Magyarország, 1993. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1993-02-12 / 7. szám

Szmogos Az elmúlt héten három természeti csapás is érte az országot: az influenza, a budapesti szmog és a va­sárnapi Chartás-műszak, bár utóbbi megrendezésé­be bizonyos pártpolitikai szempontok is beleszóltak. A demokrácia Petőfi Csarnokban összegyűlt bajno­kai ismét diktatúraveszélyt játszottak, hiszen a Rá­dióban szerintük máris cenzúra van — végül ezt iga­zolta volna a Déli Krónikában leadott tudósítás is?! —, s amely színjáték dramaturgjait bombarobbantás­sal fenyegette meg a fasiszta jobboldal. Ez így nem lett kimondva, de jóérzésű ember ezt a PECSA-ban magától is tudta. A főpolgármester úr, akinek a főváros füstködé­vel rengeteg dolga lehetett a múlt héten, fel is olvas­ta, hogy ami itt, ebben az országban folyik, az egye­nesen kipufogógázos politikai környezetszennyezés. A tettek embere nyilván úgy gondolta, valamit még­iscsak nyújtani kellene szmogügyben, a nem túl meggyőző magyarázkodásokon és a bölcs tanácso­kon kívül, miszerint az autósok hagyják odahaza a köd oszlatáig járműveiket. Ezt a vasárnap délelőttre időzített Charta-műsza­kot persze azért jól előkészítette az egyébként lelán­colt hazai tömegtájékoztatás. A rendezvény fő kori­feusa „kiáltványában” azt követelte az Országgyű­léstől, hogy az nyilvánítsa ki: Magyarország egyet­len szomszéd ország ellen sem indít katonai akciót és területét nem engedi át ilyen célra. Ami ugye köz­napi nyelven azt jelenti, hogy tartsuk magunkat tá­vol a balkáni balhétól. Akár az ENSZ-határozatokat is figyelmen kívül hagyva. Csakhogy ez a Balkán nagyon közel van hozzánk és odaát kétszázezer tú­szunk van, akik iránt erkölcsi felelősséggel tarto­zunk, akik már nem tudnak kimaradni a délszláv őrületből. S ha már az akciózásokat nem kerülhet­jük el, talán tisztességesebb lenne a PECSA helyett a déli határszélre vonulni, és a létező balkáni fasiz­mus ellen tüntetni, ahelyett, hogy a magyarországi rasszizmusról szóló hírek állandó világgá kürtölésé­vel próbálnánk meg lejáratni az országot. Az SZDSZ persze nemcsak ilyen szemérmes mó­don nyomult a múlt héten, mint az imént láttuk, de a nagy dérrel-dúrral előadott 15 pont képében is. A szabaddemokraták pártja ugyanis nyilvánosságra hozta azon csomag tartalmát, ami — ha a kormány­­koalíció elfogadja — megóvná úgymond az orszá­got attól, hogy jelenlegi vezetői nagyobb ostobasá­gokat kövessenek el. Nos, ebben a csomagban olyan gazdasági természetű tippek vannak, amelyek garan­tálják a jelenleginél sokkal nagyobb költségvetési deficitet, és azt, hogy az IMF végleg befagyassza a Magyarországnak nyújtandó kölcsönöket. Vélhető­en ezeket a gazdasági javaslatokat a kormányzat nem fogadja el, az MSZP-t most balról elkerülő SZDSZ-től. E tippek nélkül is elég baja van Kupa Mihálynak, aki most majd Amerikába megy, hogy megszerezze a 400 millió dolláros hitel nyújtásának lehetőségét. Hogy miért zárkózott el a Valutaalap ezektől a már tavaly esedékes hitelektől, azt csak ta­lálgatni lehet. Mindenesetre nem sok jót ígért a The Economist című gazdasági lap legutóbbi számának cikke, amelyben például ez áll: „Mr. Csurka felszólí­totta a magyarokat, hogy lázadjanak fel zsidók, a kommunisták, a liberálisok, az újságírók és a nyuga­ti cégek ellen, amelyek akadályozzák a magyar nem­zet újjászületését.” Az elmúlt hét persze a szmog, az influenza és a legnagyobb ellenzéki párt akciói nélkül is elég moz­galmas volt. A lapok, a rádió és a tévé annyit foglal­koztak a csehszlovák korona megszűnésével, mint­ha a magyar állampolgárok nem is forintban vagy keményvalutában, hanem a már említett koronában tartanák minden pénzüket. A híráradatból, aki még képes volt válogatni, megtudhatta, hogy hazánk ha­marosan újabb kisgazdapárttal gyarapszik, gyerme­kenként 150 forinttal emelik a családi pótlékot, s hogy az Országgyűlés 14 havi vajúdás után megszül­te az agrárrendtartási törvényt. Nagy riadalmat kel­tett az MDF-es képviselő, Körösi Imre bejelentése, ras­s­zter miszerint a kenyér az idén akár 100 forintba is kerül­het, tekintettel a kialakult gabonahiányra. A kérdést tárgyilagosan szemlélve, el kell fogadnunk azt a vé­leményt, hogy a helyzet nem ennyire súlyos és az ál­lami tartalékokhoz sem kell hozzányúlni, csupán any­­nyi történt, hogy a központi gabonafelvásárlásokat későn kezdték el, akkor, amikor a termék jelentős ré­sze felett már az exportőrök rendelkeztek. Ezt a hi­bát az idén nem kellene feltétlenül megismételni. A hét eseményei közé tartozik, hogy Pesten a sakktábla mellett megkezdődött a nemek harca, s hogy ezt a versenyt Polgár Judit és Borisz Szpassz­­kij között egy belgrádi bank finanszírozza. Örülhet­tünk Szeles Mónika, minden idők legnagyobb teni­szezőnője ausztráliai sikerének, annak kevésbé, hogy az ifjú hölgy magyar újságírónak nem hajlan­dó nyilatkozni. S hogy a nagy elkeseredésben azért a humorunk sem hagyott el, példa rá az az ötlet, hogy Debrecen­ben komolyan fontolgatják a selyemhernyó-tenyész­tés újraindítását a munkanélküliség csökkentése ér­dekében. Volt össztűz is a televízióban, ahol a két sztárriporter ezúttal annyira tűzbe jött, hogy szinte a reveláció erejével tette fel a keresztkérdést a belügy­miniszternek, miért kellene a magyarságot Magyar­­országon védeni. Kár, hogy a kioktató hangú média­beli politikacsinálók erről nem Szervátiusz Tibor szobrászművészt kérdezték meg. Ő ugyanis óvná ezt a népet egy s mástól: „Az ország tele van belső ellenséggel, akik ahelyett, hogy a nemzeti összefo­gásra buzdítanák és vezetnék ezt a népet, mindent tönkretesznek, bomlasztanak, s idegen szellemet uszítanak ránk. A rádió, a televízió­s tisztelet azok­nak a kivétel-műsoroknak, melyek őriznek valamit a nemzet kultúrájából —, mivel a televízió és a rá­dió nagyrészt idegen érdekeket szolgál, idegen érde­keket valósít meg, s akar reánk kényszeríteni. Külho­ni sugallatra szellemi gyarmatosítást hajtanak vég­re.” Így Szervátiusz Tibor, aki a kialakult helyzetért a párthű köztársasági elnököt is felelősnek tartja, s nyilván ezért sem volt hajlandó átvenni az elmúlt hé­ten az ő kezéből a magas kitüntetést. Hát ennyi látszott az elmúlt hétből a szmogtól el­borított és B-influenzavírussal fertőzött fővárosból. Na és egy bankrablás is, amelynek gyanúsítottja a XXII. kerületi Önkormányzat Fideszes képviselője lenne, aki az eddigi vizsgálatok szerint az akció szel­lemi irányítója is leend, s aki ehhez a fegyveres tá­madáshoz saját pisztolyát, egy Parabellumot is kiköl­csönzött bűntársainak. A kérdés most már csak az, mi indíthatta a fiatal demokrata városatyát e cselek­mény kitervelésére? Arra ugyanis nehéz gondolni, hogy anyagi nehézségei lettek volna, az viszont nem kizárható, hogy nem bízott eléggé pártja 1994-es győzelmében... V. B. r m R i mttttt nwrttttít tt i .1111 Liliül m rnnrHB I 1 2 . 1993. február 12. HETI MAGYARORSZÁG EGY HÉT A koldus­ kérdés egyesek szerint ma ké­nyes kérdés. Ezt főképpen azok az — ilyen-olyan padsorokban ülő — politi­kusok vallják, akik rájuk mutogatva szeretné­nek valamely, a kormányt demagóg gondolat­sorral néminemű politikai tőkére szert tenni. Csakhogy az adományokra várakozók — bukó és jövendő rendszerektől egyelőre füg­getlenül — ott vannak Kelet- (sőt Nyugat­-) Európa összes országainak aluljáróiban, és igen, ott voltak egykor a Moszkva téri ünnepi Kádár-portré árnyékában is. Akkoriban azon­ban emiatt jóval kiszámítottabb megbélyeg­zés járt, s ezért e kor ún. „hátrányos helyze­tű” polgáraiban — mint mindenkiben ezek­ben az években — jobban élt a félelem. Tagadhatatlan a nyílt tereinken kéregetők megléte manapság, de letagadhatatlan a múlt öröksége és tudni kell a jelen erőfeszítéseiről is, amelyek segítséget próbálnak nyújtani a rászorulóknak. Hogy igazából megpillantsuk a kolduso­kat, álljt kell parancsolni a politikai értelmez­­getésnek. Helyette kérdezzen az erkölcs: mi­lyen okból áll ki ma valaki segélyt váró kéz­zel az utcára. Este 11 órakor a Déli pályaudvari aluljáró hi­degében már csak egy nagyon öreg néni szokott rózsát árulni. Amíg tart az ám — sőt még el­fogyta után is —, hullanak a forintok. Senki sem alkuszik, s mindenki valahogy szívesen vi­szi a virágot... vagy egyszerűen csak egy megfá­radt emberen szeretnének segíteni a „vásárlók”. A Blaha Lujza tér déltájban gyakran ke­mény és alapos rendőri ellenőrzések színtere. Amikor egy-egy átfésülés során a rengeteg „ácsorgó” hirtelen odébb áll, csak az egyik le­járónál némán posztoló cigány férfi marad mozdulatlan. Ő vak, valódi kiszolgáltatott, s ezt az ellenőrzők és ellenőrzöttek egyaránt tudják. És ugyanez az élő társadalmi szolida­ritás segíti azokat a világtalanul szájharmoni­kázó lányokat is, akik a Waterloo Bridge filmjének Gyertyafény-keringőjét fújják min­dig a Batthyány csarnokba igyekvőknek... Nézzük a gyermekkoldusokat, a szerencse­játék-számokat kihúzó papagájjal a felnőttek forgatagában zavartan tébláboló kicsiket. A Rákóczi út sarkán szántszándékkal kifordított lábú, a hidegben szinte meztelenül didergő valódi elesetteket. A Körúton hirtelen kabátuj­­junkat megrángató apróságokat, akiknek rossz ákombákomokkal írt táblácskájuk tudat­ja, hogy ők „erdélyi menekültek”. Szüleik sokféleképpen próbálják meg kihasználni ár­tatlanságukat, s azt, hogy nekik fogalmuk sincs, milyen értékük van az odavetett érmék­nek. Túl korán és túlontúl durva körülmé­nyek között kell rájönniük mindenre... A kép azonban ezzel még mindig nem tel­jes. Ugyanezeken a helyeken tucatszám talál­ni húszas éveik elején járó fiatalokat is, akik a várakozás bizonytalansága helyett a leszólí­­tás váratlanságával fordulnak hozzánk, sze­müket lesütve vagy agresszíven szemünkbe nézve: „Elnézést, nem tudna véletlenül kisegí­teni pár forinttal?” Úgy tűnik, ma ez a mon­dat „elfér” egy munkátlanságot megszokó, laza életmód körvonalai között, főképp ak­kor, ha e kéregetők általában a velük egykorú­akat vagy a gyengébbnek tűnő időseket állít­ják meg. E kamaszokról nehezen képzelhető el, hogy az ilyen ok nélküli és oktalan pénz­szerző kísérleteik után a társadalmi beillesz­kedés felé vezetne az életpályájuk. Lehetetlen az adott másodpercben eldönteni, hogy ki a valódi koldus, ki az igazi rászoruló, ki a hiszékenység vámszedője, és f M ki az, akinek számára valóban élet- M f fontosságú az a pár fillérnyi pén ML*i • B. I.

Next