Magyarország, 1994. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1994-10-14 / 41. szám

Kultúra Legendák helyett új irodalmat Interjú Nagy Pál íróval, a Magyar Műhely szerkesztőjével Nagy Pál 1956-ban az Egri Tanítóképző Főiskola harmadéves magyar—történelem szakos hallgató­ja volt. Egy miskolci laktanyában négy diáktársá­val töltött napokat az oroszok fogságában. Komo­lyan vette a tréfálkozásukat; ha azzal játszanak, hogy este bejelentik a reggeli kivégzést, akármire képesek lehetnek. November végén került Párizs­ba, ahol folytatta tanulmányait. A Sorbonne hallga­tójaként franciatanári oklevelet szerzett. 1962-ben minden mástól eltérítette a Magyar Műhely című lap szerveződése és szervezése. Azóta is a lap egyik szerkesztője, aki kint vált magyar íróvá, majd kétnyelvű íróvá, az avantgárd és a moderniz­mus hívévé, performerré. Mindvégig tiltakozott a feltételezés ellen is, hogy ő és kinti sorstársai emig­ránsok lennének. Párizsban élő magyar írónak vall­ja magát, akinek nincsenek illúziói a politikával, s annak az irodalomra gyakorolt hatásával kapcsolat­ban. Az interjúban elsősorban arra kerestünk vá­laszt, milyennek látja a magyar irodalmat Párizs­ból. — A kezdet és a középpont azóta is a Magyar Műhely. Ma már idehaza is többen tudnak róla, de inkább csak a folyóiratról.­­ A Magyar Műhely főként valóban folyóirat, aminek eddig 93 száma jelent meg, de kiadó is hat­van kötettel a háta mögött, és mozgalom, amely az irodalomszervezésből kiveszi a részét. Utóbb, már Magyarországon rendezzük július 14-i utcabállal nyitva éves rendezvényünket. A helyszín kétszer Keszthely volt, s reméljük, sokáig az is lesz. — Harminckét év egy folyóirat életében is hosz­­szú idő. Milyen korszakokra bontaná fel az eltelt évtizedeket? — Négy szakaszt különböztethetünk meg. 1962-től az első öt év a megkapaszkodás, a meg­erősödés ideje volt, amikor a hazai szerzők is tudo­mást vettek rólunk, s álnéven publikálni kezdtek nálunk. 1967—68-tól a stabilizálódott Műhely fel­adata a magyar irodalom valós értékrendjének helyreállítása lett. A magyarországi fellazulás idő­szakától számítható a harmadik korszakunk, ami­kor több figyelmet szentelhettünk az avantgárd mű­vészetnek. Csak ekkoriban olvashattuk mi is Pá­rizsban Barta Sándor, Tamkó Sirató Károly, Kas­sák és a fiatal Déry műveit. Idehaza persze nagy ér­tetlenség fogadta erőfeszítéseinket, még olyan érzé­keny tollú kritikus, mint Berkes Erzsébet is azt kér­­dezte-írta, hogy minek ez a modernkedés. A negye­dik korszak, amiben most is leledzünk, már tart pár éve. Erre az elektronikus, a vetített és számító­­gépes irodalom, a performance, tehát az új utak ke­resése jellemző. Most a mi fiatalon indult nemzedé­künk megpróbálja átadni a tapasztalatait a mai fia­taloknak. Éppen ezért januártól a szerkesztőségbe négy-öt fiatalt vonunk be. — Eldőlt-e mára a vita, hogy mennyire kellenek gyökerek az irodalom műveléséhez? Könnyebb helyzetben vannak az egy tömbben élő magyarság írói, mert élmény és közönség együtt van. Különö­sen most, a demokratikus Magyarország megterem­­tődésével kérdés: van létjogosultsága a nyugati magyar irodalomnak? — Nem csak valós gyökerek léteznek, s nem ilyen közvetlen az oda-vissza hatás, mint azt sokan feltételezik. Mindenre van példa és ellenpélda... — Páskándi Géza és Bodor Pál csak árnyéka régi önmagának... — Visszakérdezek: miért nagyobb az esélye a szomszéd házmesternek, aki csúnyán beszél, nem érdekli a nyelv, nem olvassa a magyar irodalmat és az újságokat, hogy magyar író legyen? Nekünk persze nehezebb, jobban oda kell figyelnünk, de mi valamennyien olvassuk a magyar irodalom friss műveit könyvben és folyóiratban. Egy-két na­pilapot ugyancsak forgatunk, tehát képben va­gyunk. Annak idején Szabó Zoltán, Cs. Szabó Lászó(Fotó: Ágg Károly) Jó, Márai érett magyar íróként kerültek Nyugatra, de az ’56 utániak, Dénes Tibor és Határ Győző is elindult a maga pályáján. Sőt, a mi nemzedékünk jelesei — például Márton László is — meg-megje­­lentek az Új Hangban, vagy elkövettek néhány új­ságcikket. A mi tanulmányi időnk persze Párizs­ban kezdődött igazából, s a jelek szerint ott is ma­gyar íróvá lehet válni. El kellene már feledni az Extra Hungáriám non est vitae igaztalan állítását. — Tehát van és lesz nyugati magyar irodalom? — A már említetteken kívül elég utalni Horváth Elemér, Vitéz György, Baránszky László, Czigány Lóránt, valamint a már elhunyt Bakucz László és Siklós István munkásságára. A francia irodalom nem ismer földrajzi határokat. Csak jó kéziratot, ami az Antillákról érkezik, vagy Belgiumból, eset­leg Magyarországról. De ha már kategorizálunk: a Magyar Műhely Stanczik Ernőtől mint magyaror­szági szerzőtől kapott ígéretes kéziratokat. Ő aztán kalandvágyból Chilébe került, ahol magyar íróvá érett. Ha úgy tetszik, nyugati magyar íróvá. Most pedig ismét Magyarországon él. Igen, lesz nyugati magyar irodalom. Azok az írók, akiknek az élete úgy alakult, hogy ott élnek a családjukkal, létez­nek, s létezik utánpótlás is. — Még egy „aggódó” kérdés: a Nyugaton élő író lehet-e nemzeti, vagy inkább liberális és kozmo­polita? — Nincs ellentét a nemzeti és a kozmopolita iro­dalom között. Egészen pontosan az, hogy valaki nemzeti, kozmopolita, urbánus vagy zsidó, nem ér­dekes! Ez a megközelítés abból a tévhitből táplál­kozik, hogy a művésznek tűzön-vízen át a közössé­gét kell szolgálnia, hérosznak kell lennie, mint Pe­tőfi. Valójában nem ilyenfajta kitűzött program kell — a forradalmi időszakoktól eltekintve —, ha­nem egyszerűen jó irodalom. Az ugyanis magától szolgál. Én a fart pour fart irodalom alatt ezt ér­tem. Ebből következik, hogy a hazai vitákat, ame­lyek a fenti jelzők körül forognak, szűkkeblűek­­nek, alacsonyan szállóknak tartom. Nem a fontos kérdésekről vitáznak. — Mik a fontos kérdések? — Maradjunk a témaválasztásnál. Természetes, hogy a Párizsban élő magyar író nem a munkások és a parasztok életét jeleníti meg. Vannak fonto­sabb, univerzálisabb témák: a tömegpusztító fegy­verek jelenléte és állandó stressze, a végső pusztu­lás lehetősége, az, hogy ha ilyen mértékben szeny­­nyezzük továbbra is a környezetünket, meg kell fontolni egy másik planéta keresését, a Föld elha­gyását. Vagy vegyük az elidegenedést, a növekvő számú válásokat; azt, hogy mennyire drága a kultú­ra, s hogy milyen vérengző tömegkultúra jött létre — mindezek, bárhol is él az ember, nem hagyha­tók figyelmen kívül. — Az univerzális témákhoz univerzális esztéti­kum is tartozik talán? — Pontosan így van! Igazi provincializmus a fent jelzett kihívások idején a Kontakta gyárban élő munkásokról írni. A lényeg az, hogy fel tudja-e fogni egy művész, hogy az emberiségnek melyek a nagy, égető problémái, s hogy ezt jól, ér­dekesen, újszerűen meg tudja-e írni. Az unalomra ugyanis nincs olvasó...­­—Ezek után milyennek látja Párizsból a ma­gyar irodalmat? — Jó lenne a legendák rombolásával kezdeni. Ilyen legenda például, hogy a magyar líra a vilá­gon a legcsodálatosabb. Hát ez a valóságban nem egészen így van. Kétségtelenül mindig vannak te­hetségek, de a gyakori szellemi-politikai elzárkó­­zottság időzavarba hozza a magyar irodalmat; nem mindig van szinkronban Európával. Most ezt a megkésettséget nem látom, de azt nem tudnám megmondani, hogy izgalmasabb-e a jelenlegi ma­gyar irodalom, mint, mondjuk, a román vagy a cseh... — Konkrétabban fogalmazva a kérdést: a mű­velt francia milyen magyar szerzőket ismer? — A művelt értelmiségi feltétlenül tud Petőfi­ről. Egész Nyugat-Európában jól cseng a neve Kas­sáknak, akiről tudják, hogy az igen népszerű Mo­holy Nagy és Vasarely mestere volt. Jelentős sike­re van napjainkban Krúdy Gyulának és Szentkuthy Miklósnak, valószínűleg azért, mert Prousttal roko­­nítják a francia olvasók. Ez a jelentős siker azt je­lenti, hogy 1-2 ezer példányban megjelennek, s szép lassan elfogynak a köteteik, miközben felfi­gyel rájuk a kritika és az olvasók. Nem könnyíti meg a magyar irodalom idegen nyelvű közegben megjelenését, hogy az utóbbi évtizedekben az írók már nem fordítanak, ez a ténykedés visszacsúszott a kiadók szürke eminenciásainak napi aprómunkát követelő feladatai közé. — A maiak közül nem is tud említeni senkit? — A Hideg napok — nem utolsósorban a film hatására is — az értelmiségiek fejében van. Isme­rős Sütő András is, de nem mint jó tollú író, ha­nem mint sokat szenvedett közéleti személyiség. Esterházy Péter sem ismeretlen... — Nem hosszú a névsor... — Valóban kevesen vannak jelen, de a helyzet változhat. Az Európai Közösségbe való kulturális betagolódás során közös tévéprodukciók készülnek majd, s azok javíthatnak a helyzeten. Azt azonban meg kell értenünk, hogy ne a saját értékrendünket próbáljuk ráerőltetni a világra. Az olvasókat az új, a más és a színvonalas együtt érdekli. Nem a mennyi­ségre, hanem a minőségre kell a hangsúlyt helyez­ni. Ehhez ügyes reklám és kiadói politika kellene. — Mivel lehetne sikert elérni ön szerint Párizs­ban? — Úgy hiszem, hogy feltétlenül sikert aratna a magyar írók francia nyelven írott munkáinak anto­lógiája. Itt ne csak ránk, kétnyelvű írókra gondol­jon, hanem II. Rákóczi Ferenc emlékiratára, Justh Zsigmond naplójára, Petőfi Bem apóval folytatott levelezésére is. Ezek olyan szép szövegek, hogy út­törő sikerük lehetne. HALÁSZ LAJOS Nagy Pál szerkesztőségünkben 12 • 1994. október 14. MAGYARORSZÁG

Next