Magyarország, 1993. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1993-09-17 / 38. szám
Emléktáblát avattak a Salgótarjáni Kohászati Üzemekben a vállalat alapításának 125. évfordulója alkalmából. A város a Zagyva-völgyi miocén kőszéntelepek feltárásával a múlt század közepétől fejlődött ki több faluból, és az 1867-ben megnyílt vasúti összeköttetés a fővárossal gyors fellendülést hozott bányászatában. Ezzel szoros összefüggésben 1868. augusztus végén 1,2 millió forint alaptőkével létrejött a Salgótarjáni Vasfinomító Társulat, a mai nagyüzem jogelődje. Alapítója, Andrássy Manó, a „vasgróf”, érzékelve a szétszórt észak-magyarországi nyersvastermelő kohók értékesítési gondjait, olyan vállalatot szándékozott életre hívni, amely a nyersvasnak állandó és biztos felvevője lesz. Elgondolása valóra is vált, kivált azután, hogy a vállalkozás 1881 tavaszán fuzionált a Rimamurányi Vasmű Egyesülettel, s így megalakult —jelentős külföldi tőke részvételével — a Rimamurány—Salgótarjáni Vasmű Részvénytársaság, annak idején az egyik legnagyobb iparvállalat hazánkban. Azóta is a legtöbb munkást foglalkoztató vas- és acélipari óriások közé tartozik, öntödei, hideghúzó, hideghengerlő, szerszámgyártó egységei — többszöri megújulás, tekintélyes beruházások eredményeként — változatlanul kulcsfontosságú szerepet játszanak a nehézipari termelésben. Bár a vállalat privatizációja nagyrészt megoldódott, pénzügyi helyzete — adósainak fizetésképtelensége és a hitelkamatok nyomása miatt — súlyos. S ezt, sajnos, a nagy múlt és a szép jubileum sem feledtetheti. • Június 26-án történt. Az Oregon állambeli Newport óceánkutató laboratóriumának munkatársai izgatottan ugrottak talpra, amikor a spektrográf kiírta az 50 hertz alatti, hallhatatlan hangokat. Rohantak a Discoverer nevű kutatóhajóra, és ki a tengerre. A spektrogramból számítógéppel megállapított helyen gyorsan leeresztették fényszóróval és tévékamerával felszerelt robotjukat; az ellátókábel segítségével irányították a két tonna súlyú berendezést a hepehupás tengerfenéken. Rövidesen páratlan látványt tárult eléjük a monitoron: a tengerkutatás történetében először figyelhettek meg vulkánkitörést a mélyben, 2500 méterrel a tengerszint alatt. Megpillanthatták a krátert, az abból mintegy két kilométer hosszan elfolyó lávát, s körülötte a fortyogó vízfelhőt, amelynek hőmérsékletét a robot érzékelője 50 C-fokban jelezte (normális körülmények között a víz hőmérséklete ilyen mélységben a fagyponthoz közel van). Ezt az óceán mélyébe ablakot nyitó, új kutatási lehetőséget az US Navy „kémhálózatának” köszönheti a tudomány. Az ötvenes évek elején az amerikai partok előtt telepített víz alatti lehallgatórendszer a rendszeresen járőröző szovjet tengeralattjárók felderítésére volt hivatott, a hidegháborús korszak lezárulásával azonban fölöslegessé vált, s a 15 milliárd dollár költséggel, 48 ezer kilométer hosszan lefektetett hidrofonhálózatot a polgári kutatás vehette használatba. Nagy reményeket fűznek hozzá a geológusokon, a vulkanológusokon, a földrengéskutatókon kívül sok más tudományág művelői is. A biológusok például a bálnák vándorlási szokásainak tanulmányozására készülnek a szonárhálózat révén, mégpedig azon az alapon, hogy ezek a hatalmas vízi emlősök időnként szinte olyan „hangversenyt” rendeznek a mélyben, mint a trópusi madarak az őserdőben, ha felriasztják őket. Szeretnék megfejteni a bálnahangok jelentését. Tökéletesíteni remélik a tengervíz zónánkénti hőmérséklet-ingadozásának a mérését is, amire ugyancsak a bálnahangok adhatnak módot, tudniillik a hanghullámok a meleg vízben gyorsabban terjednek, mint a hidegben. A vízhőmérséklet nagy kiterjedésű változása az üvegházhatás következményeiről adhat felvilágosítást, ez pedig a klimatológusokat érdekli elsősorban. A tengerkutatás olyan nagy jelentőségű észlelési eszközhöz jutott így — mondják —, mint a csillagászok, amikor az első teleszkópot az égboltra irányíthatták. A lelkes közlemények csak azt nem árulják el, hol, merre vannak telepítve a hidrofonok, s milyen teljesítményre képesek. Úgy látszik, okosabb erről még hallgatni. • S hogy a csillagászattal folytassuk, a Nemzetközi Csillagászati Unió egy bizottsága éppen napjainkban foglalkozik a Vénusz hegyeinek, völgyeinek, fennsíkjainak, krátereinek elnevezésére a világ minden tájáról érkezett javaslatokkal. Megbízatása az ilyenformán „öröklétre” érdemesítendő nevek kiválasztása. Miután a Magellan űrszonda radarképei egyre több részletet mutattak ki a Vénusz felszínén, a bizottság a nyilvánossághoz fordult, s ötleteket kért. Korábban abban állapodtak meg, hogy csak a mitológia és a történelem kiváló nőalakjait választják névadóul. Csupán három kivételt fogadtak el a régi megjelölések közül: Alpha Regio, Beta Regio és Maxwell-hegység. Az újabban javasolt nők sorában szerepel — többek között — a spanyol Izabella királynő, Dion Fossey jeles anatómus, a dzsesszénekes Billie Holiday, továbbá a háborús naplójával világhírűvé vált, szerencsétlen sorsú kislány, Anna Frank. A döntés a Vénuszfelszín különböző formációinak elnevezése ügyében a jövő év elején várható. • Újszerű, legálisnak vélt doppingmódszerrel állt elő Igor Gamow, a boulderi Colorado Egyetem vegyészprofesszora. „Alvóhengert” készített műanyagból; hossza 2,4 méter, átmérője 75 centiméter. Ebben a versenysportolóknak szánt hengerben a tengerszint feletti 1500—4500 méter magasságnak megfelelő nyomás állítható elő. A professzor ugyanis franciaországi kutatásai során felfigyelt arra, hogy néhány órás tartózkodás ilyen magasságban az eritropoetin hormon termelésére serkenti a szervezetet, ez a hormon pedig fokozza a vörösvértestek képződését, következésképp növekszik a vér oxigénfelvevő képessége. Igor Gamow szerint az alvóhenger azzal az előnnyel jár, hogy a sportoló teljesen szabályos feltételek között tréningezhet és versenyezhet, de előtte, pihenés közben a legjobb erőnlétre tehet szert. Nem kell félnie a doppingellenőrzéstől. A professzor nyolc-tízezer dollárért tervezi piacra hozni házi nyomáskamráját. Ha baleset folytán ujját, kezét, esetleg egész végtagját veszti el valaki, a visszaültetés sikere döntően attól függ, mennyi időn belül kerül az illető műtőbe. Nagyobb testrészek, szövetdarabok legfeljebb néhány óráig maradnak épen, visszavarrható állapotban. Hűtéssel nem lehet konzerválni őket, minthogy a hűtés fékezi az anyagcserét, és csökkenti az oxigénfelvételt. Egy berlini orvoscsoport a Rudolf Virchow Klinikán, Bendt Mayer és Hans von Baeyer vezetésével olyan eljárást dolgozott ki, amely a szövetek túlélését egy hétre vagy még tovább biztosítja, hűtés nélkül. Más megoldásoktól eltérően nem vért használnak fel a vissza- vagy átültetendő szövetek oxigénnel való ellátására, pár óra múltán ugyanis az erek és a vörösvérsejtek már károsodnak. Oxigénnel dúsított vizes oldattal juttatnak folyamatosan oxigént a szövetekbe. Az anyagcseretermékeket pedig olyan filterrel távolítják el, amilyet a művesében alkalmaznak a vér megtisztítására. A berlini orvoskutatók még csak nagy felületű égési sérülések ideiglenes befedésére alkalmas sertésszöveteket tartósítanak ilyen módon, mindenesetre az amerikaiak 45 órás konzerválási „rekordját” máris messze túlszárnyalták. Módszerükre szabadalmat kértek, és jelenleg ipari partnert keresnek kisméretű berendezés kifejlesztésére, amellyel a mentőkocsikat lehet felszerelni. Adva lesznek tehát a feltételek ahhoz, hogy replantációs műtéteket akár egy héttel a baleseti sérülés után végezzenek el. Az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság először hívta össze szakmai konferenciára a külképviseleteinken működő tudományos és technológiai attasékat. Egy múlt évi kormányhatározat alapján ugyanis az OMFB végzi szakmai munkájuk felügyeletét és koordinálását, természetesen szoros együttműködésben a Külügyminisztériummal. (A határozat kimondja: „A kormány a tudományos és technológiai diplomáciát a magyar külkapcsolati és külpolitikai tevékenység fontos és szerves részének tekinti.”) Jelenleg a világ 10 fővárosában: Bécsben, Bonnban, Brüsszelben, Helsinkiben, Londonban, Párizsban, Tel-Avivban, Tokióban, Új-Delhiben és Washingtonban dolgozik tudományos attasé, s még az idén két újabb állomáshelyet létesítenek, az egyiket az EK mellett Brüsszelben, a másikat Rómában. A konferencia célját Pungor Ernő tárca nélküli miniszter abban jelölte meg a tanácskozást megnyitó beszédében, hogy erősödjenek a közvetlen kapcsolatok az attasék és a hazai kutatás-fejlesztés szervezetei között, s hogy az utóbbiak megismerkedhessenek az attaséi hálózat működésével. Előadások hangzottak el ez alkalomból az Egyesült Államok tudománypolitikájában jelentkező új irányzatokról, az európai integráció negyedik kutatás-fejlesztési keretprogramjáról, az EFTA-országok és az EK együttműködéséről ezen a területen, nemzetközi tudományos kapcsolataink fejlesztéséről és más fontos kérdésekről. Sikeres találkozó volt. A tudományos attasék kicserélhették állomáshelyeiken szerzett tapasztalataikat, és eszmecserét folytathattak a hazai tudományos és műszaki élet képviselőivel. Salgótarján emlékezik A Vénusz névadókat keres Szövetkonzerválás hűtés nélkül Tudományos attasék találkozója Dopping helyett — Gamow professzor alvóhengere TUDOMÁNY HETI MAGYARORSZÁG 1993. szeptember 17. • 25