Magyarország, 1980. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-29 / 26. szám
t. Tiltakozunk az anekdota mint irodalmi műfaj ellen. A magyar próza fejlődésének legfőbb gátját látjuk benne, mert egyszeri esetet beszél el, jelentéktelen epizódot nagyít fel, tesz valamiképpen jelképessé — de hiába: az anekdota életképes. Talán azért, mert illik az időhöz, amelyben virágkorát élte, írtak vaskos tudományos műveket a magyar századfordulóról, mégis a mélyéig néhány anekdota világított le igazán. A zsidótörvények kényszerében Ernst Lajosnak nagymúltú galériáját át kellett adnia Almássy- Teleki Éva grófnőnek, aki a második világháború éveiben Ernst Lajos fia, Endre tanácsai alapján vezette tovább az intézményt. Az ő biztatására rendezett gyűjteményes kiállítást Egry Józsefnek, de az már a saját ötlete volt, hogy a jobboldali sajtó megpuhítása, a polgári vásárlókedv fokozása érdekében a tárlatra meghívja Horthy Miklóst. Idillikus, szatirikus ösméltósága megérkezett, természetesen a művésznek, bármennyire utálkozott is, ott kellett lennie. Egy sarokban húzódott meg; testőrök, titkosrendőrök gyűrűjében átvntette magához a grófnő, hogy bemutassa a lovastengerésznek. Szem- és fültanútól tudjuk, Horthy ezt mondta: „Megkérdezhetek valamit művész úrtól? ... íróktól is szoktam kérdezni ... Mondja, kedves Egry, maga ezt komolyan gondolja? Amit fest, kérem. Komolyan gondolja?” Egry vicsorgott, mi már nyugodtan kacaghatnánk ezen a kapitális baromságon, ha nem tudnánk, hogy József Attila, Derkovits Gyula, Vajda Lajos Horthy országlása idején pusztult el nyomorultul, hogy ez a műveletlenség, szellemveszejtő butaság egy egész társadalmi rend tulajdona volt, s a K. u. K.-világtól rendíthetetlenül divatban volt a felszabadulásig. Ferenc József uralkodása óta állt így szemben a hatalom és a szellem, pontosabban: a maradi, a világ változásairól tudomást nem vevő konzervatív s a fejlődéssel nem csupán lépést tartani, de azt sürgetni, siettetni akaró progreszszív művészet és irodalom, mondhatnánk úgy is, az apák és a fiúk nemzedéke. Benedek Marcell kiváló művében (A modern magyar irodalom) ezt olvashatjuk: „Az apák nem látták problematikusnak a világot. Egyik meg volt vele elégedve (vagy legalábbis úgy tett, mintha megvolna) — a másik nem. Egyik idillikus volt, idealista; a másik szatirikus, realista. De mindegyiknek egyszerű, világos volt a látásmódja, s ami fő: mindegyik meg volt győződve arról, hogy mindazt látja is, amit látnia kell. Hitt a maga szemének, vagy még inkább elődei szemének, mert hiszen elődei szemével tanult látni. Ha újat látott, bántották. Forma tekintben megingathatatlan tekintélyű mesterei voltak.” A modern magyar irodalom története így a kételyek születésének, a kételyekből fakadó megbizonyosodásnak a története. Az apákkal ellentétben a fiúk számára a világ tele volt kérdéssel, amelyek kikezdték a társadalom hagyományos rendjét, e rendhez illő tudományt és művészetet. A kérdések elvezették őket a felismeréshez, hogy ezt a régi világot mindenestül le kell rombolni, s teljesen mást, vele mindenben ellentéteset építeni a helyébe. Művész számára a kételyek először mindig magára a művészetre vonatkoznak. A fiatal Csók István vallomása perdöntő erejű abban is, hogy vezetik el látszólag pusztán formai kérdések a művészt az új világfelfogáshoz. Emlékezéseim című könyvében írja: „Löfftz gyönyörű félaktot állított be az iskolában. Göndör hajú szőkeség volt... két karját hátul a nyakán összetéve néz maga elé ... Míg a többiek méricskéltek, s kenyérbéllel törülték ki a rajz hibáit, én már nagy ecsetvonásokkal, széles foltokban raktam fel a festéket a vászonra, ahogy láttam, s nem ahogy éreztem. Bántam is én, jó, nem jó... csak azt tudtam, csodaszép, ami előttem van, s hogy nekem ecset van a kezemben. És készült a tanulmány, lázasan, merészen. A színek égtek, a hús világított, a hajban villanyos szikrák pattogtak — az egész iskola izgalommal várta, mit szól a tanár, ha majd korrektúrára kerül a sor. És jött Löfftz és korrigált. Karját vállamra téve magyarázott jó háromnegyed óra hosszáig... Aztán fogtam a késem, egy nagy mozdulat, a ragyogó test eltűnt a vászonról. Mintha sírást hallottam volna. Nem, csak az ajtó nyikorgott a távozó Löfftz után. El, el Párizsba! Ott szabad a levegő.” Münchenben történt az eset, ahol az akadémián fapálcikára tekert vattán kellett a festőnövendékeknek a felhőket tanulmányozniok, amelynek Löfftz nagy tekintélyű professzora volt, keresett művész is mellesleg. Az ifjú Csók kiáltása: el Párizsba!, ha az anekdota szintjén is, jelképes, mert a germán vaskalaposságtól a szabadabb, forrongóbb — legalábbis művészi értelemben szabadabb és forrongóbb — Párizs jelentette a menekülést. Írónak éppúgy, mint művésznek. Oda menekült a művelt ifjú arisztokrata Justh Zsigmond, s ha a Nyugat születéséig folyóiratokat segítségül híven akarjuk áttekinteni az irodalomban történteket, az ő nevét kell elsőként említenünk. Az ő példája bátorította a Magyar Salon szerkesztőjét, hogy vállalkozása sikerének vannak esé■lvei. A francia gasztronómia Az első, európai példákhoz igazodni igyekvő revü, az 1884-ben alapított Magyar Salon, mint acíme is utal rá, az előkelő társasági szalonok közönségének készült. Szerkesztője, Fekete József kisebb látókörrel, még kisebb bátorsággal, egy évszázad múltán is, mintha Kármán József „Urániá”jának szerkesztői koncepcióját próbálta volna feltámasztani. De mégis az egyeduralkodó német kulturális befolyás ellen emelt szót, amikor Renant, Zolát emlegette, Turgenyevről íratott tanulmányt. A francia gasztronómia legalább olyan hangsúlyt kapott lapjában, mint az irodalom. Justh Zsigmondnak is fórumot kínált a lap. 1890-ben itt jelentette be a Műpártolók Körének megalakulását; közzétette programját, amely az író-művészvilág s a vezető társadalmi rétegek közeledését szorgalmazta. Vérszegény lapocska volt a Magyar Salon, gyér sikere bebizonyította, hogy azok, akiknek szánták, nem vállalnak közösséget a hazai szellemi élettel, hogy a társadalmi piramis csúcsán milyen kevesen vannak, akiknek gondja a magyar kultúra sorsa. Azonban mégis ez volt az első fecske. 1890-ben A Hét ugyancsak a megújhodás programjával indult. Igyekezett — már csak anyagi léte biztosítása érdekében is — ápolni a kapcsolatot az uralkodó feudális és a vezető tőkés körökkel, de a nekik tetszőnél széleskörűbb érdeklődése, a konvenciók ironikusan fölényes elutasítása, a városi polgárság szellemi igényeinek figyelembe vétele révén olvasótábora egyre nőtt és szélesedett. Szerkesztője a konzervatív népnemzeti irány hangján szóló, ám a társadalmi kérdések, politikai változások iránt érzékeny költő, Kiss József — született szerkesztő, aki pontosan érzékelvén a lap közönségének fokozatos átalakulását, a nagy tekintélyű öregek helyett egyre inkább a fiataloknak biztosít megjelenési lehetőséget. Munkatársai közt található Justh, Petelei, Gozsdu Elek, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Bródy Sándor, Szomory Dezső, Ignotus, Heltai Jenő, Iványi Ödön, Lövik Károly, Tömörkény István, Papp Károly, Osvát Ernő, Molnár Ferenc, Krúdy Gyula, Cholnoky Viktor, Szini Gyula, Biró Lajos, Kosztolányi Dezső, Szép Ernő, Tóth Árpád, Alexander Bernát, Fülep Lajos, Márkus László, Lyka Károly, s letette névjegyét hasábjain Ady Endre is. A Hét első otthona a születő, modern magyar irodalomnak, de a híd szerepét is vállalta jelen és múlt között. (Az új irodalom egyik legnagyobb dilemmája, a hagyományhoz való viszony, ha felhőtlennek nem is, de konfliktusmentesnek látszik.) Kiss József közölte Vajda János „Az üstökös”, a „Húsz év múlva” című versét, büszkén sorolja írói közé Jókait, Arany Lászlót, Mikszáthot. Igazi revü volt, bőven kínált olvasmányt, de az egyben színvonalas irodalmat is; kiterjedt figyelme a társművészetekre, zenei, képzőművészeti tárgyú beszámolók tették teljesebbé, melyeknek írói irigylésre méltó biztonságai tájékozódtak nemcsak a hazai, de a külföldi újdonságok közt is. Kivételes a szerepe a modern magyar próza vezető műfajának, a novellának gyors felnőtté válásában. Talán azóta sem volt folyóirat, amely ennyi elbeszélő tehetséget tudott felvonultatni, amely ilyen bőségben, ennyi változatban közölt kisprózát a rajztól atárcán, a klasszikus szabályok szerinti elbeszélésen át a modern szerkezetű helyzetnovelláig, amelyben a szereplő élete egy sorsfordulóján kérdéssel szembesül, s a felmentést vagy elítélést jelentő válaszban jelképesen egész élete Irodalmi lapok Kételyek ! Életképes anekdoták értelme, tanulsága kifejeződik. A modern városi élet új jelenségei ihlette versek, például Heltai Jenő dalai mellett feltűnnek hasábjain modern líránk úttörő mesterei is, egyelőre hangjukat próbálgatva, saját világukat keresve. Egy fontos dátum „A polgári irodalom történetében talán az első dátum 1890. A Hét megjelenése — írta Szerb Antal. — A Hét képes szépirodalmi hetilap volt, szerkesztője, Kiss József, középszerű, epigon költő, de olyan szerkesztői tehetség, akit csak az egy Osvát Ernő múlt felül. Lapja rövidesen orgánuma lett mindazoknak, akikben az új polgári szellem irodalmi formát öltött, de hordozta a régebbi nemzedékek kritikusabb elméit is ... A Hét-nek ezek a régebbi évfolyamai a kellemesebb olvasmányok közé tartoznak. Nívóban, irodalmi kultúrában és tájékozottságban semmiben sem álltak a Nyugat első évfolyamai mögött... A kitűnő Szerb Antalnak talán csak egy jelzőjével vitatkozhatnánk, azzal is csupán a középfok miatt. A Hét kellemesebbnél több, kellemes, sőt színvonalas olvasmány ma is. Mindezt könynyű bizonyítani. 1978-ban a Magvető kiadó Fábri Anna és Steinert Ágota szerkesztésében és válogatásában kétkötetes antológiát jelentetett meg A Hét költeményeiből. A nem olcsó könyv pillanatok alatt elfogyott, ma már legfeljebb antikváriumban lelhető fel egy-egy példánya. Kiss József szerkesztő úr elégedett lenne, ha tudná, mennyivel több vásárlója és olvasója volt lapjának ma, mint megjelenése idején. Bizonyságául annak, hogy igazi irodalom és olvasnivaló napjainkban sem ellentétes fogalmak. A lapnak, persze, harcolnia is kellett. Jobbról az 1895-ben indult, Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők bomlasztotta olvasótáborát. Nehéz a címével ellentétesebb sajtóorgánumot elképzelni! A legnagyobb kiadóvállalat, a Singer és Wolfner pénzelte, a lap célja pedig a vidéki, konzervatív, keresztény középosztály megnyerése volt. Persze, nem az irodalomnak, hanem a szerkesztői koncepciót adó Tisza Istvánéi politikának. Az Új Idők tulajdonosának, az öreg Wolfnernek a fia volt Farkas István, a mártírhalált halt festőművész, aki — ezrekkel és ezrekkel együtt — az apja pénzelte lap által is hirdetett illúziók iszonyatos következményének lett az áldozata. (Folytatjuk.) SÍK CSABA A HÉT Irodalom és olvasnivaló 27 MAGYARORSZÁG ____ 1980/26