Magyarország, 1983. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-19 / 25. szám
Krúdy Gyula, a régi Pest szerelmese és históriájának egyik krónikása 1910 nyarán megunta már nézni (vagy rosszul esett érzékeny szemének?), hogy a Kerepesi (ma Rákóczi) úti Nemzeti Színház kapui két esztendő óta zárva vannak, az épület ablakait belepte a por és piszok, alig lehet az üvegablakokon átlátni. Minden évben egy bizottság szállt ki a helyszínre, hogy a bezárt színház műszaki állapotát szemrevételezze. Ezt az alkalmat használta ki Krúdy, hogy bejusson a „szellem lak”-ba és megkísérelje kideríteni: igazat mondott-e gróf Apponyi Albert kultuszminiszter, amikor 1908. augusztus 25-én, a „Legkegyelmesebb Úr”-hoz (Ferencz Józsefhez) címzett felterjesztésében ezt állította: „A budapesti Nemzeti Színház épülete, amely az 1837-ik év óta áll fenn. Olyan állapotba került, hogy ebben az előadások tartását többé megengedni nem lehet.” Macskák és egerek „Zörren a kulcs a rozsdás zárban, a tűzoltók kinyitják az ablakokat, a bizottság, amely esztendőnként megvizsgálni szokta az új és régi színházat, belép a poros nézőtérre” — ezzel a mondattal kezdődik Krúdy beszámolója, majd így folytatódik: „Sírboltszerű csöndesség honol a feketén tátongó páholysorok között, a félhomályos színpadon ottfelejtett kulisszák sötét alakja rajzolódik a háttérre — mintha a keleti mese elevenedne meg az álmodozó meseíró tollán. Az árnyékokról amelyek csak akkor vannak, ha nézi őket az ember. Amint magaikra hagyják őket, az árnyékok nyomban eltűnnek, és elmennek aludni. önkéntelenül gondolja ezt az ember, midőn az árva kulisszákat látja, amelyeknek immár évek óta nincs egyéb dolguk, mint árnyékot alkotni. Torzonborz Lear királyok, hangsúlyozó Hamsetek nem járnak többé árnyékukban, és semmi egyéb szempontból sem fontosak többé, mint a tűzbiztonság szempontjából. A bizottsági urak a macskák és egerek útján járják be a régi házat, a padlástól a tetőzetig. Szokás szerint minden rendben találtatik ...” E lírai bevezető sorok után Krúdy az igazság kimondásával sem késlekedik. Saját, de még inkább a jelen levő szakértők véleményét öszegezve ezt állította: „Jól megépítették ezt a színházat azok a honfiak és honleányok, akik úri lelkesedéssel, hazafias passzióból hordták ide egykor a téglát. Legalább kétszáz esztendeig nem kell attól félni, hogy valamelyik közfal felmondja a szolgálatot. Nem kellene itt egyebet tenni, mint kicsit javítgatni, tatarozni, színpadot fölemelni, befesteni újra a falakat, és friss bársonyt húzatni a székekre. Különb színházhoz akkor sem juthatna az állam, ha vadonatújat építene. Ez a régi Nemzeti még körülbelül ötven esztendeig alkalmatos lesz arra, hogy a színházba járó közönség kényelmére szolgáljon.” Ha így lett volna, akkor körülbelül 1963-ig nem került volna napirendre egy új magyar Nemzeti Színház felépítésének ügye. De, tudjuk, nem így történt! Apponyi kultuszminiszter idézett felterjesztésében arra hivatkozott, hogy ..már 1904. év szeptember havában megtagadta a rendőrség és a városi hatóság a játszási engedély kiadását”, és attól fogva csak a „belügyminiszter felelősségére” tartották meg az előadásokat, ez a helyzet azonban most már tarthatatlanná vált. A hivatkozás (vagy mentegetőzés) csupán annak a ténynek alátámasztásául szolgált, hogy — mint a miniszter írta —, „a Nemzeti Színház számára új hajlékról kellett gondoskodni’, persze csak átmeneti jelleggel, mindaddig, „amíg majd az új Nemzeti Színház kérdése végleges megoldást nyer” — más szavakkal: már 1908 nyarán sem az volt a cél, hogy a Kerepesi úti régi színházépületet felújítsák vagy korszerűsítsék, hanem hogy újat építsenek helyette — a város egy másik részében. Erre azonban évekig (most már tudjuk: soha!) nem került sor. De mintha a hatóságok maguk sem lettek volna biztosak a dolgukban, vagyis mintha nem tudták volna, hogy mit tegyenek. Mi sem bizonyítja jobban, minthogy 1913 őszéig, vagyis hét éven át nem mertek a régi színházépülethez hozzányúlni. Ott éktelenkedett némán, gyászosan a Kerepesi út és Múzeum körút sarkán. 1913. szeptember 16-án került csak sor a szomorú eseményre, amelyet egy hírlapi jelentés szűkszavúan így örökített meg: „Ma reggel pár csákányos ember jelent meg a régi Nemzeti Színház udvarán, hogy szétbontsák a magyar színházművészeti kultúrának ezt a históriai jelentőségű palotáját. Jakabffy államtitkár egy bizottság élén tartott szemlét az épületben, melyet aztán megrohantak a csákányos munkások.” Kisházy fohásza Ez volt a magyar színháztörténet egyik legszomorúbb, feketebetűs napja. De volt egy másik nap, pontosabban egy másik esemény is, amelyet érdemes felidézni, hiszen a Nemzeti Színház krónikájából mindig kimarad. Éppen hetven esztendeje, 1913. június 12-én drámai pillanatokat élt át az elhagyott, Kerepesi úti színházépület. Az akkor már hatodik esztendeje elnéptelenedett színházban ekkor zajlott le az utolsó előadás, amelyet előre nem terveztek és külső szemtanúja is csak kevés , akadt... Jelfy Gyulát, a város jeles fotográfusát megbízták, hogy még egyszer — utoljára — örökítse meg a Nemzeti Színház művészeit, mégpedig abban a környezetben, ahol évtizedeken át mindennap együtt voltak: a színház tágas udvarán. „A művészek nem is akartak egyebet, mint hogy komédiázhassanak s kezdetben nem is akartak egyebet, minthogy megörökítsék magukat annak emlékére, hogy a régi színház nemsokára végleg megszűnik” — így kezdte beszámolóját a Pesti Hírlap tudósítója, majd hozzátette: tizenkét óra tájban már csaknem együtt voltak a színház tagjai. („Egyedül Jászai Mari asszony hiányzott, aki későn kapta meg az értesítést s nem volt otthonában, mikor a színház kerestette.”) Végül is kik voltak ott az udvaron? Elsősorban — és elsők között — Ujházy Ede, a régi gárda büszkesége (aki ekkor még nem tudta, hogy az épülettel őt magát is elbúcsúztatják, hiszen három hónappal később könyörtelenül elbocsátják majd az ország első drámai színházának kötelékéből, vagyis nyugdíjba küldik!). Ujházyt a régi gárda több csillaga fogta körül: Csillag Teréz, Fáy Szeréna, Helvey Laura, Márkus Emília, Rákosi Szidi, a férfiak közül: Császár Imre, Gyenes László, Ivánfi Jenő, Pethes Imre, továbbá az akkori fiatalok: Ligeti Juliska, Paulay Erzsi, Bartos Gyula, Rajnai Gábor, Rózsahegyi Kálmán, Somlay Artúr és mások. Jelly fotográfus „két-háromféle csoportozat beállítása után el is végezte munkáját, mikor Gyenes László azzal a tervvel állott elő, hogy ha már itt vannak, illő volna az összejövetelt egybekapcsolni egy búcsúünnepéllyel, melynek keretében a társulat, mint művészeti intézmény, lerója kegyeletét a színház irányában, melyhez valamennyiőket felejthetetlen emlék kapcsolja”, s ezzel máris indultak az épületbe, a színpad felé... Nyomukban voltak a riporterek is, akik minden mozzanatot feljegyeztek. Az egyik tudósításban például ez olvasható: „Ujiházy Ede öltözője ma szénraktárul szolgál. Hét esztendő alatt úgy felfordult az öreg Nemzetiben minden, hogy alig lehet ráismerni. De a falak azért keményen állnak, a zsinórpadlás sem zuhant le és az a csillár is, amelyről gyakran indítottak el olyan rémhíreket, hogy mozog, nyugodtan várta, hogy még egyszer és utoljára felgyújtsák.” Amikor az egész társulat a színpadon volt, Tóth Imre, a színház igazgatója akart néhány szót mondani, de hangja elcsuklott és „hangos zokogásba kezdett”, ami természetesen az egész, rögtönzött búcsúelőadás légkörét is alapvetően meghatározta: „Ebben a pillanatban, mintha temetési gyülekezet visszafojtott meghatottsága tört volna ki a villamosfénnyel beárasztott romhalmaz között, az egész társaság hangosan feljajdult.” Tóth Imrét Csillag Teréz követte, aki elszavalta Petőfi Sándor Szeptember végén című versét, majd átadta a helyet Ujházynak. A Mester, színésznemzedékek tanítómestere és a legnépszerűbb magyar színész, aki valaha a hazai színpadok deszkáit koptatta, ezekkel a szavakkal köszönt el a Nemzeti Színháztól, ahol színészpályájának és élete- Nemzeti Színház Az utolsó Ha, mint hírlik, felépül az új nők legjavát, kereken negyvenhárom esztendőt töltött: „Meghátva és összetörve állok ezen a helyen, ahol életemnek legnagyobb eseményei lefolytak. Minden, ami széppé tette számomra az életet, ide fűzött ehhez a puritán színpadhoz, ahol hivatásomat megtaláltam s ahol művészi becsvágyam betelt. Én nem tudok örülni a leendő új épületnek, mert az emlékek ide kötnek. Eljöttem azért én is, mint a színház legrégibb tagja búcsúzni az öreg Nemzetitől, de mindamellett kérem a Gondviselést, hogy engedje meg nekem, aki egyik lábammal már a sírban vagyok, azt a kegyet, hogy mielőtt befejezem földi pályámat, néhány szót az új Nemzeti Színházban is elmondhassak.” Sajnos nemcsak Ujházy nem érte meg az új Nemzeti Színház felépítését (ő két év és öt hónap múlva már nem volt az élők sorában!), de azok az akkor még fiatal pályatársai sem, akik fohászát végighallgatták. Nemzedékek számára 1914 tavaszára végleg eltűnt a kedves színházépület és a Nemzeti Színház helyzete azóta sem rendeződött. A Blaha Lujza téri Népszínház, ahová 1908 őszén a társulatot ideiglenesen beköltöztették, az első, majd a második világháború és az azokat követő gazdasági nehézségek miatt, véglegessé vált. Nemzedékek számára ez az épület jelentette a Nemzeti Színházat, ami egyáltalán nem volt csoda, hiszen a mai Rákóczi út és Múzeum körút sarkán hetven éve üres telek éktelenkedik (volt itt ideiglenes nyári színház, majd mozi „Márkus Park” néven, az ötvenes évek elején pedig a Metró Vállalat vette birtokba, felvonulási területnek). 1965-ben — mint ismeretes — a Blaha Lujza téri épületet is lebontották és a Nemzeti Színház folytatta vándorútját a különböző ideiglenes színházhelyiségekben. Eközben a régi nagy társulatának legjelentősebb részét is elveszítette. A társulatépítés nem könnyű munkáját is újra kell majd kezdeni, ha... Ha, mint hírlik, a közeljövőben megkezdik a nagy munkát, az új Nemzeti Színház felépítését. A hely — egyelőre — változatlanul a Dózsa György úton lesz, és a rendkívül kényes gazdasági helyzet ellenére — talán az egész ország összefogásával, tehát magánadakozások útján is — felépül végre az annyiszor hiányolt és hiányzó magyar Nemzeti Színház. BÁNOS TIBOR AZ ELSŐ NEMZETI SZÍNHÁZ Talán az egész ország összefogása 27 MAGYARORSZÁG 1983/25