Magyarország, 1994. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1994-10-14 / 41. szám
Kultúra Legendák helyett új irodalmat Interjú Nagy Pál íróval, a Magyar Műhely szerkesztőjével Nagy Pál 1956-ban az Egri Tanítóképző Főiskola harmadéves magyar—történelem szakos hallgatója volt. Egy miskolci laktanyában négy diáktársával töltött napokat az oroszok fogságában. Komolyan vette a tréfálkozásukat; ha azzal játszanak, hogy este bejelentik a reggeli kivégzést, akármire képesek lehetnek. November végén került Párizsba, ahol folytatta tanulmányait. A Sorbonne hallgatójaként franciatanári oklevelet szerzett. 1962-ben minden mástól eltérítette a Magyar Műhely című lap szerveződése és szervezése. Azóta is a lap egyik szerkesztője, aki kint vált magyar íróvá, majd kétnyelvű íróvá, az avantgárd és a modernizmus hívévé, performerré. Mindvégig tiltakozott a feltételezés ellen is, hogy ő és kinti sorstársai emigránsok lennének. Párizsban élő magyar írónak vallja magát, akinek nincsenek illúziói a politikával, s annak az irodalomra gyakorolt hatásával kapcsolatban. Az interjúban elsősorban arra kerestünk választ, milyennek látja a magyar irodalmat Párizsból. — A kezdet és a középpont azóta is a Magyar Műhely. Ma már idehaza is többen tudnak róla, de inkább csak a folyóiratról. A Magyar Műhely főként valóban folyóirat, aminek eddig 93 száma jelent meg, de kiadó is hatvan kötettel a háta mögött, és mozgalom, amely az irodalomszervezésből kiveszi a részét. Utóbb, már Magyarországon rendezzük július 14-i utcabállal nyitva éves rendezvényünket. A helyszín kétszer Keszthely volt, s reméljük, sokáig az is lesz. — Harminckét év egy folyóirat életében is hoszszú idő. Milyen korszakokra bontaná fel az eltelt évtizedeket? — Négy szakaszt különböztethetünk meg. 1962-től az első öt év a megkapaszkodás, a megerősödés ideje volt, amikor a hazai szerzők is tudomást vettek rólunk, s álnéven publikálni kezdtek nálunk. 1967—68-tól a stabilizálódott Műhely feladata a magyar irodalom valós értékrendjének helyreállítása lett. A magyarországi fellazulás időszakától számítható a harmadik korszakunk, amikor több figyelmet szentelhettünk az avantgárd művészetnek. Csak ekkoriban olvashattuk mi is Párizsban Barta Sándor, Tamkó Sirató Károly, Kassák és a fiatal Déry műveit. Idehaza persze nagy értetlenség fogadta erőfeszítéseinket, még olyan érzékeny tollú kritikus, mint Berkes Erzsébet is azt kérdezte-írta, hogy minek ez a modernkedés. A negyedik korszak, amiben most is leledzünk, már tart pár éve. Erre az elektronikus, a vetített és számítógépes irodalom, a performance, tehát az új utak keresése jellemző. Most a mi fiatalon indult nemzedékünk megpróbálja átadni a tapasztalatait a mai fiataloknak. Éppen ezért januártól a szerkesztőségbe négy-öt fiatalt vonunk be. — Eldőlt-e mára a vita, hogy mennyire kellenek gyökerek az irodalom műveléséhez? Könnyebb helyzetben vannak az egy tömbben élő magyarság írói, mert élmény és közönség együtt van. Különösen most, a demokratikus Magyarország megteremtődésével kérdés: van létjogosultsága a nyugati magyar irodalomnak? — Nem csak valós gyökerek léteznek, s nem ilyen közvetlen az oda-vissza hatás, mint azt sokan feltételezik. Mindenre van példa és ellenpélda... — Páskándi Géza és Bodor Pál csak árnyéka régi önmagának... — Visszakérdezek: miért nagyobb az esélye a szomszéd házmesternek, aki csúnyán beszél, nem érdekli a nyelv, nem olvassa a magyar irodalmat és az újságokat, hogy magyar író legyen? Nekünk persze nehezebb, jobban oda kell figyelnünk, de mi valamennyien olvassuk a magyar irodalom friss műveit könyvben és folyóiratban. Egy-két napilapot ugyancsak forgatunk, tehát képben vagyunk. Annak idején Szabó Zoltán, Cs. Szabó Lászó(Fotó: Ágg Károly) Jó, Márai érett magyar íróként kerültek Nyugatra, de az ’56 utániak, Dénes Tibor és Határ Győző is elindult a maga pályáján. Sőt, a mi nemzedékünk jelesei — például Márton László is — meg-megjelentek az Új Hangban, vagy elkövettek néhány újságcikket. A mi tanulmányi időnk persze Párizsban kezdődött igazából, s a jelek szerint ott is magyar íróvá lehet válni. El kellene már feledni az Extra Hungáriám non est vitae igaztalan állítását. — Tehát van és lesz nyugati magyar irodalom? — A már említetteken kívül elég utalni Horváth Elemér, Vitéz György, Baránszky László, Czigány Lóránt, valamint a már elhunyt Bakucz László és Siklós István munkásságára. A francia irodalom nem ismer földrajzi határokat. Csak jó kéziratot, ami az Antillákról érkezik, vagy Belgiumból, esetleg Magyarországról. De ha már kategorizálunk: a Magyar Műhely Stanczik Ernőtől mint magyarországi szerzőtől kapott ígéretes kéziratokat. Ő aztán kalandvágyból Chilébe került, ahol magyar íróvá érett. Ha úgy tetszik, nyugati magyar íróvá. Most pedig ismét Magyarországon él. Igen, lesz nyugati magyar irodalom. Azok az írók, akiknek az élete úgy alakult, hogy ott élnek a családjukkal, léteznek, s létezik utánpótlás is. — Még egy „aggódó” kérdés: a Nyugaton élő író lehet-e nemzeti, vagy inkább liberális és kozmopolita? — Nincs ellentét a nemzeti és a kozmopolita irodalom között. Egészen pontosan az, hogy valaki nemzeti, kozmopolita, urbánus vagy zsidó, nem érdekes! Ez a megközelítés abból a tévhitből táplálkozik, hogy a művésznek tűzön-vízen át a közösségét kell szolgálnia, hérosznak kell lennie, mint Petőfi. Valójában nem ilyenfajta kitűzött program kell — a forradalmi időszakoktól eltekintve —, hanem egyszerűen jó irodalom. Az ugyanis magától szolgál. Én a fart pour fart irodalom alatt ezt értem. Ebből következik, hogy a hazai vitákat, amelyek a fenti jelzők körül forognak, szűkkeblűeknek, alacsonyan szállóknak tartom. Nem a fontos kérdésekről vitáznak. — Mik a fontos kérdések? — Maradjunk a témaválasztásnál. Természetes, hogy a Párizsban élő magyar író nem a munkások és a parasztok életét jeleníti meg. Vannak fontosabb, univerzálisabb témák: a tömegpusztító fegyverek jelenléte és állandó stressze, a végső pusztulás lehetősége, az, hogy ha ilyen mértékben szenynyezzük továbbra is a környezetünket, meg kell fontolni egy másik planéta keresését, a Föld elhagyását. Vagy vegyük az elidegenedést, a növekvő számú válásokat; azt, hogy mennyire drága a kultúra, s hogy milyen vérengző tömegkultúra jött létre — mindezek, bárhol is él az ember, nem hagyhatók figyelmen kívül. — Az univerzális témákhoz univerzális esztétikum is tartozik talán? — Pontosan így van! Igazi provincializmus a fent jelzett kihívások idején a Kontakta gyárban élő munkásokról írni. A lényeg az, hogy fel tudja-e fogni egy művész, hogy az emberiségnek melyek a nagy, égető problémái, s hogy ezt jól, érdekesen, újszerűen meg tudja-e írni. Az unalomra ugyanis nincs olvasó...—Ezek után milyennek látja Párizsból a magyar irodalmat? — Jó lenne a legendák rombolásával kezdeni. Ilyen legenda például, hogy a magyar líra a világon a legcsodálatosabb. Hát ez a valóságban nem egészen így van. Kétségtelenül mindig vannak tehetségek, de a gyakori szellemi-politikai elzárkózottság időzavarba hozza a magyar irodalmat; nem mindig van szinkronban Európával. Most ezt a megkésettséget nem látom, de azt nem tudnám megmondani, hogy izgalmasabb-e a jelenlegi magyar irodalom, mint, mondjuk, a román vagy a cseh... — Konkrétabban fogalmazva a kérdést: a művelt francia milyen magyar szerzőket ismer? — A művelt értelmiségi feltétlenül tud Petőfiről. Egész Nyugat-Európában jól cseng a neve Kassáknak, akiről tudják, hogy az igen népszerű Moholy Nagy és Vasarely mestere volt. Jelentős sikere van napjainkban Krúdy Gyulának és Szentkuthy Miklósnak, valószínűleg azért, mert Prousttal rokonítják a francia olvasók. Ez a jelentős siker azt jelenti, hogy 1-2 ezer példányban megjelennek, s szép lassan elfogynak a köteteik, miközben felfigyel rájuk a kritika és az olvasók. Nem könnyíti meg a magyar irodalom idegen nyelvű közegben megjelenését, hogy az utóbbi évtizedekben az írók már nem fordítanak, ez a ténykedés visszacsúszott a kiadók szürke eminenciásainak napi aprómunkát követelő feladatai közé. — A maiak közül nem is tud említeni senkit? — A Hideg napok — nem utolsósorban a film hatására is — az értelmiségiek fejében van. Ismerős Sütő András is, de nem mint jó tollú író, hanem mint sokat szenvedett közéleti személyiség. Esterházy Péter sem ismeretlen... — Nem hosszú a névsor... — Valóban kevesen vannak jelen, de a helyzet változhat. Az Európai Közösségbe való kulturális betagolódás során közös tévéprodukciók készülnek majd, s azok javíthatnak a helyzeten. Azt azonban meg kell értenünk, hogy ne a saját értékrendünket próbáljuk ráerőltetni a világra. Az olvasókat az új, a más és a színvonalas együtt érdekli. Nem a mennyiségre, hanem a minőségre kell a hangsúlyt helyezni. Ehhez ügyes reklám és kiadói politika kellene. — Mivel lehetne sikert elérni ön szerint Párizsban? — Úgy hiszem, hogy feltétlenül sikert aratna a magyar írók francia nyelven írott munkáinak antológiája. Itt ne csak ránk, kétnyelvű írókra gondoljon, hanem II. Rákóczi Ferenc emlékiratára, Justh Zsigmond naplójára, Petőfi Bem apóval folytatott levelezésére is. Ezek olyan szép szövegek, hogy úttörő sikerük lehetne. HALÁSZ LAJOS Nagy Pál szerkesztőségünkben 12 • 1994. október 14. MAGYARORSZÁG