Magyarország, 1993. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1993-10-22 / 43. szám

BELPOLITIKA Munka és küldetés Látogatás a Lakitelki Népfőiskolán Angolul — a Népfőiskolán A nyelviskola tanára — Sáringer Attila —alig huszonöt éves fiatalember. Szemre nehéz megkülönböztetni tizenkilenc éves diákjaitól, de hallásra ez már könnyen megy, hiszen ő folyékonyan és kitűnő akcentussal beszéli az angolt. Diákjai szerint már rászolgált a BOSS — „főnök” — elnevezésre. A London Stúdióban tanít négy szemeszter óta, s intenzív csoportokat oktat. Az egyiket most, éppen itt... — Már megszoktam ezt az érzést, hogy majdnem velem egykorúakat tanítok, így jobban tudok kapcsolatot teremteni velük, ami nyelvtanulás esetén elengedhetetlen. Ebben a bentlakásos rendszerben az a jó, hogy gyakorlatilag 24 órán keresztül oktatás folyik. Egyelőre még inkább magyarul, de a későbbiekben csak angolul beszélünk az órán kívül is. Nagyon nagy az iram, és ezt nehéz leírni, de nagyszerű a kollektíva, és remélem, hogy mindenkinek sikerül levizsgázni. Kellemes nyugalomban, de pontos rend szerint folyik a tanulás, így az unalom — mint probléma — eddig még nem merült fel. — Hogyan került Lakitelekre Cipri Ernő, az egyik diák, a pesti Szerb Antal Gimnázium volt tanulója? — Kereskedelmi vonalon szeretnék tovább tanulni és ehhez feltétlenül szükségem volt az angol — legalább középszintű — ismeretére. Valamelyik újságban, nem is én, hanem a keresztanyám olvasta a Népfőiskola hirdetését, amelyre jelentkeztem. Az oktatás teljes ellátás mellett történik, szállással és étkezéssel. Nagy jelentőségűnek tartom ezt a helyet, hiszen itt a hétvégeken olyan emberekkel találkozhatok, akiket eddig csak a tévében láthattam. Szóval fantasztikus érzés emiatt itt tanulni. — És miért ezt az iskolát választotta Kovács Melinda, aki Szolnokról, a Tiszaparti Gimnáziumból érkezett? — Az én célom mindenképpen a középfokú nyelvvizsga, ezért jöttem ide. Az a jó ebben, hogy kitűnő a társaság, a tanár, meg hogy csak ezzel kell foglalkozni. Ez a tanfolyam májusban ér véget. Akkor az egyik tanárképző főiskolára szeretnék jelentkezni. Itt esténként is angolul tanulunk játszani, vagy a nemrég kapott kerékpárokkal Lakitelekre megyünk szórakozni, egyelőre még az út menetirány szerinti jobb oldalán... Sötétzöld legelők, ritkás szálerdők, almáskertek és vége nincs szántóföldek közé szorult 44-es úton, Kecskemét után úgy huszonhét kilométerrel, balra mutató tábla fehérült: Népfőiskola. A szó asszociációk sorát kelti életre bennem, miközben a bekötőúton döcögünk a bejárat felé, de a látvány visszazökkent a realitásba. Színvonalas és mutatós tervezésű, igényes kivitelezéssel megvalósult épületek, gondozott parkkal, új utakkal. A tágas irodában szép festmények és könyvek között a Lakitelek Alapítvány ügyvezető igazgatója — Lezsák Sándorné — fogad. Elegáns, sötétkék kosztüm, fehér blúz, diszkrét parfümillat. Beszélgetésünk elején szóba hozom kósza gondolatomat, mármint azt, hogy a népfőiskolát sokan keverik a népi kollégiummal. — Hogy mi a különbség a kettő között? — kérdez vissza az igazgatónő. — A népi kollégiumok a szegényebb osztályok, rétegek fiataljainak a hagyományos iskolakeretek közötti elhelyezését, iskoláztatását célozta. A népfőiskola egészen más. Az elképzelés a dán evangélikus lelkész, Frederik Grundtvik fejében született meg a múlt század első felében. Célja ezzel a dán nemzet nevelése és művelése, a közösség és a személyiség felső korhatár nélküli fejlesztése volt. Hazánkban a dánoknál is korábban voltak ilyen kísérletek Tessedik Sámuel és Wesselényi Miklós részéről, de szélesebb népréteget érintő iskolák csak az 1910-es évek után születtek. Ezek jellegzetessége, hogy nem illeszkednek a hivatalos iskolarendszerbe, mivel itt nincsenek vizsgák, hiszen itt főleg a tanárok felelnek. A mi Népfőiskolánk létrejöttekor a Németh László-féle elképzelés volt az alap és mint felnőtteket oktató iskolának az lett a célja, hogy a hazáját és a társadalmi folyamatokat értő polgárt neveljen minőségi módon. Remélem, hogy az a hallgató, aki itt végez — ahogy Németh László írja — ,olyan államért fog küzdeni, amely megbecsüli a munka egyéni együtthatóját, s teret ad a minőségnek...” A mi célunk is az, hogy mindenben jelen legyen a minőség. Ezért a közélet hiteles személyiségeit hívjuk meg előadónak. — Mikor és hogyan kezdődött az, aminek eredményeit itt látjuk? — 1991 februárjában 50 000,— Ftos alaptőkével — melyet Sándor egy nemzetközi kulturális Helikon-díj öszszegeként kapott — férjemmel ketten megalapítottuk a Lakitelek Alapítványt. Irodája Budapesten, a margitszigeti Hajós Alfréd sétányon van. Öttagú kuratórium felügyeli a munkát: Lezsák Sándor elnök, Gyarmati Dezső képviselő, többszörös olimpiai bajnok, Tollas Tibor költő, aki a müncheni kiadású Nemzetőr című folyóirat főszerkesztője, Ghéczy Iván svájci közgazdász és Gálfalvi György író, Marosvásárhelyről. — Akkor ez egy nemzetközinek mondható magyar társaság. — Igen. Célja, hogy a világ magyarságát összefogja. Feladata, a most folyó demokratikus átalakulásnak az elősegítése. A kis közösségek, helyi lapok, nyugdíjasklubok, ifjúsági klubok, néptánccsoportok támogatása. Lezsák Sándor régi álma volt a Népfőiskola létrehozása, hiszen 24 éve gyakorló pedagógus. 1991 őszén adódott a lehetőség, hogy az alapítvány négyhektáros területet vásároljon három meglévő épülettel. A téli tervezés után 1992 tavaszán indult meg a felújítási munka, majd ősszel a kollégium új épületét kezdték el építeni. 1993 májusára 84 Lezsák Sándorné 8 • 1993. október 22. HETI MAGYARORSZÁG Az Emigrációs gyűjtemény Hézagpótló kiállítás ez itt, ebben a minden múzeumra jellemző elysiumi csendben. A csendben, amikor már csak a torokszorító tehetetlenség maradt, a csendben, amikor mindennek végül is csak a végeredményét vehetjük számba, a csendben, amikor a múlt ideáll elénk és szembenéz. Megható és lelkesítő, szomorú és megérthetetlen. Mert kitántorgott, vagy kivándorolt, vagy elbujdosott, vagy disszidált, vagy elmenekült... „ami úgyis egyre megy...” Itt egy zászló, egy plakát, egy fénykép, egy levél. Ott egy meghívó, hogy itt és ekkor és ezt, hogy majd egyszer és együtt és újra. De a legfontosabb az, hogy itthon. Mert mindenki azért őrizte ezeket a máshogyan gondolkodók számára érthetetlen és értéktelen relikviákat, rekvizítumokat, mert hátha egyszer a hazának szüksége lesz rá — éppen erre... Nemrégiben aztán eljött ez a pillanat is, ahogyan Szabó Tamásné, az Emigrációs gyűjtemény vezetője mondja: — Az emigráció válaszolt 1992. januári felhívásunkra. Nemcsak nekünk válaszolt azzal, hogy elküldte a sok évtizede őrizgetett és féltve őrzött tárgyait, hanem a pesti utca emberének arra a kérdésére is, hogy mit tett az emigráció értünk, a hazáért, a szabadságért. A kiállítás megnyitása után újabb felhívást tettünk közzé, mely szerint továbbra is folytatjuk a gyűjtést és várjuk a küldeményeket. A Kölcseyház lesz a végleges és állandó kiállításunk színhelye. Remélem, akkor minden darabnak jut majd hely, azoknak is, amelyek most érkeznek. Szakemberek rendezik és rendszerezik e kiállítási tárgyainkat, de a Lakitelek Alapítvány ösztöndíjat is felajánl azon kutatóknak, akik ezt — a talán szomorú, de mindenképpen érdekes korszakot — kívánják kutatni, tanulmányozni, publikálni.