Magyarország, 1990. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-12 / 2. szám
Történelem Az erődváros földjén Burebista és Decebal Egymást váltó népek sorsa I in. A temesvári tegnap eseményeiről beszélő Tőkés László többször is emlékeztette a szavára figyelőket: az érte, és egyúttal az egész ország szabadságáért tüntetők között a temesvári Józsefváros református temploma közül mind több és több volt a román. Temesvár fölöttébb vegyes lakosságú város volt századokon át, és először a múlt század kilencvenes éveiben büszkélkedtek vezetőik azzal, hogy a Béga-parti városban 26,7 százalék a magyar népesség aránya; a többség akkoriban német volt, hiszen még mindig nagy szerepe volt a közös hadseregbeli katonaságnak, jórészt osztrák ezredek állomásoztak itt. Mercy és Rossi városa Osztrák katonai telepítés volt ez a város , amikor százhatvannégy esztendeig tartó török uralom után 1716-ban a Savoyai Jenő herceg oldalán küzdő Mercy tábornagy viszafoglalta, Bécs úgy döntött: Temesvár afféle erődváros lesz. Mercy rövid itáliai közjáték után — a császár a kiváló katonát Szicíliába küldte a spanyolok ellen — visszatért Temesvárra, megkapta a Temesi bánság kormányzását és hozzá a grófi rangot. A Lotharingiában született temesi bán megértette, mit kíván tőle Bécs. A katonai igazgatás alatti Bánság szinte néptelen volt. Mercy egyik első feladata az erődépítés mellett a vidék — és a város — benépesítése volt. Az egymást követő bevándorlórajokban sok volt a török elől menekülő román és szerb, Mercy pedig elsősorban Bajorországból hívott telepeseket, de egymás után érkeztek Tirolból, Stájerországból, Szászországból, Csehországból előbb földművescsaládok, aztán meg bányászok, erdőmunkások, hogy a Bánság és a város életre kelhessen. A mocsarak lecsapolása új termőterületet jelentett, s Mercy egyik kedvenc papja, a mantuai Rossi apát azt ajánlotta: telepítsenek Temesvárra eperfát, kezdjenek a szorgalmas bajorok selyemhernyó-tenyésztésbe. (Valószínűleg Rossi hívására érkezett jó néhány olasz család is 1730 táján — ők alapították a később teljesen elnémetesedett Mercyfalvát.) A Mercy-időszakban spanyolok, franciák is letelepedtek a városban és a Bánságban — a következő évszázadok aztán még új meg új színeketkevertek a már amúgy is vegyes temesvári népességbe: az osztrák—magyar monarchia messzi térségeiről szlovák, morva, horvát családok is költöztek ide. (Érdemes egy pillantást vetni az 1910-es népszámlálási adatokra. A század tizedik évében Temes megyében — Temesvár és Versec városok nélkül — 400 ezer ember élt; közülük több mint 160 ezer román, 120 ezer német, közel 60 ezer szerb és csak 47 ezer magyar.) Mercy gróf és osztrák tisztjei tervezték meg a temesvári várerődrendszer megépítését. Háromszoros árokrendszer, számos csillag formájú bástya épült a vár, azaz a belső városmag körül. Egykorú számadások szerint a hosszú esztendőkig tartó erődítési munkák egy akkor elképesztően nagy összeget, 20 millió forintot emésztettek fel. (A történelem fintora, hogy ugyanezeket az erődítéseket 1892-ben Temesvár városának meg kellett vásárolnia — másként nem bontatták volna le... Ekkor döntött úgy Ferenc József, hogy megszüntetni engedi a várjelleget, megengedi, hogy a növekedni kívánó Temesvár eltávolítsa az 1700-as évek elején épült bástyákat és falakat terjeszkedése útjából. A katonai kincstár az erődítményekért és a hozzájuk tartozó százharmincnyolc hektár területért kétmillió koronát kért Temesvár szabad királyi várostól . . .) Stephanus Rex pénzei Persze Temesvár története nem Mercy tábornagy érkezésével kezdődött. Nagyon valószínű, hogy a honfoglaló magyarok valamikor a 10. században, azon a területen, ahol már a rómaiak is katonai állomást tartottak fenn, ahol egymást követték a gótok, hunok, gepidák, longobárdok, egy ideig mozgalmas, aztán elhagyott lakóhelyet, lakóközpontot létesítettek. A mai Temesvártól keletre, a Csókaerdőben találták meg egy honfoglalás kori temető maradványait. „A sírok egyik felében vasveretes tegezekben 5—7 nyílcsúccsal felszerelt, mentegombos, részben lószerszámmal, kengyelekkel, zablákkal is kísért fegyveres férfiak nyugodtak. Asszonyaik, gyermekeik kizárólag 10. századi ékszereket (nyakperec, karperecek, köztük állatfejes is) viseltek. Temesvártól északkeletre, Hodonyban neolitikus telephalomba ásva került elő egy kevésbé módos nagycsalád temetőjének (eddig) tizenegy sírja, két párhuzamos sírsorból. Mint a szimbolikus lótemetkezések (kengyelpár, zablák), a mentegombok és ruhadíszítő pitykék tanúsítják, a temetőt a 10. század végén—11. század elején használták, ezt erősítik meg a nők és gyermekek sima hajfürtkarikái és díszes gyűrűi is — a halotti obulusok. Stephanus Rex pénzei pontosan keltezik a temetőt. .. Magáról Temesvárról eddig, VII. Konsztantinosz Porfürogennétosz (912—959) bronzpénzét nem számítva, csak 11. századi sírleleteket ismerünk a Béga partjáról (hajkarika, 1898) és máshonnan (I. András pénzével). A belváros területéről 10. század végi fülbevaló, kora Árpád-kori bronzkereszt, 12—13. századi kettős kereszttel díszített fejű bronzgyűrű és III. Béla rézpénze ismert még (1910—1913)” — olvasható a háromkötetes Erdély története (Akadémiai Kiadó, 1986) első kötetének A honfoglaló magyarság régészeti hagyatéka című fejezetében. A bánsági város fejlődése sokban mutat rokonvonásokat a szomszédos Erdély fejlődésével; ahogy Erdély egyszerre a magyarság, románság és szászság közös otthona, Temesvárott is hosszú-hosszú évszázadokon át él és dolgozik együtt a három etnikum. Előbb meg — erről tanúskodnak a régészek ásatásai — az évezredek egymást követő sorában a bánsági vidék és Erdély tájain vándorló, szálláskereső, vadászgató embercsoportok után megjelennek az élelemtermelés mind újabb és újabb módszereit megtanuló népelemek. A bánsági vidékre is vonatkozik az, amit a már idézett Erdély története Erdély őskoráról ír: „Az epipaleolitikus népcsoportokat az élelemtermelés felé vezető úton bevándorló dél-balkáni közösségek állítják meg, a Starcevo—Körös-kultúra népe. Ezek még eredeti lakhelyükön, anatóliai jövevényektől tanulják a búza, árpa termesztését, a kecske- és juhtartást. Talán »saját« eredményük a köles és a szarvasmarha háziasítása.” Időszámításunk előtt 2000 felé újabb népmozgás során cserélődik itt a lakosság: Macedónia és a Balkán-hegység vidékeiről érkező pásztorcsoportok telepedtek le. A korai és középső bronzkor fordulóján érkeztek Erdélybe moldvai csoportok; a középső bronzkor elején a Tiszántúl népessége nyomult be ide. A 14. század végén északról közép-európai pásztortörzsek érkeztek, hogy aztán a keleti sztyeppek pásztorai váltsák őket. „A halottait elhamvasztva, urnában elásó Gáva-kultúra népe és a vele rokon csoportok ,mind nagyobb területet kerítenek birtokukba a késő bronzkor végén. Telepeiket, temetőiket Erdélyen kívül megtaláljuk a Bánságban és Tiszántúlon, a Kárpátoktól keletre Galíciában és Besszarábiában (Holihrad- és Kisinyov-kultúra). Egyes csoportjai még a Dnyeper vidékére is eljutnak az erdős sztyeppén. A Kárpátoktól délre, Havasalföldön és Észak- Bulgáriában is olyan népesség lakik e korban, amelyik anyagi kultúrájának maradványaiból ítélve a Gáva-kultúra népéhez hasonló nyelvet beszélhetett (Badabag- és Poenicevo-kultúra). Ez a terület nagyjából a dákok, géták, műszók később ismert lakóhelyeivel azonos... a helyi, középső bronzkori lakosság helyben maradt közösségei és a hódító halomsírok lassú összeolvadási folyamatának végeredménye a közös vagy hasonló nyelvet beszélő népek kialakulása a késő bronzkor végére” — olvasható az Erdély történetében. A római tartomány előtt A megvallatott föld mélyéről előkerült leletek után először az 5. század végén író Hérodotosz mondja, hogy „a Maros az agathürszöktől folyva ömlik a Dunába”, egyébként „az agathürszök a neurok szomszédai, az utóbbiak viszont a Bug mellett, a Türasz (Dnyeszter) forrásvidékein laktak”. Az erdélyi agathürszök 500 körül még terjeszkednek, jellegzetes készítményeik megjelennek az Alföld keleti felén, például Ártándon. A 4. század végén az agathürszök elvándorolnak; menekülésük oka a kelták megjelenése. „Az elnéptelenedett Erdély egy időre hazát kereső csoportjaik kezére jut” — olvasható a keltákról. A táj és népei története azután a dák királyság vitatott hitelű, általában feltételezésekre épített történetével folytatódik — a legkülönbözőbb források az időszámítás előtti 1. századiban történt eseményeikkel kapcsolatban említik „a dák törzseket egyesítő első jelentős dák királyt”, Burebistát. Burebista birodalma részekre szakadt, a király maga politikai gyilkosság áldozata lett. Tudunk néhány, a táj felé irányuló római hadjáratról: a rómaiak a Tiszán és a Maroson felhajózva közelítették meg a dákokat — két légióstábor is létesült a Dunánál Oescus-Gigen és a Carnuntum-Deutschaltenburg. A Duna mentén ekkor tolta mind nyugatabbra szállásterületét a szarmaták lovas népének két törzse, a jazigok és roxolánok. Egy ideig a római Pannónia és a dákok között afféle ütköző szerepet töltöttek be. A következő dák királyok legnagyobbikának, Decebalusnak — már amennyire töredékes, nemritkán egymásnak ellentmondó forrásokból, leletekből megállapítható — birodalma nyugaton a Tisza, északon a Kárpátok, keleten a Dnyeszter határolta területre terjedt ki. Legalábbis ezt állítja Ptolemaiosz. Decebal ellen Róma több hadjáratot is vívott. Traianus császár két rövid, véres hadjáratának (101—102. és 105—106. évek) részletei mai ismereteink alapján még nem tisztázhatóak, annyi azonban valószínű, hogy a második hadjárat végén elestek a dák várak, megdőlt a királyság, Decebal öngyilkos lett, fejét Traianushoz vitték, a a dák társadalom széthullott, létrejött Dacia római tartomány. Az elnéptelenedett tartományba Traianus az egész római világból hozott telepeseket — mintegy előre jelezve: a táj különböző népek bölcsője és otthona lesz. (Folytatjuk.) Fotó: Archív TEMESVÁRI É LÁTKÉP Ekkor döntött úgy Ferenc József MAGYARORSZÁG 1990 2