Magyarország, 1993. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1993-02-12 / 7. szám
Szmogos Az elmúlt héten három természeti csapás is érte az országot: az influenza, a budapesti szmog és a vasárnapi Chartás-műszak, bár utóbbi megrendezésébe bizonyos pártpolitikai szempontok is beleszóltak. A demokrácia Petőfi Csarnokban összegyűlt bajnokai ismét diktatúraveszélyt játszottak, hiszen a Rádióban szerintük máris cenzúra van — végül ezt igazolta volna a Déli Krónikában leadott tudósítás is?! —, s amely színjáték dramaturgjait bombarobbantással fenyegette meg a fasiszta jobboldal. Ez így nem lett kimondva, de jóérzésű ember ezt a PECSA-ban magától is tudta. A főpolgármester úr, akinek a főváros füstködével rengeteg dolga lehetett a múlt héten, fel is olvasta, hogy ami itt, ebben az országban folyik, az egyenesen kipufogógázos politikai környezetszennyezés. A tettek embere nyilván úgy gondolta, valamit mégiscsak nyújtani kellene szmogügyben, a nem túl meggyőző magyarázkodásokon és a bölcs tanácsokon kívül, miszerint az autósok hagyják odahaza a köd oszlatáig járműveiket. Ezt a vasárnap délelőttre időzített Charta-műszakot persze azért jól előkészítette az egyébként leláncolt hazai tömegtájékoztatás. A rendezvény fő korifeusa „kiáltványában” azt követelte az Országgyűléstől, hogy az nyilvánítsa ki: Magyarország egyetlen szomszéd ország ellen sem indít katonai akciót és területét nem engedi át ilyen célra. Ami ugye köznapi nyelven azt jelenti, hogy tartsuk magunkat távol a balkáni balhétól. Akár az ENSZ-határozatokat is figyelmen kívül hagyva. Csakhogy ez a Balkán nagyon közel van hozzánk és odaát kétszázezer túszunk van, akik iránt erkölcsi felelősséggel tartozunk, akik már nem tudnak kimaradni a délszláv őrületből. S ha már az akciózásokat nem kerülhetjük el, talán tisztességesebb lenne a PECSA helyett a déli határszélre vonulni, és a létező balkáni fasizmus ellen tüntetni, ahelyett, hogy a magyarországi rasszizmusról szóló hírek állandó világgá kürtölésével próbálnánk meg lejáratni az országot. Az SZDSZ persze nemcsak ilyen szemérmes módon nyomult a múlt héten, mint az imént láttuk, de a nagy dérrel-dúrral előadott 15 pont képében is. A szabaddemokraták pártja ugyanis nyilvánosságra hozta azon csomag tartalmát, ami — ha a kormánykoalíció elfogadja — megóvná úgymond az országot attól, hogy jelenlegi vezetői nagyobb ostobaságokat kövessenek el. Nos, ebben a csomagban olyan gazdasági természetű tippek vannak, amelyek garantálják a jelenleginél sokkal nagyobb költségvetési deficitet, és azt, hogy az IMF végleg befagyassza a Magyarországnak nyújtandó kölcsönöket. Vélhetően ezeket a gazdasági javaslatokat a kormányzat nem fogadja el, az MSZP-t most balról elkerülő SZDSZ-től. E tippek nélkül is elég baja van Kupa Mihálynak, aki most majd Amerikába megy, hogy megszerezze a 400 millió dolláros hitel nyújtásának lehetőségét. Hogy miért zárkózott el a Valutaalap ezektől a már tavaly esedékes hitelektől, azt csak találgatni lehet. Mindenesetre nem sok jót ígért a The Economist című gazdasági lap legutóbbi számának cikke, amelyben például ez áll: „Mr. Csurka felszólította a magyarokat, hogy lázadjanak fel zsidók, a kommunisták, a liberálisok, az újságírók és a nyugati cégek ellen, amelyek akadályozzák a magyar nemzet újjászületését.” Az elmúlt hét persze a szmog, az influenza és a legnagyobb ellenzéki párt akciói nélkül is elég mozgalmas volt. A lapok, a rádió és a tévé annyit foglalkoztak a csehszlovák korona megszűnésével, mintha a magyar állampolgárok nem is forintban vagy keményvalutában, hanem a már említett koronában tartanák minden pénzüket. A híráradatból, aki még képes volt válogatni, megtudhatta, hogy hazánk hamarosan újabb kisgazdapárttal gyarapszik, gyermekenként 150 forinttal emelik a családi pótlékot, s hogy az Országgyűlés 14 havi vajúdás után megszülte az agrárrendtartási törvényt. Nagy riadalmat keltett az MDF-es képviselő, Körösi Imre bejelentése, rasszter miszerint a kenyér az idén akár 100 forintba is kerülhet, tekintettel a kialakult gabonahiányra. A kérdést tárgyilagosan szemlélve, el kell fogadnunk azt a véleményt, hogy a helyzet nem ennyire súlyos és az állami tartalékokhoz sem kell hozzányúlni, csupán anynyi történt, hogy a központi gabonafelvásárlásokat későn kezdték el, akkor, amikor a termék jelentős része felett már az exportőrök rendelkeztek. Ezt a hibát az idén nem kellene feltétlenül megismételni. A hét eseményei közé tartozik, hogy Pesten a sakktábla mellett megkezdődött a nemek harca, s hogy ezt a versenyt Polgár Judit és Borisz Szpasszkij között egy belgrádi bank finanszírozza. Örülhettünk Szeles Mónika, minden idők legnagyobb teniszezőnője ausztráliai sikerének, annak kevésbé, hogy az ifjú hölgy magyar újságírónak nem hajlandó nyilatkozni. S hogy a nagy elkeseredésben azért a humorunk sem hagyott el, példa rá az az ötlet, hogy Debrecenben komolyan fontolgatják a selyemhernyó-tenyésztés újraindítását a munkanélküliség csökkentése érdekében. Volt össztűz is a televízióban, ahol a két sztárriporter ezúttal annyira tűzbe jött, hogy szinte a reveláció erejével tette fel a keresztkérdést a belügyminiszternek, miért kellene a magyarságot Magyarországon védeni. Kár, hogy a kioktató hangú médiabeli politikacsinálók erről nem Szervátiusz Tibor szobrászművészt kérdezték meg. Ő ugyanis óvná ezt a népet egy s mástól: „Az ország tele van belső ellenséggel, akik ahelyett, hogy a nemzeti összefogásra buzdítanák és vezetnék ezt a népet, mindent tönkretesznek, bomlasztanak, s idegen szellemet uszítanak ránk. A rádió, a televíziós tisztelet azoknak a kivétel-műsoroknak, melyek őriznek valamit a nemzet kultúrájából —, mivel a televízió és a rádió nagyrészt idegen érdekeket szolgál, idegen érdekeket valósít meg, s akar reánk kényszeríteni. Külhoni sugallatra szellemi gyarmatosítást hajtanak végre.” Így Szervátiusz Tibor, aki a kialakult helyzetért a párthű köztársasági elnököt is felelősnek tartja, s nyilván ezért sem volt hajlandó átvenni az elmúlt héten az ő kezéből a magas kitüntetést. Hát ennyi látszott az elmúlt hétből a szmogtól elborított és B-influenzavírussal fertőzött fővárosból. Na és egy bankrablás is, amelynek gyanúsítottja a XXII. kerületi Önkormányzat Fideszes képviselője lenne, aki az eddigi vizsgálatok szerint az akció szellemi irányítója is leend, s aki ehhez a fegyveres támadáshoz saját pisztolyát, egy Parabellumot is kikölcsönzött bűntársainak. A kérdés most már csak az, mi indíthatta a fiatal demokrata városatyát e cselekmény kitervelésére? Arra ugyanis nehéz gondolni, hogy anyagi nehézségei lettek volna, az viszont nem kizárható, hogy nem bízott eléggé pártja 1994-es győzelmében... V. B. r m R i mttttt nwrttttít tt i .1111 Liliül m rnnrHB I 1 2 . 1993. február 12. HETI MAGYARORSZÁG EGY HÉT A koldus kérdés egyesek szerint ma kényes kérdés. Ezt főképpen azok az — ilyen-olyan padsorokban ülő — politikusok vallják, akik rájuk mutogatva szeretnének valamely, a kormányt demagóg gondolatsorral néminemű politikai tőkére szert tenni. Csakhogy az adományokra várakozók — bukó és jövendő rendszerektől egyelőre függetlenül — ott vannak Kelet- (sőt Nyugat-) Európa összes országainak aluljáróiban, és igen, ott voltak egykor a Moszkva téri ünnepi Kádár-portré árnyékában is. Akkoriban azonban emiatt jóval kiszámítottabb megbélyegzés járt, s ezért e kor ún. „hátrányos helyzetű” polgáraiban — mint mindenkiben ezekben az években — jobban élt a félelem. Tagadhatatlan a nyílt tereinken kéregetők megléte manapság, de letagadhatatlan a múlt öröksége és tudni kell a jelen erőfeszítéseiről is, amelyek segítséget próbálnak nyújtani a rászorulóknak. Hogy igazából megpillantsuk a koldusokat, álljt kell parancsolni a politikai értelmezgetésnek. Helyette kérdezzen az erkölcs: milyen okból áll ki ma valaki segélyt váró kézzel az utcára. Este 11 órakor a Déli pályaudvari aluljáró hidegében már csak egy nagyon öreg néni szokott rózsát árulni. Amíg tart az ám — sőt még elfogyta után is —, hullanak a forintok. Senki sem alkuszik, s mindenki valahogy szívesen viszi a virágot... vagy egyszerűen csak egy megfáradt emberen szeretnének segíteni a „vásárlók”. A Blaha Lujza tér déltájban gyakran kemény és alapos rendőri ellenőrzések színtere. Amikor egy-egy átfésülés során a rengeteg „ácsorgó” hirtelen odébb áll, csak az egyik lejárónál némán posztoló cigány férfi marad mozdulatlan. Ő vak, valódi kiszolgáltatott, s ezt az ellenőrzők és ellenőrzöttek egyaránt tudják. És ugyanez az élő társadalmi szolidaritás segíti azokat a világtalanul szájharmonikázó lányokat is, akik a Waterloo Bridge filmjének Gyertyafény-keringőjét fújják mindig a Batthyány csarnokba igyekvőknek... Nézzük a gyermekkoldusokat, a szerencsejáték-számokat kihúzó papagájjal a felnőttek forgatagában zavartan tébláboló kicsiket. A Rákóczi út sarkán szántszándékkal kifordított lábú, a hidegben szinte meztelenül didergő valódi elesetteket. A Körúton hirtelen kabátujjunkat megrángató apróságokat, akiknek rossz ákombákomokkal írt táblácskájuk tudatja, hogy ők „erdélyi menekültek”. Szüleik sokféleképpen próbálják meg kihasználni ártatlanságukat, s azt, hogy nekik fogalmuk sincs, milyen értékük van az odavetett érméknek. Túl korán és túlontúl durva körülmények között kell rájönniük mindenre... A kép azonban ezzel még mindig nem teljes. Ugyanezeken a helyeken tucatszám találni húszas éveik elején járó fiatalokat is, akik a várakozás bizonytalansága helyett a leszólítás váratlanságával fordulnak hozzánk, szemüket lesütve vagy agresszíven szemünkbe nézve: „Elnézést, nem tudna véletlenül kisegíteni pár forinttal?” Úgy tűnik, ma ez a mondat „elfér” egy munkátlanságot megszokó, laza életmód körvonalai között, főképp akkor, ha e kéregetők általában a velük egykorúakat vagy a gyengébbnek tűnő időseket állítják meg. E kamaszokról nehezen képzelhető el, hogy az ilyen ok nélküli és oktalan pénzszerző kísérleteik után a társadalmi beilleszkedés felé vezetne az életpályájuk. Lehetetlen az adott másodpercben eldönteni, hogy ki a valódi koldus, ki az igazi rászoruló, ki a hiszékenység vámszedője, és f M ki az, akinek számára valóban élet- M f fontosságú az a pár fillérnyi pén ML*i • B. I.