Magyarország, 1994. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1994-03-25 / 12. szám

Kultúra A szeretetnek nincs határa Találkozás Gyurkovics Tiborral „Az életnek ugyanúgy nézek a szemébe, ahogy egy szép asszonyt csodálok. Akkor bámulom, ami­kor már elhagyott, amikor átgázolt rajtam” — írta. A Várszínház Császármorzsa előadásán egy férj, egy feleség és sok-sok nő. Jönnek sorba, sze­relemre éhesen. Szemükben tombol a féktelen vágy, a férfiért mindenre képes vad tekintetek tűz­ben égnek. Szeretkezéssel kezdődik az előadás, és Golgotával végződik. A színdarab minden jeleneté­ben, a szenvedélyekben, a színészekben izzik a már sokat ismételt és sokszor leírt gyurkovicsiz- mus, ahogy Somogyvári Rudolf is mondta a Nagy­vizit évtizedekkel ezelőtti bemutatóján: „Mintha sok kicsi Gyurkovics futkározna a színpadon.” — Nem újszerű szeretnék lenni írásaimban, ha­nem őszinte. A férfi és a nő kapcsolatát örökzöld témának hisszük, pedig ez nem így van. Az embe­rek azt gondolják, érdekes az atom belső titka vagy érdekes a csillagok állása. Szerintem érdekes a férfi és a nő közötti érzések titka. Egymás meg­váltójának és egymás áldozatának születtek. így élik le életüket. Erről nem szívesen beszélünk, ér­zelmi életünkről nem szívesen vallunk. Pedig a sze­retet, a szerelem a legcsodálatosabb lelki jelenség. Szeretni tudni kell, s ezért a tudásért érdemes éle­tünk utolsó órájáig küzdeni. A szeretet által a meny- nyekig emelkedhetünk, Istent varázsolhatunk egy­másból, de ennek paradoxonjaként el is veszíthet­jük egymást. — A Császármorzsa első, saját rendezésű szín­darabja. Milyen az, amikor saját művével kerül szembe az író? Ki volt az erősebb, az író vagy a rendező? — Soha életemben nem akartam rendezni, de mi­után Verebes István ötheti próba után a Nemzeti Színházzal való konfliktusa miatt visszaadta a dara­bomat, úgy éreztem, hogy árván maradt művemet színpadra kell állítanom. Igyekeztem az írót és a rendezőt kettéválasztani magamban. Egyik sem hó­dolt be a másiknak, és egyik sem erőltetett instruk­ciókat a másikra. Az általam kiválasztott színészek­kel — Dörner Gyuri kivételével mind nők — na­gyon jó hangulatot teremtettünk a próbákon. A fe­leséget játszó Juhász Juditnak én mentem el a szín­padon viselt kombinéját megvenni. Nagyon szere­tem a színészeket, és főleg a nőket. A komédiáso­kat a költők rokonainak tartom, akik az írókhoz ha­Mersits Piroska kiállítását megnyitja: Gyurkovics Tibor (1986) sonlóan mutatják meg magukat, de azért szeretnek fátyol mögött táncolni. — Irt körülbelül negyven könyvet, tizenöt szín­darabot, verseskötetei jelentek meg, foglalkozott gyermekirodalommal. Milyen érzelmi állapotban kell lennie ahhoz, hogy drámát, novellát vagy ver­set írjon? — Az ember legfontosabb tulajdonságait az ősei­től örökölt gének határozzák meg. Apám pompás előadó, szellemes, humoros ember volt. Humánus érzékű, aki a munkát nyolcadik szentségnek tartot­ta. Anyám ehhez képest vad növény, könyörtele­nül őszinte, kiszámíthatatlan, elszánt, erős, érzel­meiben gazdag nő volt. így én is magamban hordo­zom a túlérzékenységet, a sebezhetőséget. Olyan ember vagyok, aki idegrendszerét a bőrén kívül vi­seli. Dühöm a világra, elkeseredéseim, fájdalmaim határozzák meg, hogy novellát, verset vagy valami mást írok. A költő illogikus, irreális vonásait regé­nyeimben is nyomon lehet követni. Vallom, hogy a legnagyobb bolondok a költők, mert a költemé­nyekbe sűrített érzések miatt állandó prés alatt tart­ják magukat és verseiket. — Tényleg olyan abszurd ez a világ, mint aho­gyan verseiben ábrázolja, látomásokkal teli, ká­romkodó? — Ma hallottam a rádióban egy biológustól: az élőlények úgy élnek a természetben, hogy az egyik megeszi a másikat, és az ember a fő fogyasztó. A Biblia azt mondja, hogy Isten megteremtette a vilá­got, és látva látta, hogy jó. Látva látom, hogy min­den rossz — írtam egyik versemben. Az ember rossznak született, folyton megváltásra szorul. Ilyen értelemben abszurd a világ, és szeretném megrázni a világ grabancát. Mindenki azt várja az írótól, hogy eligazítsa az élet dolgaiban, s tanácso­kat adjon. A lét útvesztőiben az író nem tud eligazí­tani, nem tanító, nem próféta, nem gyógyító orvos. Csak vizsgál, diagnosztizál, és a gyógyírt az embe­reknek magukból, a lelkűk mélyéről kell felszínre hozni. — Milyen reggel az „álmait kiteregetni” ? — Nyomasztó álmaim vannak... de néha-néha felcsillan valami fény. Úgy vélem, hogy a világ csak akkor változtatható meg, ha az ember a jóság­ra törekszik. Hrabal szerint „az a jóság, amely ugyan csak nagyon kicsivel viszi előbbre a világot, ám mégis mindnyájan hiszünk benne. Az az érzé­sem, és nem csak nekem, másoknak is, hogy ez a jóságból fakadó kis előrelépés maga az Isten, sze­rintem az Isten maga a jóság.” Azt hiszem, ezekért az álmokért érdemes élni, hogy élni tudjunk, és éj­szakánként érdemes megbirkózni álmainkkal, hogy reggel a Nap elé tehessük őket. — Szeretni óvatosan kell — írta. Miért? — Az érzelmek csataterén a legnagyobb áldozato­kat a szeretet hagyja maga mögött. A mindennapja­inkban a találkozásaink nagyon kétségesek. Az em­ber sokszor olyan találkozásokat vállal magára, át­szellemülve teljes lényével, ami hirtelen jött, vagy ami életveszélyes önmaga, illetve a másik fél számá­ra. Ezért kell megtanulnunk az önként odaadás, a si- mogatás szeretetét, és nem szabad az erőszakosan megszerzett, megragadott szeretet csapdájába esni. PÉCSI KRISZTINA Folyóirat-lapozó Poszter György tanulmánya, A Jobb, a Bal, és a Harmadik — a Hamis Tudat Tragikomédiája a Kortárs márciusi számában, különleges teljesít­mény, s így alapjául szolgálhat minden olyan to­vábbi kutatásnak, ami tárgyával, az annyiszor bolygatott népi urbánus vitával foglalkozik. A maga dimenziói között tehát alighanem korsza­kos jelentőségű, s nem csak azért, mert tárgyisme­rete, tárgyszerűsége, elfogulatlansága mintasze­rű, s nem is azért, mert a mai esszényelv túlbo­nyolított szakszerűségével szemben a pontos és feszült, szaggatottságában is közérthető stílus ön­magában is megragadó. Az a legfontosabb, hogy ebben az írásában Poszler az elsők között él a sza­bad gondolatformálás esélyével, és nem ideoló­giai prekoncepciók, hanem a tárgya kijelölte való­ságmező törvényei szerint vizsgálódik. Olyannyi­ra, hogy e ma is indulatok sűrűjébe rejtőző törté­net kapcsán, aminek olykor az aberráció határain való aktualizálása (=hamisítása) folyik, kimond­ja: „Közvetlen, mai tanulság alig akad.” Azt persze pontosan tudja, hogy milyen ve­szélyzónában mozog: „Tisztázatlan fogalmak, mi­tizáló túlértelmezés — akkor is és most is. Ak­kor: mert nem e vita a kor legfontosabb szellemi mozgása. (...) Tragikus, mert mégiscsak létező szellemi hasadás. Komikus, mert önmagát felérté­kelő szellemi hasadás. Most: mert lényegesebb­nek látja az analógiát sejtő politikai őskeresés. Mert mai súlytalanságát a tegnapi súlyossággal ügyetlenül kiegészíti. Pedig analógia nincs, és a súlytalanság kiegészíthetetlen. A népi álláspontot időszerűtlenné tették a felosztott földek és szerte­foszlott illúziók. Az urbánus álláspontot idősze­rűtlenné tették a megkapott szabadságok és meg­kérdőjelezett fogalmak.” Poszler álláspontjának lényege az egyenlő mér­cével mérés. így jelenik meg olvasatában, hogy a népi és az urbánus álláspont a kor szellemi és tár­sadalomtörténetében egyaránt „harmadik út”, aminek belső logikája van, realitása már kevés­bé: az adott konkrét történelmi helyzet nem hagy teret semmiféle értelmiségi nosztalgia kapitaliz­mus és bolsevizmus közötti helykeresésének. Pe­dig a vitázók éppen ezt keresik — és ezért nincse­nek egymástól olyan távol: „a Márciusi Front programja, benne a híres tizenkét pont, akár az ur­bánusoké is lehetne” — írja Poszler. Végkövet­keztetése szerint azonban „a népi és urbánus tá­bor között nem jött létre szintézis. Még a Márciu­si Front idején sem.” S hogy a történet milyen bo­nyolult, azt jelzi, hogy hozzáteszi: a szintézis még a népi táboron belül sem formálódott meg. Maradt tehát a széttagoltság, a részekben és az egészben. „Szintézis tehát nincs. De mindez nem tragikus. A megvalósult egység esetén a magyar értelmiség erkölcsi-szellemi tartása jobb, érzel­mi-elméleti fertőzöttsége kisebb lehetett volna. Jobban állt volna a lábán ’39 és ’44, ’49 és ’57 emberi-politikai próbatételében. [...] De a bekö­vetkező tragédiasorozat — valljuk be — nem ezen múlott. Nagyobb világpolitikai, sőt világtör­ténelmi erők határozták meg az egész térség, ben­ne a magyarság, a magyar értelmiség sorsát.”-pár KORTÁRS BamtM] fe nBrnaai foiyőuot ____________ ^ gÉVFOLYMl |C)(^MÍlia'K ^ SZAX HETI MAGYARORSZAG 1994. március 25. • 15

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék