Magyarország, 1986. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1986-02-09 / 6. szám

Heti levélgyűj­teményün­k kö­zéppontjában ezúttal külön­böző neves személyiségek állnak. A „neves” jelző nem mi­nősíti a szóban forgó személyeket, akik között akad — nem is egy — a­ki negatív előjellel szerezte meg hírességét. „Egyetértek Bajomi Lázár End­rének az 1986/1. számban megje­lent észrevételével, többek között abban­­is, hogy az Ezer év című kötetben helye lett volna Teleki Blankának. Mégis úgy érzem, a kihagyottak közül elsőnek Zrínyi Ilonát kell említeni. Joggal vél­hetjük, hogy történelmünknek ta­lán legkiemelkedőbb nőalakja. Első férjének korali halála után mindhalálig hűséges felesége volt Thököly Imrének, három évig védte Munkács várát­­a császárral szemben. Bár fiát, II. Rákóczi Fe­rencet korán elszakították tőle, de biztos, hogy a fejedelem többek között azért is lett az a történelmi nagyság, akit ma is tisztelünk, mert Zrínyi Ilona fia volt.” DR. LAKATOS GYÖRGY, BUDAPEST „Nagyra értékelem, hogy lap­jukban foglalkoztak Deák Ferenc személyiségével, de hiányolok né­hány dolgot a róla szóló cikkből. Idézni kellett volna az »­egyensúly művészének« (így ígéri a cikk címe) a kiegyezésen túlmutató gondolatait. »Mi megteszünk min­dent, amit tenni lehet, mi elme­gyünk addig, ameddig mennünk szabad, s min túl mennünk a kö­telesség tiltja« — mondta 1867. újév napján, amikor pártjának képviselői felkeresték. Néhány hó­nappal később pedig: »De ne gon­dolja senki, hogy azáltal, am­i most történik, minden be volna végez­ve.« A képviselőházban ezt mond­ta: »Midőn miniket a nép meg­választott, hogy képviselői le­gyünk,­ nem azt várta, hogy tőle kérjünk tanácsot, hanem azt, hogy mi adjunk neki... Törvényhozói dolgokkal, amelyek készültséget, szakavallottságot igényelnek, nem minden ember foglalkozhatik.« Kossuth és Deák mauzóleuma va­ló­ban közel van egymáshoz, fe­szítsünk ki gondolatban egy fel­iratot a kettő között Deák sza­vaival: »Folytonos őrködés, erély, óvatosság, türelem.« Ezt válaszol­ta a pesti képviselőtestületnek, amelynek tagjai felkeresték őt az alkotmány visszaállítása után.” DR. SZATHMÁRY GÉZA, BUDAPEST „Vitába szállok Gáti György szekszárdi olvasójuknak az 1986/1. számban megjelent levelével, amely szerint Horthy Miklósnak »semmi szolgálati köze nem volt és nem is lehetett a felkeléshez, mégis mind a mai napig úgy tud­ják, hogy ő verte le«. Hollós Ervin és Lajtai Vera nemrég megjelent Horthy-könyvében ez olvasható: » ... hírhedt szerepe volt a cat­­tarói-öbök­ben 1918 elején kitört matrózfelkelés leverésében is«. A szerzők idéznek Lábay Gyula: Az ellenforradalom története — Az októberi forradalomtól a Kommün bukásáig című, Budapesten, 1922- ben megjelent­­könyvéből:­­»Ke­mény kezét a matrózzendülésből ismerték«. A röviddel Horthy kor­mányzóvá választása után írott könyv szerzője történelmi közel­ségből bizonyára jól ismerte az eseményeket.” PODANI JÁNOS, BUDAPEST „Áttekintést adtak az 1985/51— 52. számban az evangélikus egy­ház történetéről. Ehhez kapcsolód­va szeretnék emlékeztetni a XVI. századi erdélyi evangélikus egy­házszervező, a szász Johannes Honterus munkásságára. Brassó­ban született 1498-ban. Bécsben, Krakkóban és Wittenbergben ta­nult, majd a svájci Bázelban ké­szítette el 219 települést feltün­tető Erdély-térképét. Szülővárosá­ba visszatérve tanított és egy év­tizeddel a nagyszebeni után fel­állította Erdély második nyomdá­ját. A reformáció elvei szerint szervezte át a városi oktatást. Az ő iskolájából került ki a reformáció kiemelkedő személyisége, Dávid Ferenc, a későbbi unitárius püs­pök. Honterus nyilvános könyv­tárt is létesített, ebiben a Corvinák több kötete is megvolt. 1549-­ben hunyt el, az evangélikus főtemp­lomban volt a sírja, ezt Caraffa tábornok csapatai elpusztították, s ugyanerre a sorsra jutott Honte­rus könyvtára is. Ekkor — 1689-ben — feketedtek meg a temp­lom falai, azóta nevezik Fekete templomnak. 1973-ban az UNESCO ajánlásával emlékeztek meg Hon­terus humanista életművéről.” VARGA LAJOS, GYÖK „Lapjuk 1985/51—52. számában az »Úttörő szerep« című cikk fog­lalkozik Luther tanításaival. Ki­egészítésként kívánom megjegyez­ni, hogy Luther Márton Wart­burg várába visszavonulva német nyelvre fordította a Bibliát, ezzel az új irodalmi német nyelv meg­teremtője lett. Egyébként nem csupán a pápa közösítette ki, ha­nem — mivel a wormsi birodalmi gyűlésen kitartott elvei mellett — birodalmi átok alá is vették. Ezen a gyűlésen hangzottak el Luther szállóigévé vált szavai: »Itt állok, másként nem tehetek, Isteni en­gem úgy segéljen.« Ide kívánko­zik még a rákosi országgyűlésen 1525-ben hozott határozat kezde­te: »A lutheránusok égethessenek meg«. A törökök által szoronga­tott magyarok így akartak a pá­pának kedveskedni, hogy anyagi és fegyveres segítséget kapjanak tőle.” DR. DEÁK KONRÁD, SZEKSZÁRD „A Magyarország 1986/1. számá­ban megjelent, »Könyv az emig­rációról« című cikkel kapcsolat­ban szeretnék néhány adatot kö­zölni. Borbándi Gyula 1949 elején emigrált, és nem sokkal később egyik szerkesztője lett a Látóhatár című lapnak. Ezt a lapot még Vámos Imre alapította Svájcban, később Franciaországban, Angliá­ban, végül az NSZK-ban jelent meg. Horthy Miklósról tulajdon­képpen semmi újat nem írt Bar­bártól, az idézett Horthy-levélről már egy Düsseldorfban kiadott könyvben is esett szó. Az 1954. november 4-én kelt és Adenauer kancellárhoz címzett levélben az exkormányzó tiltakozik a »rága­lom« ellen,­­hogy 1­944-ben ő fegy­verszünetet akart volna kötni és ezzel hátba támadta volna a náci Németországot. Borbándi 1957 feb­ruárja után a Szabad Európa Rá­dió magyar szekcióján belül »bel­ső ellenzékbe« vonult, mert ekkor foglalta el helyét Bede István, az új főszerkesztő. 1969-ben az Új Látóhatárban már békésebb hú­rokat pengetett, ilyeneket írt: »... a nemzetközi politika okán Magyarország szocialista állam lett és az emigráció jelene, de jö­vője is csak e keretben biztosí­tott. A nemzetet foglalkoztató problémákról lehet vitatkozni, de ne ellenségesen, hanem építő szán­dékkal.« Ezután számos támadás érte Borbándit, elsősorban Tollas Tibor egykori deportáltató csend­őrtiszt, majd a Nemzetőr szer­kesztője részéről.” VARGA GYŐZŐ PÉTER, GYŐR „A hangszerkészítésről írtak az 1986/1. számban »A dédelgetett fa« címmel. Kónya István hang­szerkészítő családjának bemutatá­sánál megjegyzi a szerző, hogy testvére volt Kónya Lajos Kos­­suth-díjas kestő, aki szintén szer­zett jártasságot a faragó szakmá­ban. Ki szeretném egészíteni az írást azzal, hogy Kónya Lajos nem 1970-ben, hanem 1972-ben halt meg. Halotti értesítőjét Mi­­kita Istvánnal, Szabó Pál író ve­­jével közösen terveztük. 1972 jú­niusában a Petőfi Irodalmi Mú­zeum kiállítást rendezett farag­ványaiból, Kónya Lajos a meg­nyitóra már a kórházból ment el és a kiállítás­­ zárása előtt meg­halt. Németh Kálmán a költő halálának második évfordulójára megfaragyta sírjára a kapj­áfát.” PETŐVÁRI GYULA, BUDAPEST „Teljesen egyetértek azzal a ja­vaslattal, amit dr. Szemők Balázs olvasójuk tett a Magyarország 1985/50. számában, nevezetesen központi zsidó mártír emlékmű, a deportálásban elpusztult cigá­nyok és az 1919-es hősök emléké­nek megörökítésére. Levélírójuk azonban téved, amikor azt írja, hogy minden helységben állítottak emlékművet a két világháborúban elesett katonáknak. Valóban van szinte minden helységben első vi­lágháborús emlékmű, de a máso­dik világháborúiban elesett kato­náinknak tudtommal nem állítot­tak ilyet. Ezt a hiányosságot jó volna pótolni minél előbb, már csak azért is, hogy legalább uno­káinknak ne kelljen szégyellniük magukat, mert nagyapjuk ’kato­naként halt meg a második világ­háború vérzivatarában.” DIETZ KALMÁN, BUDAPEST „Nyolcvan­zat éves koromban szívesen tekintek vissza a múlt­ra, és ebben segít nekem az önök hetilapja is. Egy korábbi számuk­ban ezért is olvastam nagy ér­deklődéssel a »Soproni polgárok« című cikket. Sajnálattal konsta­tálom viszont, hogy a cikk írója megfeledkezett egy történelmi tényről. Arról, hogy Sopronban már a XIV. század elején éltek zsidók, akik a sok viszontagság és üldözés ellenére hűek maradtak városukhoz, utódaik a XIX. és XX. századiban is nagy szerepet ját­szottak a város életében.” KLEIN ARTÚR, VÁGUJHELY „Az 1985/51—52. számukban, a Metód-évfordulóval kapcsolatban a frankok Kis-Balaton melletti hűbéreséről ezt írják: »Akkoriban Kocel birodalma terült el itt, a száműzött P­rib­ina morva fejede­lem fiáé.« Kocelnek nem volt bi­rodalma, csak a frankok szláv telepítésének ura, tehát a frankok hűbérese volt. Felvette a kereszt­­séget, a település védelmére al­kalmas mocsaras terület központ­jában, a mai Zalaváron templo­mot épített.” VITTAY GYŐZŐ, BUDAPEST „Nem értem, hogy a lapjuk 1986/1. számában megjelent, »Az egyensúly művésze« című cikk szerzője miért mellőzi teljesen a kiegyezés előtti idők külpoliti­kai eseményeit. Pedig sose min­­dent éppen a külső erőviszonyok döntöttek el. A szerző azt írja, hogy »1866. február 17-én Ferenc József kinevezte az önálló, felelős magyar kormányt«. Ez tévedés, erre csak egy év múlva került sor, miután 1866 júliusában Kö­­niggratznél az osztrákok veresé­get szenvedtek a poroszoktól. A szerző az 1867-es kompromisszum közös ügyeit is tévesen írja le: » . . . közös a had-, kül- és pénz­ügy«. Ez jelenleg az ország köz­tudatában is így él, pedig a kö­zös ügyek a következők voltak: a külügy, a hadügy és — ezekkel kapcsolatiban! — a pénzügy. Ez utóbbi tehát csak annyiban volt közös, amennyiben a külüggyel és a hadüggyel kapcsolatban merül­tek fel költségek. Minden egyéb magyar államköltséget a felelős magyar pénzügyminisztérium elő­terjesztésére az országgyűlés ha­tározott el.” DR. ERDÉLYI IVÁN, MÁTÉSZALKA Budapest 62Pf. 634.1396 Híresek és hírhedtek Többen a kiegyezésről ! Még egyszer Horthy és Cattaro BRASSÓ BELVÁROSA A FEKETE TEMPLOMMAL Honterus nyilvános könyvtárt is létesített MAGYARORSZÁG 1986/6

Next