Magyarország, 1994. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1994-11-25 / 47. szám

Hétről hétre Végh Miklós: A sértett és tanú meghallgatásának filmje Didergető novemberi hétköznap van, a köd nyú­lósan mászik be a gallérnyak alá: az is otthonába húzódik, aki ráérő sétával is múlathatná az időt. Jóllehet, Miskolcon vagyunk, olyan városban, ahol a szocialista nagyipar előre látható, s aligha orvosolható csődje egyre nagyobb számban ker­get utcára munkátlanná lett elégedetleneket. Amikor a televízió kamerája az utcaképből ki­hasít egy szeletet, a környék szinte néptelen. Csak néhányan állnak meg egy rövid időre az emeletes épület bejáratánál, amikor a járda mel­lett tekintélyes, sötét színű limuzin fékez. Siető kezek nyitják a gépkocsi ajtaját, alacsony kis fér­fiember kászálódik elő, s felöltőjét félszegen vál­lára kanyarítva fellépked a lépcsőn. Mögötte aj­­tónyi szélességű testőrféle takarja a rálátást, amint eltűnik a folyosó homályában. A snitt után az első képen érkezőt már egy te­rem közepén látjuk viszont: érkezik, köszön, kö­szöntik, helyet foglal a padsorok és pulpitus négyszögébe zárt térség közepére állított széken. Ösztönösen keresztbeveti lábát, majd igazít test­tartásán — mértéktartóbbá, szerényen fegyelme­zettebbé rendeződik. A pulpituson ülő hölgy kérdéseket tesz fel a férfiembernek, akit sértettnek (mitől lesz a sérült­ből sértett?!) és tanúnak titulál. Az visszafogott gesztusokkal kísérve mondandóját, elmondja, hogy az elszenvedett baleset során szerzett sérü­léseiből kigyógyult, egészségkárosodást nem szenvedett. Hogy miként történt a baleset? Már nem emlékezik pontosan a körülményekre, ma­gyarázza zárt artikulációval, sőt, egészíti ki, ahogy telik az idő, egyre homályosulnak előtte annak részletei. Talán nyolcvan kilométeres se­bességgel vezethette a kocsit az ő sofőrje, s maga az ütközés után saját lábán távozott a ko­csiból, mintha rá is gyújtott volna, ez minden, ami emléknyom megmaradt benne. A pulpituson helyet foglaló hölgy ezekkel a válaszokkal beéri. Próbálkozik még egy kereszt­kérdéssel, ami azt firtatja, hogy a meghallgatott személy a balesetet követő időben miért hivatko­zott olyan gyanús körülményekre, amiket észlel­ni vélt, s amikre utalva az ellene megkísérelt me­rénylet képzete terjedt el a parlamenti választá­sokhoz készülődő közvéleményben („Szegényt a piszkos jobboldal akarta eltenni láb alól!”). A széken megtelepedett férfiember gunyorosan szo­morkás mosollyal arcán szabadkozik: ilyesfélét ő soha nem állított, legfeljebb „szájába adták”, s mások hamisan rá hivatkozó feltételezéseiért ő maga felelősséget nem vállalhat. A kérdés-felelet sornak ezzel vége, az ülést el­napolják, a hallgatóság surrogó beszélgetésbe ol­dódva indul kifelé. Egy újabb snittet követően a korábban meghallgatott férfiembert már az épü­letből a járdára lépve látjuk viszont. A zimankós idő ellenére felöltő nélkül halad az aszfaltcsíkon (ki tudja, hol maradhatott a megfázás ellen védel­met nyújtó meleg holmi róla?), láthatóan erős do­hányos, hiszen szinte első mozdulatával mohón gyújt cigarettára. A mellette tovahaladók közül néhányan visszafordulnak — a valahonnan isme­rős ez az arc rácsodálkozásával —, de mert kép­telenségnek tűnik fel számukra annak feltételezé­se, hogy arról volna szó, akire gondoltak, folytat­ják útjukat. Legfeljebb ha egy (talán két?), fotó­apparátussal fontoskodó fiatalember lehetne bi­zonyosság számukra, hogy sokat nem tévedtek: a városi bíróság épületéből távozó kis­ember igen-bizony Nagy Ember, akit ez esetben a szo­kásosnál kétségkívül kisebb publicitás övezett ugyan, amikor az ózdi kohászokat reménnyel ke­csegtető útjáról jövet — mint arról már szó esett — sértettként és tanúként hallgatta őt meg X. Y. tanácsa. A Meghallgatás filmje ezzel le is zárult. Nem úszott be a záróképbe a szereplők névsora, a stáblista, homályban maradt előttünk sok eligazí­tó mellékmozzanat, s az a lényegbevágó kérdés is, hogy a dokumentumhoz szabad asszociáció­val (lásd: alkotói szabadság) társított művészi mellékszálak miféle katarzis érdekében használ­tattak fel. Kétségeinket a közeli jövő oszlathatja el, lévén hogy a sorozat befejező képe alá az el­napolás megjegyzés került. Tehát még folyt, köv... 2 Heti hírcsokor (november 14—20.) HÉTFŐ: az MSZP vasárnapi elnökségi ülésén Horn Gyula kijelentette, hogy 1998-ig nincs alternatívája a jelenlegi kor­mánykoalíciónak. □ Gyulai Endre szeged— Csanádi megyés püspök kérésére a Magyar Televízió elállt Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című filmjének levetítésétől. □ A parlamentben megkezdődött az adótör­vények vitája. □ A Pedagógusok Szakszer­vezete értetlenül fogadja a miniszterelnöki bejelentést, miszerint a kormány a pedagagó­­guslétszám csökkentését tervezi. KEDD: Hűtlen kezelés miatt őrizetbe vet­ték az Agrobank két vezetőjét. □ Ismét lebu­kott egy olajszőkítő társaság, Veszprém me­gyében. □ Surján László KDNP-elnök sze­rint SZDSZ-programot valósít meg az MSZP. SZERDA: Bill Clinton amerikai elnök részt vesz az EBEÉ budapesti csúcstalálkozó­jának záróaktusán. □ Váratlanul megszűnt a miniszterelnök tanácsadói testülete. □ Éles vitában áll a MSZP és az SZDSZ, hogy a mű­velődési tárca vagy tárcaközi bizottság keze­lésébe tartozzék-e az ifjúságpolitika. ÜT A kul­turális szakszervezetekkel tárgyalt a kor­mány: a miniszterelnök szerint tízmilliárddal több jut a közoktatásra. CSÜTÖRTÖK: Százezer hiteles aláírás hí­ján nem írják ki az expónépszavazást. □ A Miniszterelnöki Hivatal közleménye szerint a közoktatási költségvetési támogatás kérdésé­ben a szaktárca tévesen tájékoztatta a minisz­terelnököt. □ Az új egészségügyi törvény jö­vőre kedvezőbb feltételeket teremt a kárpótlá­si életjáradékra. PÉNTEK: A kormányülés hosszas vita után döntött arról, hogy a megnőtt fizetési­­mérleg-deficit ellenére is benyújtja a költség­­vetést. □ Gál Zoltán országgyűlési elnök sze­rint a koalíciós partnerek túl erősen bírálják egymást. □ Fokozódik az ellentét a kormány­pártok között a közoktatás és az ifjúságpoliti­ka kérdéseiben. Lemondott Jánosi György kulturális államtitkár. □ Az Érdekegyeztető Tanács plenáris ülésén az adó és a költségve­tés kérdésében a szakszervezetek elzárkóztak a tételes vita elől. SZOMBAT—VASÁRNAP: Kilencszáz munkahelyet veszélyeztet az ózdi Peko Acél­ipari Művek csődje. □ Balesete ügyében a Miskolci Városi Bíróság tanúként meghallgat­ta Horn Gyulát. □ Az MDF országos választ­mánya Balaton Pétert választotta meg elnöké­nek. □ Fónay Jenő elnöknek szavazott bizal­mat a Politikai Foglyok Szövetsége hét végi kongresszusán. • 1994. november 25. MAGYARORSZÁG Tollbeszéd Beteg az ország. Hogy milyen kórban szenved, azt elég hosszadalmas körülír­ni. Az elmúlt hetekben csak a sajtóban emlegetett lista is legalább annyi nevet tartalmaz, mint a főpolgármester-jelölte­ké. Tavasszal, amikor a „vörhenyesség” lázasan végigszaladt a választókorú la­kosságon, még sokan bíztak abban, hogy a nyári napsütésben majd „följa­vul” hazánk szervezete. A kiütéssel járó gyermekbetegségre még azok is emelt fővel próbáltak tekinteni, akik elszenved­ték. Aztán szép lassan elmúlt a láz, a „ki­ütöttek” is lábadoznak, ám jelentkezni kezdtek a vörheny szövődményei. A tü­dőrákról, a leukémiáról, az érszűkületről vagy az AIDS-ről már csak akkor beszé­lünk, ha jótékonysági koncertet rendez­nek, esetleg az ebben szenvedők gyógyí­tására gyűjtenek a különféle egyesüle­tek. Sokkal érdekesebb és az utóbbi években ritkábban emlegetett bajaink vannak. Kiskunhalast „megtisztelte” az eddig csak nyugaton emlegetett „ember­faló” baktérium. A hepatitis országjáró útjának állomásai: Pápa, Bérces, Mór, vagyis Veszprém, Nógrád és Fejér me­gye. Hogy a tolnaiak ne érezzék kiszorí­tottnak magukat, egyenesen Dombóvár vízvezetékrendszerébe „fogadták” a szal­monellát. Szapora vendég lett hát a tájé­koztatás felelősségét átérző újságíró a városban. Sokat ugyan nem tudtunk meg a településről, hacsak annyit nem, hogy makacs emberek lakják. A felhívás elle­nére sem forralták a vizet. Ők már most takarékoskodnak az energiával. Mindez némi rokonságot feltételez a dél-olaszok­kal. Ők ugyanis továbbra sem hajlandó­ak megfőzni kedvenc eledeleiket, a ten­ger gyümölcseinek nevezett polipot, kagylókat, pedig megrögzött szokásaik miatt a kolera fenyegeti őket. Ez a beteg­ség már fölütötte a fejét közvetlen kör­nyezetünkben is. Gondoljunk csak Szer­biára vagy Romániára. Pedig ez utóbbi országban annak a „szakértőnek” a kezé­ben van az egészségügyi tárca, aki a Cea­­usescu-diktatúra idején megalkotta a tu­dományos táplálkozás táblázatát. Ebben minden romániai lakosnak havonta fél kiló cukor és fél liter étolaj jutott... Őt is bevonja az egészséges környezetről rendelkező program kidolgozásába a mi népjóléti miniszterünk. Kovács Pálnak ugyanis a szemére olvasták (a WHO szakemberei), hogy a magyarok sokat esznek, sokat isznak és dohányoznak, vi­szont nagyon keveset mozognak. Egy ka­liforniai újságolvasó pedig odáig ment, hogy leírta: „az ilyen magatartás a kultú­rában előrehaladottabb országok vezetői­nél elképzelhetetlen.” Akkor ragadott tollat, amikor miniszterelnökünket a nyilvánosság előtt dohányozni látta. Pe­dig a kormányfő valószínűleg nem csi­nált mást, mint éppen közösséget vállalt a magyar társadalommal, amelynek tag­jai csecsemőstül tíz szál cigarettát füstöl­nek el naponta... Amúgy pedig belátható, hogy szükség van a gyógyító kézre, és nem lehet vélet­len egy „lódoktor” honvédelmi államtit­kárrá történő kinevezése. Hiszen a hadse­regállomány is legyengült állapotban van. NéMA

Next