Magyarország, 1983. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1983-12-04 / 49. szám

Történelem Halál a határon Kényszermunka az Alpok alján ! Niederdonau­i magyarokkal A 2. magyar hadsereg mozgó­sításakor a keleti harctérre kül­dött munkaszolgálatos egységeket a hazai munkásmozgalom ide be­hívott tagjaiból, így szakszerve­zeti tisztségviselőkből, a politikai rendőrség által megbízhatatlan­nak ítéltekből, valamint zsidó vallású és nemzetiségi állampol­gárokból töltötték fel. Nagy ré­szük az embertelen bánásmód miatt nem tért vissza élve. Ma­gyarország 1944. március 19-i né­met megszállása után a munka­­szolgálatot tovább szélesítették, a deportálásokat és a nyilas pucs­­csot követően pedig német igény­re megállapodást kötöttek arról is, hogy Magyarországról „50 000 munkaképes zsidó férfi munka­­szolgálatra gyalogmenetben” útba indítandó a hitleri birodalomba. Az 1 -es országúton A Reich Magyarország f­előli bejáratát védő állásrendszer ki­építéséhez „kölcsönadott” magyar munkaszolgálatos egységek 1944. november 2. és 11. között gyalog­menetben érték el Hegyeshalmot, ahol az első ütemben hetven munkaszolgálatos századot adott át a Honvédelmi Minisztérium az SS kirendeltségének. A szerbiai Bor rézbányáiból Hegyeshalomba parancsolt erőltetett menet egyik oszlopának lemészárolt betegei között lelte halálát november 9—9-e táján Radnóti Miklós, szá­zadunk magyar lírájának kiemel­kedő alakja. Ebben az időben indult meg a fővárosi téglagyárakból a buda­pesti, munkaszolgálatra kötelezett zsidó lakosok gyalogmenete is (az úgynevezett Bécsi úti halálmars) Nyugat felé. Tízezrek kényszer­mozgatása és kényszermunkája kezdődött el ismét. A már ko­rábban bevonultatott munkaszol­gálatosok többsége a Győr—He­gyeshalom vonaltól délre mellék­utakon, a sáncosó zsidók a buda­­pest—bécsi országúton, attól észak­ra pedig a kiürített hadműveleti területekről, a Vörös Hadsereg támadásai elől viszavont munka­szolgálatos századok vonultak nyugatra a német hadiérdekek követelte szándékok szerint. Az üldözöttek menetoszlopai szörnyű látványt nyújtottak. A kiéhezett, rettegő, halálra fáradt emberek — nagyobbrészt lányok, asszonyok — alig vonszolták ma­gukat a napi 30 kilométeres, ,őszi esőktől áztatott meneteléseken. Kísérőik puskatussal, husángok­kal és korbáccsal hajtották őket. A lemaradozókat, gyengélkedőket a csendőrök, nyilas pártszolgála­tosok gyakran legyilkolták. A „fel­­koncolás” állandósult veszélye el­lenére a halálmarsból többeknek sikerült kiszakadni, majd a fővá­ros embersűrűjében elrejtőzni. Az egyik Győr megyei rendelet arról­ tanúskodik, hogy a hatóságok szá­mára a menetből szököttek fel­kutatása esetenként fogós kérdés volt, mivel „az elszéledtek közül egyeseknek a lakosság szállást adott”. A Piliscsaba—Dorog—Süttő— Szőny útvonal után a Kisalföldet keresztül szelő halálmarsnak a német hadiipar gyakorlati gond­jai vetettek ideiglenesen véget. A Hegyeshalomba gyalogoltatott, tar­talékait felélt és meggyötört „munkaerő-szállítmányok” hadi­üzemi munkára nagyrészt alkal­matlanok voltak. Kőfejtő, jégverem * 67 A felvonultatott tömeget a mun­kaerőhiánnyal küzdő nácik min­denképpen „hasznosítani” akar­ták, ezért a német—magyar ha­tárvonal és a szlovák—magyar határ térségében a birodalmat védő állásrendszer „Niederdonau” vonalának építésére, földmunkák­ra fogták. Az úgynevezett alpesi erőd előterében Hitler stratégái a birodalmi „védelmi biztosok” kezére adva 1945 januárjában 140 kilométer hosszú állásrendszeren 83 405 embert (köztük 65 231 kül­földi foglyot), márciusban pedig 67 000 embert (54 206 foglyot) dol­goztattak. Az SS az elárasztásra szánt Kis­alföld vidékein túl Nyugat-Ma­­gyarországra, Kőszeg, Sárvár és Sopron környékére is nagy szám­ban irányított deportáltakat, mun­kaszolgálatosokat. A Sopron kör­nyéke 12 táborában dolgoztatot­­tak száma 25 000-re, veszteségük 8000 emberre tehető. Az itt robo­tolt újkori rabszolgák nagy része a fővárosból, Hegyeshalmon át került vissza a magyar határ­szélre. Másokat Ukrajnából, Galí­ciából vagy a kiürített felvidéki városokból hurcoltak e térségbe. Az állandóan éhes, rongyos, se­bekkel és ütlegnyomokkal borí­tott emberek kálváriája sokak szánalmát, megütközését, eseten­ként tevékeny együttérzését vál­totta ki. A határszéli Ágfalán 1944. de­cember derekán 1500 embert te­lepítettek az erődítési munkák­hoz a község pajtáiba. A foglyok géppuskafészkeket ástak, lőszer­­raktárakat, fedezékeket építettek. A náci brutalitások és az elhara­pózott tífusz miatt 1945. március végéig 820 embert veszítettek, köztük volt­ Székely Tibor író is. Az egyik legnagyobb tábor a balfi volt. Az ásványvizéről, fürdőjéről a rómaiak óta ismert településre számos üldözött írót és művészt hurcoltak, ahol a csikorgó fagy­ban végzett sáncmunka napi 12 órát tett ki. Az éhezéstől, az ál­landósult megaláztatások követ­kezményeként a magyar irodalom olyan kiválóságai vesztették éle­tüket Balfon, mint Szerb Antal, Sárközi György, Halász Gábor, valamint Gosztonyi Lajos, a ne­ves baloldali publicista. Két sor­sukban osztozott újságíró nevét is felidézzük, Ivor Dénesét és Kom­­lós Jenőét. Az emberirtásra ido­mított SS tábori csendőrök 1945. március 31-én Balf község kiürí­tésekor 185 visszahagyott beteget egy félig megásott tankelhárító árokba tereltek, és halomra lőt­tek. Fertőrákos monumentális kő­fejtőjében bombabiztos lőszergyár és tárolóhely épült. Ezernégyszáz fogoly végezte itt mindennapos kényszermunkáját a felszabadulá­sig. Fertőrákoson élte át a „hét­köznapi fasizmus” rémtetteit Dobi István, a Kisgazdapárt földmun­kás tagozatának munkaszolgálat­ra behívott elnöke, aki önélet­rajzi írásában megrázó képekben örökítette meg tapasztalatait. A nagyszabású építkezés áldozatai között volt Tamássi (Wagner) György, a hazai tudományos iro­dalom egyik nagy ígérete is. A harkai tábor körzetében (a község neve 1947-ben Magyar­­falvára változott) lövészárkok, tankcsapdák építése folyt. Nagyon sok nőt dolgoztattak itt a német állásépítők a férfiak erejét is ki­merítő, gyakran meghaladó terep­munkákon. Az éhhalál, a tífusz és a kivégzések ritkították a fog­lyok sorait. 650-en kerültek a har­kai tömegsírokba, köztük Nagy György, a fővárosi Belvárosi Színház tehetséges színésze és rendezője, Vándor Ervin újságíró és Vető Miklós költő. Ezerkétszáz munkaszolgálatost hajtottak ki a huzatos, nedves pajtákból naponta fakitermelésre, nádvágásra és más „hadicélú” munkára a Fertő-parti Hidegsé­gen. A közeli Ilona-major a bor­zalom, a „förtelmes halál” állan­dó színtere volt. Az őrszemély­zet az SS teljes eszköztárát be­vetette a majorba hurcolt beteg munkaszolgálatosok kínzására és pusztítására. A náci gyilkosok a felszabadulásig 1286 ember életét oltották ki Hidegségen és a köz­séghez tartozó Ilona-majorban. Kópházán a Bécsi úti halál­mars résztvevői közül kezdetben nőkkel, majd másfél ezer férfifo­gollyal töltötték fel a tábort. A kópházi táborparancsnok egyik kedvelt büntetése félidőben a több napra jégverembe zárás volt, amit kevesen éltek túl. A ször­nyűségek 620 emberéletet köve­telő sorozatának­­ 1945. március 31-én a szovjet felderítők érke­zése vetett véget. A nagycenki volt cukorgyárban és mellette barakkszálláson 1944 novemberé­ben helyeztek el munkaszolgála­tosokat, akik a vérhastól s a né­met állásépítők kedvelte „szív­gyengeségtől” — azaz agyonve­­rés, kivégzés következtében — pusztultak el. Február elején az ezerkétszáz állás- és vasútépítő fogoly fele tífuszban betegedett meg. (A kényszermunka 1180 he­lyi áldozata között volt az a 244 munkaszolgálatos is, akik az SS 1945. március 30-i öldöklésekor vesztették életüket.) A Sopronbánfalvát övező he­gyek és fenyvesek alján fa- és kőanyag kitermelése, valamint erődítési munka folyt 1944 telén. Az alpokaljai viharos szélben na­ponta átfázott foglyok — tisztál­kodást, pihenést és sérüléseik el­látását nélkülözve — egymás után dőltek ki. A náci gyűlölet itt lökte a sírba Vándor Sándort, kóruskultúránk egyik kiválóságát. A sopronbánfalvi 532 munkaszol­gálatos áldozat sorsában osztozott Reiter László, az Amicus könyv­kiadó alapítója, grafikus és író. A községben — különböző nem­zetiségű — elfogott partizánokat és ellenállókat is őriztek. Köztük Dmitro Popovicsot, a kárpátuk­rajnai kommunista mozgalom egyik vezető személyiségét és har­costársait. Burgenlandi sírok Munkatáborokat állítottak fel a németek Sopron környékén a ha­tárvonalon túl is. Többek között Cinfalván (Siegendorf) — ahol Vajda János költő vesztette ifjú életét —, Fehéregyházán (Don­nerskirchen) és Feketevárosban (Purbach). Sopronkeresztúron (Deutschkreutz) 1974-ben találtak 284, harminc esztendeje kivégzett magyar munkaszolgálatos tömeg­sírjára. A nürnbergi fajmítosz sopronkeresztúri áldozatai között volt Berend László költő, az Éj­féli jajkiáltás című kötet szer­zője is. A végvonagló Reich délkeleti határán zajlott harcokban a gya­korlatilag jelentéktelen Nieder­donau vonal állásépítő táborait a nácik 1945 március végén kiürí­tették. Foglyaik zömére újabb erőltetett menetek, valamint Mauthausen és Gunskirchen bor­zalmai mértek újabb megpróbál­tatást. SZITA SZABOLCS MUNKASZOLGÁLATOSOK KATONAI ŐRIZET ALATT DOLGOZNAK A szököttek felkutatása esetenként fogós kérdés volt MAGYARORSZÁG 1 9 8 3 4 9

Next