Magyarország, 1992. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1992-12-25 / 52. szám

KULTÚRA Levél Magoss Olgának Debrecenbe Ismeretlen Móricz-dokumentum Ki volt Magoss Olga? — teszik föl a kérdést egyre gyakrabban a Móricz Emlékév alkalmából. Erre rövid és megnyugtató választ aligha lehet adni, pe­dig jómagam többször olvastam át azt a közel négyszáz levelet, ami a közeljö­vőben kiadásra vár. Móricz Zsigmond a Jankával való egyre gyakoribb veszekedések elől mene­kült Debrecenbe, hogy megírja a Pillangót, s ott ismerkedett meg a polgármes­ter lányával, 1924 decemberében, Ady Lajos estélyén. Olga már tizedik éve özvegyen élt, a háborúban vesztette el férjét. Hét évig feketében gyászolta őt, kerülte a társaságot, a fényt. Ott volt neki nővérének négy gyereke, az örökös aggódás, a ki-kiújuló betegség, amely kötelességet és védelmet jelentett a függetlenség feladása ellen. Festő szeretett volna lenni és boldog feleség, mégis maradt a gyász. Móricz is árván maradt Janka halála után, akkor kezdődött a levelezés. A gyászév letelte után meg is kérte Olga kezét, de az özvegy megrettent a házas­sági ajánlattól, a felelősség terhétől. A harmincas évek elején Magosi Olga trafikos lett. Festett is nagy ritkán, és várta és írta a hosszú leveleket, a „találkozásokat”. Sokat szenvedett a világ rút­sága miatt, talán csak a művészet jelentett számára némi gyógyírt. Ez a művelt, rendkívül érzékeny „ember”, ahogy az író nevezte egyik levelében, olyan titkokat tudott, hogy legnagyobb epikusunkat is gyakran ámulatba ejtette. Regényhős lett végül, a Betyár Deája, bár erre a szerepre nem vágyott. Olyan asszony volt, aki —­a szereteten túl — az írásban nyújtotta a legtöbbet. Képtelen volt feladni függetlenségét, elveit: ha jelképesen is, egész életében vi­selte a fekete ruhát, hatvanéves koráig. 1993. január 6-án lesz születésének 100. évfordulója. RADICS KÁROLY Kedves Olga, Bp. 1935. Vili.5. júl. 21-én utaztam el Bpestről, s tegnap érkeztem meg Hévízről. Mivel utolsó szombaton itt még nem volt levél, oda vártam, s nagyon nyugtalan voltam, hogy talán oka van... levele azonban, mely két hetet ért itt az asztalon, nagyon megríkatott. Ezt a szót képletesen használom: úgy gondolom, ez az első levele, amelyben felszakadt minden köd és elfogultság és tartózkodás. köszönöm, mint olyat, amit nem lehet megköszönni. Hogy öregek vagyunk? engedje meg, hogy bevalljam, nem érzem magam an­nak. Az ember testileg szépen elromlik, fogai elhullanak, és a modern technika legszebb hídépítészetére szorul az ember, de az nem igaz, hogy az illúziók el­múlnak. Én legalább egyáltalán nem érzem, hogy benne volnék ennek a zónájá­ban. Én éppen olyan gyermek vagyok, mint debreceni kisdiák koromban, ez­előtt 43 évvel, most írom a matúra korát— talán annyit mégis vénültem, matu­­randus diák lett belőlem... Közben rögtön elmesélem, hogy Hévízen hallatlan munkát végeztem, megír­tam a regény harmadik részét, ami magában véve egy Meisterwerk, hatvanol­dalas párbeszéd egy férfi és egy nő közt: a férfi és a nő vitája. Démoni. Majd karácsonyi olvasmánynak elküldöm. Félelmes, talán irtóztató. De érzem, hogy minden szava élet és igazság. A mi levelezésünknek sajátságos alapszíne az, hogy a levélíró — tekintet nél­kül az olvasóra — csak magáról beszél. Azt hiszem, ez az emberek közt az egyetlen és igazi társalgás. Magának tökéletes igaza van abban, hogy ki kell az embernek magából adni a feszültséget, s ennek egyetlen lehetősége, hogy el­mondja, ami benne van: az őszinteség ott kezdődik, hogy az ember egyszer csak nem szégyell eldicsekedni azzal, ami benne rossz és csúnya. Miért? Mert az, ami rossznak neveztetik és a morál szempontjából csúnyá­nak, az sokkal inkább emberi, tehát természeti tulajdonság, mint az, amit a mo­ralisták szépnek és hasznosnak ítélnek. A természet pedig tudja, mivel kellett megrakni a lelket, hogy élővé tegye. Gondolja el, milyen hallatlan unalmas len­ne angyalok között élni. (Nem tudom, nem írtam-e már erről? Az ember tele van alapgondolatokkal, melyek bizonyos időben foglalkoztatják, s untalan is­métli őket: ez az öregség?) Ha a gonoszok vitális és friss pezsgésében jól érzi magát, akkor most alkalma van napfürdőt venni benne: most a förtelemnek olyan orgiája folyik, hogy meg lehet tőle bolondulni. S a tragikus az, hogy a kormány élén állók éppoly keveset tudnak a lényegről, mint a hortobágyi csi­kós. Ma Imrédynél voltam. Háromnegyed órát átbeszéltünk, s nagyon jól érez­tük egymás társaságában magunkat. Imrédyhez nálam különös módon protek­cióért jártam. Gyöngyit akarom bejuttatni a Nemzeti Bankhoz, s meg is mond­tam neki, hogy én húszéves korom óta soha az államhoz, vagy az állam embere­ihez soha semmiféle kéréssel nem járultam, még egyetemi tandíj elengedésére sem pályáztam, s azóta sem soha, semmiféle anyagi segítést nem kívántam,­­ hiába is tettem volna. De a gyerekem érdekében megteszem. (Ez különben egy készülő regényem alapproblémája, hogy „apának nincs gerince.") De most csak azt akarom mondani, hogy Imrédy, aki ma a Pénz kormányá­nál ül, éppen úgy nem tud semmit a nemzet életéről, mint a sarki hordár. Tőlem szerette volna megtudni, mit kell csinálni... Gyöngyire vonatkozólag azt mond­ta, majdnem lehetetlen valamit is tenni érte, mert férjhez ment... s a banknál csak két-három férjes nő van még, a többit már elküldték, ezeket is csak azért tartják, mert speciális helyen nélkülözhetetlenek... Engem azonban kért, hogy ha időm van, csak menjek el hozzá diskurálni... Lehet, hogy meg is teszem, mert egész szokatlanul intelligens ember... A magyar faj problémáiról beszéltünk: azt mondja, a magyarral semmit sem lehet kezdeni, a tóttal, némettel igen, azok megszervezhetők, de a magyar? .. .már úgy jött ki, mintha a magyar az egy kiirtandó faj lenne ebben az ország­ban, kerékkötője minden haladásnak. Fájdalmas volt, mert kénytelen voltam el­ismerni a tényeket. Mik a tények?... Egész Nyíregyházán nincs semmiféle gyár, tehát egész Sza­bolcs vármegyében nincs semmi. Debrecenben sincs. Ő pontosabban tudta, mi van, említette, de mivel nem tanulmányoztam ezt a kérdést, nem is tudnám meg­mondani, mi van hát D-ben. Spódiumgyár, vagy valami ilyen. Mezőgazdasági feldolgozó iparunk nincs, pedig a nagy tömeget csak az ipar útján lehetne fog­lalkoztatni, a mezőgazdasági termelés egyre kevesebb munkáskezet foglalkoz­tat. Biharban semmi, Békésben egy-két helyen van némi malomipar, de a ma­lom igen kevés embert foglalkoztat, húsipar valami, az is csak ott, ahol idegen fajú telepek vannak, mint Békéscsabán... tótok és németek. Az országban három helyen van nagybirtok felosztva. Ezek közül egy a nyír­egyházi László tanya, amit ismert, ez a minta, itt egy 2000 holdas birtokot 28 család között osztottak fel, s nagyüzemi termelést tudnak produkálni, — de ezek tótok, tirpákok. Ezt magyarokkal meg sem lehet kezdeni. A magyar ember közös konyhán nem tud megélni, megöli egymást egy karszálért. Van egy bir­tok Hevesben, azt láttam szintén,­­ ott viszont a falu valósággal tönkre tett egy nagyüzemet: 3500 holdat 169 kisgazda vett ki bérbe. Semmi szövetkezésre nem hajlandók, mindenki műveli a neki jutott kis parcellát, s így az én saját megállapításom szerint valósággal szemétdomb lett a nagy uradalomból. Ő még egy uradalomról tud Jánoshalmán, ahova el fogok menni, ezt szintén úgy állítja, tökéletesen sikerült, de itt meg németek a bérlők... Mi az oka, hogy a magyar ennyire szervezhetetlen. Honnan van ez a féktelen önérzet és egymás elleni vadság? A magyar tömegek mély nyomorban fetrenge­­nek, az éhhalál a napi kenyerük... Korpalevest esznek, azt is csak ha van, gyak­ran semmi ebédet nem tudnak adni az anyák gyerekeiknek. Ellenben minden idegen fajta jól megél. A zsidó különösen. Ott voltam most Hévízen, láttam... Ahol jó ebédet tálaltak, azt zsidók elé adták a pincérek, el­lenben a csatornán (amely levezeti a tó vizét a Balatonba) s ahol tíz felér egy fürdés, a barakkokban kizárólag csak magyarok élnek, zsidó egy sem akad köz­tük. .. A Kurszalonban grófok, nagybirtokosok, főispánok s szolgabírák ülnek, de ezek is egy pohár szódavíz mellett dalolnak reggelig... Ebben az országban a magyarság sorsa nem szívügy. Szívügy a német. A mai kabinetben egyetlen magyar nincs. Csupa kis vagy nagyobb német s szláv család megmagyarosított nevű fia uralkodik ezen a kis országon. Gömbös családi neve Kroll és így tovább. De ezt Maga is tudja ugye, ismeri pl. a Kozma esetet... A magyar nem alkalmas még hivatalnoknak sem? No, de hagyjuk ezt a nagy, nagyon nagy keserűséget. Ha maga zsidólány lenne, a trafik is jobban menne. Pláne ha így el van határoz­va, hogy pénzt keres... Én is átmentem ezen a Nyugat idejében. Nem volt nekem va­ló: a poltronok, akiknek utánam az ölükbe hullott az egész vállalat, csak élnek to­vább belőle, addig is csak ők éltek. ..De ha nem vagyok alkalmas rá, akkor minek? A jóság?... Az először is relatív dolog: másokkal szemben való puha és gyön­géd magatartás: engedni, hogy az embert kisemmizzék, akkor jók vagyunk... aki megköveteli a maga jogát, az rossz... Éppen ma volt egy ilyen jósági harcom: eladtam egy filmet. Csak a jogot ad­tam el. Közben a zsidók rám tehénkedtek, s egy teljes hónapot azzal töltöttem, hogy nekik dolgoztam, s mikor előállottam, hogy ezért a szerződés fölötti mun­káért valamit kapok, már felröffentek, és meg akartak enni, pedig az édesanyjá­tól nem kapott nagyobb ajándékot, mint tőlem.... Engedtem, tehát jó ember ma­radtam. .. Az övék a rosszaság öröme és haszna. Látja, az ember folyton kátyúba kerül, különösen a magyar ember. Milyen buta volt az apám, aki egész életében rossz üzleteket csinált, s én a fia vagyok. Itt van ez az oláh (sic) eredetű Milotay István, most a Budapesti Hírlap fő­­szerkesztője lesz, 7000 p.havi fizetéssel. Semmit sem csinál, s én agyondolgo­zom magam. Nem baj, csak a darabom jó legyen: Hévízen megírtam a darab két felvonását. Majd ez kisegít a télre. Ház vagy 3000 pt. Ha jól megy. Nagy lármát, erkölcsi sikert, pénzt nem. Hagyjuk a pénzt, örülök, ha a nélkül is megélünk... Ma megjött Lili is, az urával. Tudja, ezt öröm látni, ez egy oly édes és vidám kis teremtés, ahogy meg­jött, csupa kacagás lett a ház. Csókolom a kezét HETI MAGYARORSZÁG 1992. december 25. • 15

Next