Magyarország, 1983. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1983-12-04 / 49. szám
Történelem Halál a határon Kényszermunka az Alpok alján ! Niederdonaui magyarokkal A 2. magyar hadsereg mozgósításakor a keleti harctérre küldött munkaszolgálatos egységeket a hazai munkásmozgalom ide behívott tagjaiból, így szakszervezeti tisztségviselőkből, a politikai rendőrség által megbízhatatlannak ítéltekből, valamint zsidó vallású és nemzetiségi állampolgárokból töltötték fel. Nagy részük az embertelen bánásmód miatt nem tért vissza élve. Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után a munkaszolgálatot tovább szélesítették, a deportálásokat és a nyilas pucscsot követően pedig német igényre megállapodást kötöttek arról is, hogy Magyarországról „50 000 munkaképes zsidó férfi munkaszolgálatra gyalogmenetben” útba indítandó a hitleri birodalomba. Az 1 -es országúton A Reich Magyarország felőli bejáratát védő állásrendszer kiépítéséhez „kölcsönadott” magyar munkaszolgálatos egységek 1944. november 2. és 11. között gyalogmenetben érték el Hegyeshalmot, ahol az első ütemben hetven munkaszolgálatos századot adott át a Honvédelmi Minisztérium az SS kirendeltségének. A szerbiai Bor rézbányáiból Hegyeshalomba parancsolt erőltetett menet egyik oszlopának lemészárolt betegei között lelte halálát november 9—9-e táján Radnóti Miklós, századunk magyar lírájának kiemelkedő alakja. Ebben az időben indult meg a fővárosi téglagyárakból a budapesti, munkaszolgálatra kötelezett zsidó lakosok gyalogmenete is (az úgynevezett Bécsi úti halálmars) Nyugat felé. Tízezrek kényszermozgatása és kényszermunkája kezdődött el ismét. A már korábban bevonultatott munkaszolgálatosok többsége a Győr—Hegyeshalom vonaltól délre mellékutakon, a sáncosó zsidók a budapest—bécsi országúton, attól északra pedig a kiürített hadműveleti területekről, a Vörös Hadsereg támadásai elől viszavont munkaszolgálatos századok vonultak nyugatra a német hadiérdekek követelte szándékok szerint. Az üldözöttek menetoszlopai szörnyű látványt nyújtottak. A kiéhezett, rettegő, halálra fáradt emberek — nagyobbrészt lányok, asszonyok — alig vonszolták magukat a napi 30 kilométeres, ,őszi esőktől áztatott meneteléseken. Kísérőik puskatussal, husángokkal és korbáccsal hajtották őket. A lemaradozókat, gyengélkedőket a csendőrök, nyilas pártszolgálatosok gyakran legyilkolták. A „felkoncolás” állandósult veszélye ellenére a halálmarsból többeknek sikerült kiszakadni, majd a főváros embersűrűjében elrejtőzni. Az egyik Győr megyei rendelet arról tanúskodik, hogy a hatóságok számára a menetből szököttek felkutatása esetenként fogós kérdés volt, mivel „az elszéledtek közül egyeseknek a lakosság szállást adott”. A Piliscsaba—Dorog—Süttő— Szőny útvonal után a Kisalföldet keresztül szelő halálmarsnak a német hadiipar gyakorlati gondjai vetettek ideiglenesen véget. A Hegyeshalomba gyalogoltatott, tartalékait felélt és meggyötört „munkaerő-szállítmányok” hadiüzemi munkára nagyrészt alkalmatlanok voltak. Kőfejtő, jégverem * 67 A felvonultatott tömeget a munkaerőhiánnyal küzdő nácik mindenképpen „hasznosítani” akarták, ezért a német—magyar határvonal és a szlovák—magyar határ térségében a birodalmat védő állásrendszer „Niederdonau” vonalának építésére, földmunkákra fogták. Az úgynevezett alpesi erőd előterében Hitler stratégái a birodalmi „védelmi biztosok” kezére adva 1945 januárjában 140 kilométer hosszú állásrendszeren 83 405 embert (köztük 65 231 külföldi foglyot), márciusban pedig 67 000 embert (54 206 foglyot) dolgoztattak. Az SS az elárasztásra szánt Kisalföld vidékein túl Nyugat-Magyarországra, Kőszeg, Sárvár és Sopron környékére is nagy számban irányított deportáltakat, munkaszolgálatosokat. A Sopron környéke 12 táborában dolgoztatottak száma 25 000-re, veszteségük 8000 emberre tehető. Az itt robotolt újkori rabszolgák nagy része a fővárosból, Hegyeshalmon át került vissza a magyar határszélre. Másokat Ukrajnából, Galíciából vagy a kiürített felvidéki városokból hurcoltak e térségbe. Az állandóan éhes, rongyos, sebekkel és ütlegnyomokkal borított emberek kálváriája sokak szánalmát, megütközését, esetenként tevékeny együttérzését váltotta ki. A határszéli Ágfalán 1944. december derekán 1500 embert telepítettek az erődítési munkákhoz a község pajtáiba. A foglyok géppuskafészkeket ástak, lőszerraktárakat, fedezékeket építettek. A náci brutalitások és az elharapózott tífusz miatt 1945. március végéig 820 embert veszítettek, köztük volt Székely Tibor író is. Az egyik legnagyobb tábor a balfi volt. Az ásványvizéről, fürdőjéről a rómaiak óta ismert településre számos üldözött írót és művészt hurcoltak, ahol a csikorgó fagyban végzett sáncmunka napi 12 órát tett ki. Az éhezéstől, az állandósult megaláztatások következményeként a magyar irodalom olyan kiválóságai vesztették életüket Balfon, mint Szerb Antal, Sárközi György, Halász Gábor, valamint Gosztonyi Lajos, a neves baloldali publicista. Két sorsukban osztozott újságíró nevét is felidézzük, Ivor Dénesét és Komlós Jenőét. Az emberirtásra idomított SS tábori csendőrök 1945. március 31-én Balf község kiürítésekor 185 visszahagyott beteget egy félig megásott tankelhárító árokba tereltek, és halomra lőttek. Fertőrákos monumentális kőfejtőjében bombabiztos lőszergyár és tárolóhely épült. Ezernégyszáz fogoly végezte itt mindennapos kényszermunkáját a felszabadulásig. Fertőrákoson élte át a „hétköznapi fasizmus” rémtetteit Dobi István, a Kisgazdapárt földmunkás tagozatának munkaszolgálatra behívott elnöke, aki önéletrajzi írásában megrázó képekben örökítette meg tapasztalatait. A nagyszabású építkezés áldozatai között volt Tamássi (Wagner) György, a hazai tudományos irodalom egyik nagy ígérete is. A harkai tábor körzetében (a község neve 1947-ben Magyarfalvára változott) lövészárkok, tankcsapdák építése folyt. Nagyon sok nőt dolgoztattak itt a német állásépítők a férfiak erejét is kimerítő, gyakran meghaladó terepmunkákon. Az éhhalál, a tífusz és a kivégzések ritkították a foglyok sorait. 650-en kerültek a harkai tömegsírokba, köztük Nagy György, a fővárosi Belvárosi Színház tehetséges színésze és rendezője, Vándor Ervin újságíró és Vető Miklós költő. Ezerkétszáz munkaszolgálatost hajtottak ki a huzatos, nedves pajtákból naponta fakitermelésre, nádvágásra és más „hadicélú” munkára a Fertő-parti Hidegségen. A közeli Ilona-major a borzalom, a „förtelmes halál” állandó színtere volt. Az őrszemélyzet az SS teljes eszköztárát bevetette a majorba hurcolt beteg munkaszolgálatosok kínzására és pusztítására. A náci gyilkosok a felszabadulásig 1286 ember életét oltották ki Hidegségen és a községhez tartozó Ilona-majorban. Kópházán a Bécsi úti halálmars résztvevői közül kezdetben nőkkel, majd másfél ezer férfifogollyal töltötték fel a tábort. A kópházi táborparancsnok egyik kedvelt büntetése félidőben a több napra jégverembe zárás volt, amit kevesen éltek túl. A szörnyűségek 620 emberéletet követelő sorozatának 1945. március 31-én a szovjet felderítők érkezése vetett véget. A nagycenki volt cukorgyárban és mellette barakkszálláson 1944 novemberében helyeztek el munkaszolgálatosokat, akik a vérhastól s a német állásépítők kedvelte „szívgyengeségtől” — azaz agyonverés, kivégzés következtében — pusztultak el. Február elején az ezerkétszáz állás- és vasútépítő fogoly fele tífuszban betegedett meg. (A kényszermunka 1180 helyi áldozata között volt az a 244 munkaszolgálatos is, akik az SS 1945. március 30-i öldöklésekor vesztették életüket.) A Sopronbánfalvát övező hegyek és fenyvesek alján fa- és kőanyag kitermelése, valamint erődítési munka folyt 1944 telén. Az alpokaljai viharos szélben naponta átfázott foglyok — tisztálkodást, pihenést és sérüléseik ellátását nélkülözve — egymás után dőltek ki. A náci gyűlölet itt lökte a sírba Vándor Sándort, kóruskultúránk egyik kiválóságát. A sopronbánfalvi 532 munkaszolgálatos áldozat sorsában osztozott Reiter László, az Amicus könyvkiadó alapítója, grafikus és író. A községben — különböző nemzetiségű — elfogott partizánokat és ellenállókat is őriztek. Köztük Dmitro Popovicsot, a kárpátukrajnai kommunista mozgalom egyik vezető személyiségét és harcostársait. Burgenlandi sírok Munkatáborokat állítottak fel a németek Sopron környékén a határvonalon túl is. Többek között Cinfalván (Siegendorf) — ahol Vajda János költő vesztette ifjú életét —, Fehéregyházán (Donnerskirchen) és Feketevárosban (Purbach). Sopronkeresztúron (Deutschkreutz) 1974-ben találtak 284, harminc esztendeje kivégzett magyar munkaszolgálatos tömegsírjára. A nürnbergi fajmítosz sopronkeresztúri áldozatai között volt Berend László költő, az Éjféli jajkiáltás című kötet szerzője is. A végvonagló Reich délkeleti határán zajlott harcokban a gyakorlatilag jelentéktelen Niederdonau vonal állásépítő táborait a nácik 1945 március végén kiürítették. Foglyaik zömére újabb erőltetett menetek, valamint Mauthausen és Gunskirchen borzalmai mértek újabb megpróbáltatást. SZITA SZABOLCS MUNKASZOLGÁLATOSOK KATONAI ŐRIZET ALATT DOLGOZNAK A szököttek felkutatása esetenként fogós kérdés volt MAGYARORSZÁG 1 9 8 3 4 9