Magyarország, 1993. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1993-02-12 / 7. szám

MAGAZIN — ÉVFORDULÓ Fráter Erzsébet rehabilitációja „Bántottak is, de símben nem maradt jutánk” A Heti Magyarország idei 4. és 5. szá­mában megjelent Kelenváry J. László A Madách család története című írását szeret­ném kiegészíteni, amelynek utolsó előtti bekezdésében ez áll: ,Azóta ki tudja, mi történt az olaszi temetővel?” (ti.: ahol Ma­dách feleségét, Fráter Erzsébetet eltemet­ték.) Szerencsére Fráter Erzsébet földi ma­radványainak sorsa nyomon követhető, bár az eset nem vált széles körben ismertté. Érdekes módon a 80-as években töb­ben foglalkoztak — egymástól függetle­nül — azzal a gondolattal, hogy Fráter Er­zsébet földi maradványait a váradolaszi te­metőből „elhozzák”. T. Pataki László új­ságíró a helyszínen is járt, s élményeit ké­sőbb a Palócföldben tette közzé. A „meg­oldás” azonban Tempfli József nagyváradi püspök érdeme. Amikor ugyanis a temető felszámolása küszöbön állt — több más sírhellyel együtt —, Fráter Erzsébetet is megváltotta, s a korporsót elszállíttatta a Barátok Templomába. A református Frá­ter Erzsébetet tehát egy katolikus temp­lomban helyezték — jeles történelmi és egyházi személyiségek mellett — most már valóban örök nyugalomra. Halálával, kórtörténetével kapcsolatban nem árt tudnunk, hogy vélhetően egy rokona volt az, aki a nagyváradi közkórházban igye­kezett eltüntetni a „nyomokat”. Magát a kórlapot állítólag jeles írónőnk, Gulácsy Irén tép­te ki (Perédy György úra Harsányi Zsoltnak egy levelében), abban a hitben, hogy őnála nagyobb biztonságban lesz. Tévedett. Gulácsy 1945-ben egy romba dőlt épület alatt halt meg, s vélhetően megsemmisült a kitépett lap is. Mindazonáltal Fráter Erzsébet halálának fennmaradt leírását egybevetve a kórelőzményekkel, ha pontos kórismét nem is adha­tunk, a halál legvalószínűbb okát megnevezhetjük: delirium tremens (idült alkoholizmus). Haláláról a Temesi Lapok így tudósított:„Egy nő tragédiája. Madách Imre, Az ember tragédiája halhatatlan szerzőjének neje szomorú véget ért. Férje halála óta mindig mé­­lyebbre-mélyebbre taszították a csapások, míg végre a napokban elzüllött létét a Bihar me­gyei közkórházban fejezte be. »Ott fekszik közszemlére kitéve« — írja a Nagyvárad. »Gyermekei távol, gazdag rokonai közel bár, de mégis távol tőle. Egy rokon maradt hű hozzá az ínségben, a nyomorban is: egy szellemgazdag rokon, ki gondoskodik, hogy az elhunyt a végtisztességben részesüljön, de ez — maga is szegény lévén — csak azon re­ményben teszi, hogy távollevő gyermekei fedezendik a költséget.« Ez rendezi a nagyszel­lemű író nejének temetését, mely a »Bihar megyei közkórház«-ból szombaton ment vég­hez.” Halála után fél évszázaddal kezdődött, s máig tart rehabilitációja. Perédy nagyváradi új­ságírón kívül (akihez kezdetben Gulácsy is csatlakozott) Henniczy Béla (az alsósztregovai evangélikus lelkész fia) járult ehhez hozzá, majd L. Kiss Ibolya, aki egy regényben (Erzsi tekintetes asszony. Bp. 1942.) és egy esszében (Az asszony tragédiája. Pozsony 1967.) írta le „ellenvéleményét”. 1990. XI. 16-án (egy nappal halálának évfordulója, s két nappal névnapja előtt­ kis ün­nepség volt Balassagyarmaton, egy leánykollégiumban. A kollégium ugyanis az igazgató­nő, Fábián Jánosné javaslatára a Fráter Erzsébet Középiskolai Leánykollégium nevet vet­te föl, ezzel is példázva, hogy nemcsak elérhetetlen eszményeket, de hús-vér asszonyokat is lehet példaképül állítani a felnövekvő ifjúság hölgytagjai elé. 1992. XI. 18-án Fráter Er­zsébet szobrának felavatásán is részt vehettek a leánykollégium lakói és az érdeklődők: a kollégium kertjében Párkányi Péter alkotásának felavatását az akkor már évről évre meg­rendezett Erzsébet napi ünnepség követte. A halálát követő száz esztendőben Fráter Erzsébet a magyar irodalomtörténet egyik legjelentősebb nőalakjává vált. Igaz, nem ő út. Róla írtak, nem is kevesen. Utoljára T. Pa­taki dolgozta föl egy monodrámában a halálát. S aki komolyan veszi Madách intelmeit, sem rá, sem életének más szereplőire nem neheztelhet, hiszen ars poeticának szánt (talán életében is utolsó) versében, az Útravaló verseimmel címűben ezt mondja: „Bántottak is, de szemben nem maradt falánk.” 1992 szeptemberében még állt az a sarokház Nagyváradon, ahol Fráter Erzsébet az 1860-as években bérelt szobát, s ahol — minden jel szerint — utoljára találkozott Ma­­dáchcsal 1862. november elején, amikor lányát, Madách Jolánt elvitte tőle (Fogtövi ház, Str. M. Eminescu 19.). Mint ahogy állt a Fráter család cséhtelki kúriája is, ahol jelenleg öregek otthona van. Sajnos a „belépés” mindkét helyen akadályba ütközött. A Fogtövi há­zon lévő lakatot az épület állapotával egybevetve nem zárható ki az a lehetőség, hogy előbb-utóbb véglegesen lebontják. A Fráter család Csehtelken álló kúriája talán megma­rad. Mivel azonban e sorok írója nem tudta hitelt érdemlően igazolni (részben saját hibájá­ból, hiszen egy fényképezőgépet szorongatott a kezében), hogy nem leleplező riportot kí­ván írni, így az épületet — amelyet a park fái erősen takartak — még kívülről sem tudta igazán megszemlélni. ANDOR CSABA A'' '■ ttülíj­ji FRÁTER ERÍ m­ ás Evn tjíl Jfflwvniífupátul­­. ' ttnráttnip «BVÍKttV «pfeVSOZöfim pffipLJM wt¥n 2 8«iuMrtiai imr Fráter Erzsébet remélhetőleg örök nyughelye a nagyváradi Barátok Templomában 28 • 1993. február 12. HETI MAGYARORSZÁG „Élete és életműve töredék...” 1863. február 16-án született Justh Zsigmond „Alig néhány tucat novellát írt. Az utókor a félbemaradt regényírót feledte-emlegette fél évszázadon keresztül. A vita, amely az 1940-es években (akkor előkerült) Naplója körül keveredett, már-már az irodal­mi szenzációk kétes értékei közé utalta. De jött a háború, s a »titok« to­vábbra is megfejthetetlen. Ki volt Justh Zsigmond? Irodalmunk legmu­­tatósabb műkedvelője, elhivatott dilettánsa, vagy pedig, mint Halász Gábor hitte, »mindenek felett művész, minden porcikájában az«. Egy bizonyos, aki a századvégen keresztülvág, nem kerülheti meg sem testi valójában, sem pedig megfoghatatlan körvonalú művének szikár árnyé­kát...” Diószegi András írta e so­rokat az Irodalomtörténeti Közle­ményekben. Német és francia egyetemeken tanulta a jogot és a gazdaságtudo­mányt. Egyik alapítója és két éven át főmunkatársa volt a mo­dern polgári írói törekvések szó­csövének, A Hét-nek. Közben leg­több idejét Párizsban töltötte. Ot­tani irodalmi társaságok tagjaként megismerte Zolát, aki akkor írta az egész társadalmat átfogó Rou­­gon­­- Maquart ciklusát. Ez ra­gadta magával: megírni a magyar társadalom nagy körképét az arisztokráciától a parasztságig. Nyaranta hazatért, irodalmi sza­lont próbált szervezni, ahol az arisztokrácia és az irodalom talál­kozna. Az írók nem álltak kötél­nek — függetlenségüket féltették. Mást próbált: szenttornyai birtokán világirodalomról mesélt a falusi fiataloknak. Aztán kiválogatta a tehetségeseket, betanította őket, sza­badtéri színpadot építtetett. A nézőtéren a meghívott arisztokraták (de még külföldi írók is) és a falusiak együtt nézték a paraszt­színház elő­adásában Shakespeare műveit. A színháznak egy korabeli híradásban fennmaradt a rajza. A leírás szerint: „Teteje nincs, hanem szép lombos fák borulnak rá. A színpad fél méterrel van felemelve. A nézőtér közepén, a fal mellett van a pá­holy. A páholy mellett jobbról és balról egy sor szék, a székek előtt két sor pad...” Közben — alighanem nemcsak Zola, hanem Balzac hatása alatt is —­­megtervezte A kiválás genezise című regényfolyamát, amelynek terve­zett 14 regényéből csupán három készült el (A pénz legendája, Faimus, Gányó Julcsa), s a rokonszenves, de már életképtelen, túl művelt, túl ér­zékeny arisztokrácia, meg a jövendőt jelentő erőteljes parasztság zalai naturalitással megfogalmazott képét adja. További terveiről csak fen­tebb már említett naplójából tudunk egyet-mást: „egészséges konzerva­­tív”-nak nevezte magát, aki szerette volna megőrizni a maga világából, ami emberséges és értékes, de felfrissíteni a népi erőkkel. Hegedűs Géza szerint fájdalmas veszteség, hogy „élete és életműve töredék, de pompás töredék, és amit mégis sikerült megvalósítania, arra nekünk, utódoknak, jobban fel kellene figyelnünk. A legfontosabb kez­deményezések egyike irodalmunkbaan, Bródy is ott folytatta, ahol ő ab­bahagyta, Móricz Zsigmondnak is fontos elődje, Szabó Dezső is utódai közé tartozik. Vele kezdődik el a magyar naturalizmus, akkor, amikor ez a törekvés még egyértelműen haladó és korszerű volt.” „A legkiválóbb magyar belletristák egyike, az első magyar parasztre­gény írója” halálhírét az ugyancsak érdemtelenül elfelejtett költőnő, Czóbel Minka írta meg. Felemlítette korai műveit: „Első kötete volt A káprázatok, mellyel méltán keltett feltűnést. Ezt követte A párisi ala­kok című munkája, majd 1892-ben a Békés megyei népéletből merített A puszták könyve; ez a mű franciául is megjelent és nagy szenzációt kel­tett Párizsban.” Majd így búcsúztatta: „Nem jött váratlanul a gyászeset. Esztendők óta emésztette őt a gyilkos kór, amely ellen hiábavaló minden orvos­ság, minden orvosi tudomány, a tüdővész. Ő maga is teljes tudatában volt állapotának, sorsának. Tán azért is vénült meg oly hamar, hogy folyton a halál gondolatával tépelődött. Tán azért történt, hogy már esz­tendők óta deres, ősz volt a haja. Pedig alig harminc esztendős kort ért meg” M. J.

Next