Magyarország, 1994. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1994-11-25 / 47. szám
Hétről hétre Végh Miklós: A sértett és tanú meghallgatásának filmje Didergető novemberi hétköznap van, a köd nyúlósan mászik be a gallérnyak alá: az is otthonába húzódik, aki ráérő sétával is múlathatná az időt. Jóllehet, Miskolcon vagyunk, olyan városban, ahol a szocialista nagyipar előre látható, s aligha orvosolható csődje egyre nagyobb számban kerget utcára munkátlanná lett elégedetleneket. Amikor a televízió kamerája az utcaképből kihasít egy szeletet, a környék szinte néptelen. Csak néhányan állnak meg egy rövid időre az emeletes épület bejáratánál, amikor a járda mellett tekintélyes, sötét színű limuzin fékez. Siető kezek nyitják a gépkocsi ajtaját, alacsony kis férfiember kászálódik elő, s felöltőjét félszegen vállára kanyarítva fellépked a lépcsőn. Mögötte ajtónyi szélességű testőrféle takarja a rálátást, amint eltűnik a folyosó homályában. A snitt után az első képen érkezőt már egy terem közepén látjuk viszont: érkezik, köszön, köszöntik, helyet foglal a padsorok és pulpitus négyszögébe zárt térség közepére állított széken. Ösztönösen keresztbeveti lábát, majd igazít testtartásán — mértéktartóbbá, szerényen fegyelmezettebbé rendeződik. A pulpituson ülő hölgy kérdéseket tesz fel a férfiembernek, akit sértettnek (mitől lesz a sérültből sértett?!) és tanúnak titulál. Az visszafogott gesztusokkal kísérve mondandóját, elmondja, hogy az elszenvedett baleset során szerzett sérüléseiből kigyógyult, egészségkárosodást nem szenvedett. Hogy miként történt a baleset? Már nem emlékezik pontosan a körülményekre, magyarázza zárt artikulációval, sőt, egészíti ki, ahogy telik az idő, egyre homályosulnak előtte annak részletei. Talán nyolcvan kilométeres sebességgel vezethette a kocsit az ő sofőrje, s maga az ütközés után saját lábán távozott a kocsiból, mintha rá is gyújtott volna, ez minden, ami emléknyom megmaradt benne. A pulpituson helyet foglaló hölgy ezekkel a válaszokkal beéri. Próbálkozik még egy keresztkérdéssel, ami azt firtatja, hogy a meghallgatott személy a balesetet követő időben miért hivatkozott olyan gyanús körülményekre, amiket észlelni vélt, s amikre utalva az ellene megkísérelt merénylet képzete terjedt el a parlamenti választásokhoz készülődő közvéleményben („Szegényt a piszkos jobboldal akarta eltenni láb alól!”). A széken megtelepedett férfiember gunyorosan szomorkás mosollyal arcán szabadkozik: ilyesfélét ő soha nem állított, legfeljebb „szájába adták”, s mások hamisan rá hivatkozó feltételezéseiért ő maga felelősséget nem vállalhat. A kérdés-felelet sornak ezzel vége, az ülést elnapolják, a hallgatóság surrogó beszélgetésbe oldódva indul kifelé. Egy újabb snittet követően a korábban meghallgatott férfiembert már az épületből a járdára lépve látjuk viszont. A zimankós idő ellenére felöltő nélkül halad az aszfaltcsíkon (ki tudja, hol maradhatott a megfázás ellen védelmet nyújtó meleg holmi róla?), láthatóan erős dohányos, hiszen szinte első mozdulatával mohón gyújt cigarettára. A mellette tovahaladók közül néhányan visszafordulnak — a valahonnan ismerős ez az arc rácsodálkozásával —, de mert képtelenségnek tűnik fel számukra annak feltételezése, hogy arról volna szó, akire gondoltak, folytatják útjukat. Legfeljebb ha egy (talán két?), fotóapparátussal fontoskodó fiatalember lehetne bizonyosság számukra, hogy sokat nem tévedtek: a városi bíróság épületéből távozó kisember igen-bizony Nagy Ember, akit ez esetben a szokásosnál kétségkívül kisebb publicitás övezett ugyan, amikor az ózdi kohászokat reménnyel kecsegtető útjáról jövet — mint arról már szó esett — sértettként és tanúként hallgatta őt meg X. Y. tanácsa. A Meghallgatás filmje ezzel le is zárult. Nem úszott be a záróképbe a szereplők névsora, a stáblista, homályban maradt előttünk sok eligazító mellékmozzanat, s az a lényegbevágó kérdés is, hogy a dokumentumhoz szabad asszociációval (lásd: alkotói szabadság) társított művészi mellékszálak miféle katarzis érdekében használtattak fel. Kétségeinket a közeli jövő oszlathatja el, lévén hogy a sorozat befejező képe alá az elnapolás megjegyzés került. Tehát még folyt, köv... 2 Heti hírcsokor (november 14—20.) HÉTFŐ: az MSZP vasárnapi elnökségi ülésén Horn Gyula kijelentette, hogy 1998-ig nincs alternatívája a jelenlegi kormánykoalíciónak. □ Gyulai Endre szeged— Csanádi megyés püspök kérésére a Magyar Televízió elállt Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című filmjének levetítésétől. □ A parlamentben megkezdődött az adótörvények vitája. □ A Pedagógusok Szakszervezete értetlenül fogadja a miniszterelnöki bejelentést, miszerint a kormány a pedagagóguslétszám csökkentését tervezi. KEDD: Hűtlen kezelés miatt őrizetbe vették az Agrobank két vezetőjét. □ Ismét lebukott egy olajszőkítő társaság, Veszprém megyében. □ Surján László KDNP-elnök szerint SZDSZ-programot valósít meg az MSZP. SZERDA: Bill Clinton amerikai elnök részt vesz az EBEÉ budapesti csúcstalálkozójának záróaktusán. □ Váratlanul megszűnt a miniszterelnök tanácsadói testülete. □ Éles vitában áll a MSZP és az SZDSZ, hogy a művelődési tárca vagy tárcaközi bizottság kezelésébe tartozzék-e az ifjúságpolitika. ÜT A kulturális szakszervezetekkel tárgyalt a kormány: a miniszterelnök szerint tízmilliárddal több jut a közoktatásra. CSÜTÖRTÖK: Százezer hiteles aláírás híján nem írják ki az expónépszavazást. □ A Miniszterelnöki Hivatal közleménye szerint a közoktatási költségvetési támogatás kérdésében a szaktárca tévesen tájékoztatta a miniszterelnököt. □ Az új egészségügyi törvény jövőre kedvezőbb feltételeket teremt a kárpótlási életjáradékra. PÉNTEK: A kormányülés hosszas vita után döntött arról, hogy a megnőtt fizetésimérleg-deficit ellenére is benyújtja a költségvetést. □ Gál Zoltán országgyűlési elnök szerint a koalíciós partnerek túl erősen bírálják egymást. □ Fokozódik az ellentét a kormánypártok között a közoktatás és az ifjúságpolitika kérdéseiben. Lemondott Jánosi György kulturális államtitkár. □ Az Érdekegyeztető Tanács plenáris ülésén az adó és a költségvetés kérdésében a szakszervezetek elzárkóztak a tételes vita elől. SZOMBAT—VASÁRNAP: Kilencszáz munkahelyet veszélyeztet az ózdi Peko Acélipari Művek csődje. □ Balesete ügyében a Miskolci Városi Bíróság tanúként meghallgatta Horn Gyulát. □ Az MDF országos választmánya Balaton Pétert választotta meg elnökének. □ Fónay Jenő elnöknek szavazott bizalmat a Politikai Foglyok Szövetsége hét végi kongresszusán. • 1994. november 25. MAGYARORSZÁG Tollbeszéd Beteg az ország. Hogy milyen kórban szenved, azt elég hosszadalmas körülírni. Az elmúlt hetekben csak a sajtóban emlegetett lista is legalább annyi nevet tartalmaz, mint a főpolgármester-jelölteké. Tavasszal, amikor a „vörhenyesség” lázasan végigszaladt a választókorú lakosságon, még sokan bíztak abban, hogy a nyári napsütésben majd „följavul” hazánk szervezete. A kiütéssel járó gyermekbetegségre még azok is emelt fővel próbáltak tekinteni, akik elszenvedték. Aztán szép lassan elmúlt a láz, a „kiütöttek” is lábadoznak, ám jelentkezni kezdtek a vörheny szövődményei. A tüdőrákról, a leukémiáról, az érszűkületről vagy az AIDS-ről már csak akkor beszélünk, ha jótékonysági koncertet rendeznek, esetleg az ebben szenvedők gyógyítására gyűjtenek a különféle egyesületek. Sokkal érdekesebb és az utóbbi években ritkábban emlegetett bajaink vannak. Kiskunhalast „megtisztelte” az eddig csak nyugaton emlegetett „emberfaló” baktérium. A hepatitis országjáró útjának állomásai: Pápa, Bérces, Mór, vagyis Veszprém, Nógrád és Fejér megye. Hogy a tolnaiak ne érezzék kiszorítottnak magukat, egyenesen Dombóvár vízvezetékrendszerébe „fogadták” a szalmonellát. Szapora vendég lett hát a tájékoztatás felelősségét átérző újságíró a városban. Sokat ugyan nem tudtunk meg a településről, hacsak annyit nem, hogy makacs emberek lakják. A felhívás ellenére sem forralták a vizet. Ők már most takarékoskodnak az energiával. Mindez némi rokonságot feltételez a dél-olaszokkal. Ők ugyanis továbbra sem hajlandóak megfőzni kedvenc eledeleiket, a tenger gyümölcseinek nevezett polipot, kagylókat, pedig megrögzött szokásaik miatt a kolera fenyegeti őket. Ez a betegség már fölütötte a fejét közvetlen környezetünkben is. Gondoljunk csak Szerbiára vagy Romániára. Pedig ez utóbbi országban annak a „szakértőnek” a kezében van az egészségügyi tárca, aki a Ceausescu-diktatúra idején megalkotta a tudományos táplálkozás táblázatát. Ebben minden romániai lakosnak havonta fél kiló cukor és fél liter étolaj jutott... Őt is bevonja az egészséges környezetről rendelkező program kidolgozásába a mi népjóléti miniszterünk. Kovács Pálnak ugyanis a szemére olvasták (a WHO szakemberei), hogy a magyarok sokat esznek, sokat isznak és dohányoznak, viszont nagyon keveset mozognak. Egy kaliforniai újságolvasó pedig odáig ment, hogy leírta: „az ilyen magatartás a kultúrában előrehaladottabb országok vezetőinél elképzelhetetlen.” Akkor ragadott tollat, amikor miniszterelnökünket a nyilvánosság előtt dohányozni látta. Pedig a kormányfő valószínűleg nem csinált mást, mint éppen közösséget vállalt a magyar társadalommal, amelynek tagjai csecsemőstül tíz szál cigarettát füstölnek el naponta... Amúgy pedig belátható, hogy szükség van a gyógyító kézre, és nem lehet véletlen egy „lódoktor” honvédelmi államtitkárrá történő kinevezése. Hiszen a hadseregállomány is legyengült állapotban van. NéMA