Magyarország, 1983. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1983-06-19 / 25. szám

Krúdy Gyula, a régi Pest sze­relmese és históriájának egyik krónikása 1910 nya­rán megunta már nézni (vagy rosszul esett érzékeny szemé­nek?), hogy a Kerepesi (ma Rá­kóczi) úti Nemzeti Színház ka­pui két esztendő óta zárva van­nak, az épület ablakait belepte a por és piszok, alig lehet az üveg­ablakokon átlátni. Minden év­ben egy bizottság szállt ki a hely­színre, hogy a bezárt színház mű­szaki állapotát szemrevételezze. Ezt az alkalmat használta ki Krú­dy, hogy bejusson a „szellem lak”-ba és megkísérelje kideríte­ni: igazat mondott-e gróf Appo­­nyi Albert kultuszminiszter, ami­kor 1908. augusztus 25-én, a „Leg­kegyelmesebb Úr”-hoz (Ferencz Józsefhez) címzett felterjesztésé­ben ezt állította: „A budapesti Nemzeti Színház épülete, amely az 1837-ik év óta áll fenn. Olyan állapotba került, hogy ebben az előadások tartását többé megengedni nem lehet.” Macskák és egerek „Zörren a kulcs a rozsdás zár­ban, a tűzoltók kinyitják az ab­lakokat, a bizottság, amely eszten­dőnként megvizsgálni szokta az új és régi színházat, belép a poros nézőtérre” — ezzel a mondattal kezdődik Krúdy beszámolója, majd így folytatódik: „Sírboltsze­rű csöndesség honol a feketén tá­tongó páholysorok között, a fél­homályos színpadon ottfelejtett kulisszák sötét alakja rajzolódik a háttérre — mintha a keleti mese elevenedne meg az álmodozó me­seíró tollán. Az árnyékokról ame­lyek csak akkor vannak, ha nézi őket az ember. Amint magaikra hagyják őket, az árnyékok nyom­ban eltűnnek, és elmennek alud­ni. önkéntelenül gondolja ezt az ember, midőn az árva kulisszákat látja, amelyeknek immár évek óta nincs egyéb dolguk, mint árnyékot alkotni. Torzonborz Lear királyok, hangsúlyozó Hamsetek nem járnak többé árnyékukban, és semmi egyéb szempontból sem fontosak többé, mint a tűzbiztonság szem­pontjából. A bizottsági urak a macskák és egerek útján járják be a régi házat, a padlástól a te­tőzetig. Szokás szerint minden rendben találtatik ...” E lírai bevezető sorok után Krú­dy az igazság kimondásával sem késlekedik. Saját, de még inkább a jelen levő szakértők véleményét öszegezve ezt állította: „Jól meg­építették ezt a színházat azok a honfiak és honleányok, akik úri lelkesedéssel, hazafias passzióból hordták ide egykor a téglát. Leg­alább kétszáz esztendeig nem kell attól félni, hogy valamelyik köz­fal felmondja a szolgálatot. Nem kellene itt egyebet tenni, mint ki­csit javítgatni, tatarozni, színpa­dot fölemelni, befesteni újra a fa­lakat, és friss bársonyt húzatni a székekre. Különb színházhoz ak­kor sem juthatna az állam, ha vadonatújat építene. Ez a régi Nemzeti még körülbelül ötven esztendeig alkalmatos lesz arra, hogy a színházba járó közönség kényelmére szolgáljon.” Ha így lett volna, akkor körül­belül 1963-ig nem került volna napirendre egy új magyar Nem­zeti Színház felépítésének ügye. De, tudjuk, nem így történt! Apponyi kultuszminiszter idézett felterjesztésében arra hivatkozott, hogy ..már 1904. év szeptember havában megtagadta a rendőrség és a városi hatóság a játszási en­gedély kiadását”, és attól fogva csak a „belügyminiszter felelőssé­gére” tartották meg az előadáso­kat, ez a helyzet azonban most már tarthatatlanná vált. A hivat­kozás (vagy mentegetőzés) csupán annak a ténynek alátámasztásául szolgált, hogy — mint a minisz­ter írta —, „a Nemzeti Színház számára új hajlékról kellett gon­doskodni’, persze csak átmeneti jelleggel, mindaddig, „amíg majd az új Nemzeti Színház kérdése végleges megoldást nyer” — más szavakkal: már 1908 nyarán sem az volt a cél, hogy a Kerepesi úti régi színházépületet felújítsák vagy korszerűsítsék, hanem hogy újat építsenek helyette — a vá­ros egy másik részében. Erre azonban évekig (most már tudjuk: soha!) nem került sor. De mintha a hatóságok maguk sem lettek volna biztosak a dol­gukban, vagyis mintha nem tud­ták voln­a, hogy mit tegyenek. Mi sem bizonyítja jobban, mint­hogy 1913 őszéig, vagyis hét éven át nem mertek a régi színházépü­lethez hozzányúlni. Ott éktelenke­dett némán, gyászosan a Kerepe­si út és Múzeum körút sarkán. 1913. szeptember 16-án került csak sor a szomorú eseményre, amelyet egy hírlapi jelentés szűk­szavúan így örökített meg: „Ma reggel pár csákányos em­ber jelent meg a régi Nemzeti Színház udvarán, hogy szétbont­sák a magyar színházművészeti kultúrának ezt a históriai jelen­tőségű palotáját. Jakabffy állam­titkár egy bizottság élén tartott szemlét az épületben, melyet az­tán megrohantak a csákányos munkások.” Kisházy fohásza Ez volt a magyar színháztörté­net egyik legszomorúbb, feketebe­tűs napja. De volt egy másik nap, pontosabban egy másik ese­mény is, amelyet érdemes felidéz­ni, hiszen a Nemzeti Színház kró­nikájából mindig kimarad. Éppen hetven esztendeje, 1913. június 12-én drámai pillanatokat élt át az elhagyott, Kerepesi úti szín­házépület. Az akkor már hato­dik esztendeje elnéptelenedett színházban ekkor zajlott le az utolsó előadás, amelyet előre nem terveztek és külső szemtanúja is csak kevés , akadt... Jelfy Gyulát, a város jeles fo­tográfusát megbízták, hogy még egyszer — utoljára — örökítse meg a Nemzeti Színház művé­szeit, mégpedig abban a környe­zetben, ahol évtizedeken át min­dennap együtt voltak: a szín­ház tágas udvarán. „A művészek nem is akartak egyebet, mint hogy komédiázhassanak s kezdetben nem is akartak egyebet, minthogy megörökítsék magukat annak em­lékére, hogy a régi színház nem­sokára végleg megszűnik” — így kezdte beszámolóját a Pesti Hír­lap tudósítója, majd hozzátette: tizenkét óra tájban már csaknem együtt voltak a színház tagjai. („Egyedül Jászai Mari asszony hiányzott, aki későn kapta meg az értesítést s nem volt­ otthoná­ban, mikor a színház kerestet­te.”) Végül is kik voltak ott az ud­varon? Elsősorban — és elsők között — Ujházy Ede, a régi gár­da büszkesége (aki ekkor még nem tudta, hogy az épülettel őt magát is elbúcsúztatják, hiszen három hónappal később könyör­telenül elbocsátják majd az or­szág első drámai színházának kö­telékéből, vagyis nyugdíjba kül­dik!). Ujházyt a régi gárda több csillaga fogta körül: Csillag Teréz, Fáy Szeréna, Helvey Laura, Már­kus Emília, Rákosi Szidi, a fér­fiak közül: Császár Imre, Gyenes László, Ivánfi Jenő, Pethes Im­re, továbbá az akkori fiatalok: Ligeti­ Juliska, Paulay Erzsi, Bar­­tos Gyula, Rajnai Gábor, Rózsa­hegyi Kálmán, Somlay Artúr és mások. Jelly fotográfus „két-háromféle csoportozat beállítása után el is végezte munkáját, mikor Gyenes László azzal a tervvel állott elő, hogy ha már itt vannak, illő volna az összejövetelt egybekapcsolni egy búcsúünnepéllyel, melynek ke­retében a társulat, mint művésze­ti intézmény, lerója kegyeletét a színház irányában, melyhez va­­lamennyiőket felejthetetlen em­lék kapcsolja”, s ezzel máris in­dultak az épületbe, a színpad felé... Nyomukban voltak a riporte­rek is, akik minden mozzanatot feljegyeztek. Az egyik tudósításban például ez olvasható: „Ujiházy Ede öltözője ma szénraktárul szolgál. Hét esztendő alatt úgy felfordult az öreg Nemzetiben minden, hogy alig lehet ráismerni. De a falak azért keményen állnak, a zsinór­padlás sem zuhant le és az a csillár is, amelyről gyakran in­dítottak el olyan rémhíreket, hogy mozog, nyugodtan várta, hogy még egyszer és utoljára felgyújt­sák.” Amikor az egész társulat a szín­padon volt, Tóth Imre, a szín­ház igazgatója akart néhány szót mondani, de hangja elcsuklott és „hangos zokogásba kezdett”, ami természetesen az egész, rögtön­zött búcsúelőadás légkörét is alapvetően meghatározta: „Ebben a pillanatban, mintha temetési gyülekezet visszafojtott megha­tottsága tört volna ki a villamos­fénnyel beárasztott romhalmaz között, az egész társaság hango­san feljajdult.” Tóth Imrét Csillag Teréz kö­vette, aki elszavalta Petőfi Sán­dor Szeptember végén című ver­sét, majd átadta a helyet Ujhá­­zynak. A Mester, színésznemzedé­­kek tanítómestere és a legnép­szerűbb magyar színész, aki va­laha a hazai színpadok deszkáit koptatta, ezekkel a szavakkal kö­szönt el a Nemzeti Színháztól, ahol színészpályájának és élete- Nemzeti Színház Az utolsó Ha, mint hírlik, felépül az új nők legjavát, kereken negyven­­három esztendőt töltött: „Meghátva és összetörve állok ezen a helyen, ahol életemnek legnagyobb eseményei lefolytak. Minden, ami széppé tette szá­momra az életet, ide fűzött eh­hez a puritán színpadhoz, ahol hivatásomat megtaláltam s ahol művészi becsvágyam betelt. Én nem tudok örülni a leendő új épületnek, mert az emlékek ide kötnek. Eljöttem azért én is, mint a színház legrégibb tagja búcsúz­ni az öreg Nemzetitől, de mind­amellett kérem a Gondviselést, hogy engedje meg nekem, aki egyik lábammal már a sírban va­gyok, azt a kegyet, hogy mielőtt befejezem földi pályámat, néhány szót az új Nemzeti Színházban is elmondhassak.” Sajnos nemcsak Ujházy nem ér­te meg az új Nemzeti Színház felépítését (ő két év és öt hónap múlva már nem volt az élők so­rában!), de azok az akkor még fiatal pályatársai sem, akik fo­hászát végighallgatták. Nemzedékek számára 1914 tavaszára végleg eltűnt a kedves színházépület és a Nem­zeti Színház helyzete azóta sem rendeződött. A Blaha Lujza téri Népszínház, ahová 1908 őszén a társulatot ideiglenesen beköltöz­tették, az első, majd a második világháború és az azokat követő gazdasági nehézségek miatt, vég­legessé vált. Nemzedékek számá­ra ez az épület jelentette a Nem­zeti Színházat, ami egyáltalán nem volt csoda, hiszen a mai Rákóczi út és Múzeum körút sar­kán hetven éve üres telek ékte­lenkedik (volt itt ideiglenes nyá­ri színház, majd mozi „Márkus Park” néven, az ötvenes évek elején pedig a Metró Vállalat vet­te birtokba, felvonulási terület­nek). 1965-ben — mint ismeretes — a Blaha Lujza téri épületet is lebontották és a Nemzeti Színház folytatta vándorútját a különbö­ző ideiglenes színházhelyiségek­ben. Eközben a régi nagy társu­latának legjelentősebb részét is el­veszítette. A társulatépítés nem könnyű munkáját is újra kell majd kezdeni, ha... Ha, mint hírlik, a közeljövőben megkezdik a nagy munkát, az új Nemzeti Színház felépítését. A hely — egyelőre — változatlanul a Dózsa György úton lesz, és a rendkívül kényes gazdasági hely­zet ellenére — talán az egész or­szág összefogásával, tehát magán­adakozások útján is — felépül végre az annyiszor hiányolt és hiányzó magyar Nemzeti Színház. BÁNOS TIBOR AZ ELSŐ NEMZETI SZÍNHÁZ Talán az egész ország összefogása 27 MAGYARORSZÁG 1983/25

Next