltárás érdekében levélben érint­kezésbe léptem Krizbai Imre re­formátus lelkésszel, hogy a Csoan­ta családtól kérjen engedélyt az esetleges ásatásokra.” CZUKENDER GYULA TANÁR, BUDAPEST „A múlt század végén még fel­­háborodást váltott ki Török Aurél orvostudós javaslata, hogy kezdje­nek ásatásokat a segesvári csata­mezőn Petőfi földi maradványai­nak felszínre hozása végett. Azóta sokan követelték ugyanezt. 1956- ban lett foganatja: az a közös ro­mán—magyar akadémiai kutató­­csoport, amely a költő halálának helyét megállapította, egyúttal ása­tásokat kezdett a hajdani Csonta­­kertben. Sajnos, teljesen ered­ménytelenül. Kiderült, hogy rend­kívül fáradságos munkával kelle­ne keresztül-kasul átkutatni a szá­mításba vehető, igen nagy terüle­tet. A munka rendkívül költséges és bizonytalan­­kimenetelű lenne.” V. M., BUDAPEST „Az 1979/36. számban a »Siva­tagi operaesték« című cikk szer­zője többek között azt­ írja, hogy Amerikában, a Nemzeti Alap idei költségvetése mindössze 150 mil­lió dollár, s az alap az idén vala­mivel többet kapott, mint a ka­tonai kiadások egy százaléka. Köz­tudomásúlag az idei amerikai költségvetés összege 130 milliárd dollár körül mozog. Ennek az egy százaléka még az USA-ban is 1,3 milliárd dollár, ami »valamivel« több, az említett 150 milliónál.” DR. KISS KÁROLY, SZEKSZÁRD 47 MAGYARORSZÁG 1979/45 Budapest 62. Pf. 634, 1396 F­ordítói gondok Helyesbít a GYSEV Újabb levelek Petőfiről SZÓTÁRGYŰJTEMÉNY A magyar a ritka nyelvek közé tartozik

Next