Magyarország, 1894. augusztus (1. évfolyam, 217-246. szám)

1894-08-19 / 235. szám

Budapest, 199­1. vasárnap, augusztus 19. MAGYARORSZÁG Nyílt válasz.*) (Ama bizonyos ötezer német diáknak.» Felfalu, aug. 18. Bizony sokan vagyis... én édes atyámfiai, a kik aláírtátok azt a hozzám intézett nyílt le­vélkét. A müncheni Allgemeine szerint kerek­szám ötezeren. Akkora szám, hogy egészen megtiszteltek vele. Épp ezért külön-külön vá­laszolnék mindnyájatoknak, de részint mert nem tudom a lakás-czimeteket, részint egyéb okokból elégedjetek meg kérlek, ha mind az ötezreteket így egy embernek foglak össze, vagyis, ha egyszerre felelek mindnyájatoknak. Ti, kedves jó barátaim, haragusztok énrám, pedig jóformán azt se tudjátok,ti miért ? Tisz­tázzuk csak e dolgot egy kevéssé. Magyarországban, a mi hazánkban, vannak olyan honfitársaink is, akik nem magyar anya­nyelvűek. A többek közt pl. szászok és oláhok. Hogy jobban megértsétek a dolgot, úgy van ez, mintha azt mondanám, hogy Németország­ban — a ti hasátokban — vannak lengyelek is. Ezek a mi szászaink és oláhaink jobb sze­retnék, ha Szászországnak, vagy Oláhország­nak hívnák ezt a földet. Mivel pedig ez — a ti szíves engedelmetekkel is — még eddig az óráig nincsen úgy, ők mindenáron azt akarják elhitetni a világgal, hogy mi magyarok vadak és barbárok vagyunk, mert csak mi gátoljuk ezt az ő szép tervük kivitelét. Hogy jobban megértsétek a dolgot, mintha a ti lengyeleitek azt mondanák a világnak, hogy ti barbárok vagytok bizonyos — velök összefüggő okok miatt. Lehet, hogy nekik is volna annyi okuk ezt mondani, mint a mi oláhjainkitnk, de hát ezzel a világért se akar­lak még jobban magamra haragítani benneteket. Szóval a mi oláhjaink — maradjunk most csak ezeknél — nem­régiben egy könyvet írtak rólunk. Nem is jól mondom, mert nem annyira a mi oláhjaink voltak azok, mint in­kább a bukaresti, meg a szerteszét tanuló *) Közöltük lapunkban néhány nappal ezelőtt, hogy a hallei egyetem német hallgatói nyílt levelet intéztek Szab­alet­­ka Mihályhoz, a­ki külföldi útjáról h hazatérve, érdeme szerint tárgyalta és elitélte a né­met Kursch-életet. Szabolcska Mihály most erre a nyílt levélre válaszol czikkében. A szerb. oláh nemzetiségű diákok. Azt írták meg igen elmésen abban a könyvben — hiszen olvastá­tok — hogy mi csak úgy volnánk méltók a világ becsülésére, ha teljesítenék már egyszer azt az ő fentebb említett óhajtásukat. Hadd lenne már Oláhország is ez a föld, elég ha ezer esztendeig Magyarországnak hívták stb. Megírták­ — a­mint olvastátok, mondom — hogy ha ezt nem tesszük, im ezennel ki va­gyunk dobva a «művelt világ» ítéletének, mint az ő elnyomóik, mint Atillának, amaz Isten­ostorának utódai, mint olyan műveletlen vad nép, kik nem engedünk érvényesülni egy olyan derék és müveit népet, mint a milyen derék és müveit nép pl. ők la, az oláhok. Mivel pedig ezt a könyvet első sorban és leginkább a ti­burschenschaftjaitoknak küldték meg a mi oláh testvéreink, világos, hogy ti lettetek az a fórum, a­melynek ebben a nem­zetközi bagatell ügyben ítélkeznetek kellett. Ekkor jöttünk mi magyar ifjak arra a kedé­lyes gondolatra, hogy jól van, elismerünk bí­­róul benneteket és a vádiratra egy meggondo­latlan vádirattal feleltünk. Ha előre sejtjük, hogy ti ezért megharagusz­­tok reánk, a világért se cselekedtük volna ezt. Mert — itt jön aztán már a kettőnk (illetve ötezeregyünk) közti ügy — az a Kronstädter Zeitung által lefordított (1891-ben kelt) ártat­lan czikkecske, a­mely miatt ti kedves bru­­derkáim olyan éktelen módon felbőszültetek, nem mondott egyebet, minthogy helyeselte an­nak a vádiratnak a tervét, úgy látom a nyílt leveletekből, hogy ti félre­magyaráztatok egyet-mást az én czikkecském­­ből. Az egyetemeiteket nekem eszem ágában sem volt bántani. Igaz, hogy azt mondtam a a többek között, (de ezt meg aláírom ma is): «Bátran ki merem mondani, hogy a franczia és német tanulók, mikor a középiskolákból kikerül­nek, nem állanak az általános tudományos művelt­ség azon a fokán, mint nálunk egy hasonló osz­tályzattal érettségit tett fiatal­ember. Egyben­­másban talán alaposabbak lehetnek (bár ehhez is fér még egy-két «várjon») de viszont sok dolog­ban megdöbbentő tájékozatlanságot árulnak el. Földrajz, nép-, világismeret, történelem nekik a legtöbbször a saját hazájuk határáig terjed. Mintha azontúl a többivel érdemesnek sem találnák bíbe­lődni. Akárcsak az az egyszeri sváb, a­ki nem merte végig szántani a maga pár holdnyi f­öldecs­­k­éjét, nehogy a mesgyénél fölbillenjen vele világ. Ha azelőtt olvasok vala ilyet, megvallom, alig tudtam volna elhinni ezt e műveit, e nagy, e ha­talmas nemzetek fiairól. — Sőt mindig túlzásnak tartottam pld. a rólunk való fogalmaikról itt ott forgalomba hozott adomaszerű adatokat. — Most már tudom, hogy a legfurfangosabb adoma gyár­tóit is messze túlhaladják a valósággal megtör­tént esetek. Rakásszámra tudnék felhozni kaczagtató pél­dákat, ha a dolog másik, minket érdeklő oldala bosszúsággal nem árasztaná el az embert. Mert elvégre, ha a világ ábéc­éjében nem is vagyunk legnagyobb betű, akkorácska mégis vagyunk talán, hogy a­ki egyszer azt mondja magáról, hogy ő olvasni tud, ne nézzen teljesen ismeretlenül reánk ?! Szóval, a román diákok eltalálták azt a fóru­mot, a­mely előtt — legalább ideig-óráig — némi hatással elsírhatják a báránynak öltözött farkas komédiáját.» íme, ezek miatt határoztátok aztán ti el most a hallei gyűlésieken — a­mint hallom —• egyhangú lelkesedéssel az én «szellemi korlá­toltságomat, «együgyüségemet» és «szertelen arrogancziámat.» Örülök, hogy ilyen szépen egyetértetek, de hogy ne szóval, hanem tettel c­áfolhassatok meg, ide ajánlok erre egy expedienst. Jelöljetek ki magatok közül sorshúzással valakit s tegyünk a nevezett tárgyakból egy közö­sen választott bizottság előtt vizsgálatot. E nélkül nem c­áfoltatok meg semmit, csak dobálóztatok tetemesen nagy szavakkal. S el kell ismernem, ehez alaposan értetek. Hogy két-három évtizeden át it­t kormányoz­zátok Németországot?» Lássátok, az én barbár hitem sokkal jobb a ti hazátok jövője iránt, mint a tiétek. Mert én ezt egyszerűen nem hiszem. (Ennyi jó véleménynyel tartozom a hármas szövetség iránt.) A német kultúráról pedig engedjétek meg, hogy hadd gondolkozzam ezután is olyan jól és nagyrabecsülőleg, mint eddig. Hiszen annak úgy is semmi köze is hozzátokt Szabolcska Mihály. Pár szó a modern magyar iroda­lomról. — Feleletül Gergely Istvánnak. — Irta: Justh Zsigmond. Pár nap előtt e lap hasábjain egy igen ér­dekes, de a mellett, azt találom, végtelenül igaz­ságtalan czikket olvastam Gergely István tollából, ki igen briliáns módon s szavahihető formában egyszerűen azt mondja ki, hogy nincs magyar modern irodalom. Hát én erre csak azt va­gyok kénytelen ismételni, mit Jászay Mari jegyzett meg egyszer oly igen szellemesen, hogy nincs második olyan nép, mint a magyar, mely folyton a saját fejéről tépje a babért. Egy helyt azt mondja az előbb idézett író, hogy nincs olyan novellánk, melyben modern típusaink visszatükröződnének, nincs regé­nyünk, mely társadalmi, művészi, közerkölcsi viszonyaink átváltozását adná vissza, nincs mo­dern drámánk, nincs nemzeties irányú költőnk stb. Már bocsásson meg, de én optimistább va­gyok, daczára annak, hogy oly szerencsés hely­zetben voltam, hogy az említett külföldi iro­dalmak konyhájába bele is tekintettem, s kö­zelebbről láthattam nem egy «titán»-jukat, daczára annak tapasztalhattam azt is, hogy egyik-másik külföldi író miként vélekedik a mi «nemzetietlen s poshadó modern literaturánkról.» Nincsen oly rossz véleményük rólunk, mint Gergely urnak. De vegyük legelőbb sorra a költőket. Igaz, hogy e pillanatban Aranyunk, Petőfink T­m­os, de tán nem is olyan időket élünk, a­melyek a nemzeties irányú költészetnek (ha csak reakczió útján nem) kedveznének, de ha Aranyunk nincs is, van Kiss Józsefünk, van Bartókunk, Czóbel Minkánk, Inczédynk,, Ábrá­nyink, Palágyink, Szabó Endrénk, Szabolcs­­kánk s volt Reviczkynk s ezek oldalán hány más kiváló költőnk. S hogy e költők igazán nagy talentumok, azt daczára annak, hogy nem Arany és Petőfi epigonok (vagy tán épp ezért) legelébb Paris fogja beismerni, hol éppen e perezben készül egy magyar költők antholo­­giája, melyet már most nagy érdeklődéssel vár az irodalmi világ s a­kik látták, azokat épp modernjeink érdeklik legjobban, persze a ne­kik ismeretlen Arany mellett. Novellánk pedig oly magasan áll, mint még ki merem­ mondani — Jókai korában sem állott. Hisz tán csak el nem tagadhatja senki se, hogy az az idő, melyben Bródy Sándor, Bak­­say, Gozsdu Elek, Peteley, Abonyi Árpád, Ma­­lonyay, Ambrus Zoltán, Tóth Béla, Pekár Gyula, Herczeg Ferenc. Írtak, a magyar novella fénykora leszen. Lehetne-e modernebb magyar pesti typusokat elképzelni, mint Bródy egyik­­másik szőke asszonyát, mint Gozsdu délszláv izgatóját, mint Peteley álmodozó akaratnélküli kisvárosi népét, mint a Pekár Gyula Mari­­anne-jét, vagy Herczeg oly hiressé vált Gyur­­kovich leányait. Benne e novellákban minden pesti új typus, s ez írók ereje épp igazságuk­ban vagyon. Minden bizonynyal igazabban ír­nak, mint a Jókai korában Írtak és hasonlít­­hatlanul jobban írnak, mint Kemény és Józsika, sőt még­ mint Pálfy Albert is. Legyünk vala­mivel igazságosabbak. Ne kedvetlenítsük el a magyar közönséget a magyar könyvektől, mert ez nálunk nagyobb baj, mint másutt. Ha egy francziának azt mondják (de azt hi­szem, ezt nem igen mondta még franczia kritikus soha), hogy ez utolsó évtized könyvei mind rosszak s nem érdemesek arra, hogy el­olvassák, hát azért kényszerűségből (nem tud­ván csak francziául) mégis csak azokat a rossz franczia írókat fogja olvasni. De nálunk nem igy áll a dolog, mert ha egy magyar ember olvassa azt, hogy a magyar modernek rosszak, ki valószínüleg anyanyelve mellett még németül, francziául s talán még angolul is ért, hát az bizony odafordul a jó külföldiekhez s onnan vesz szellemi tápot. Pedig higgye el Gergely úr — és ne vegye rossz néven, hogy nem ha­gyom kortársaimat — kár lenne. A magyar novella ma bizonyosan jobb, mint a német s az angol s arról sem tudok, hogy a francziáknak e perezben valami iszonyú egetrázó novellisztikus zsenije lenne az egy Zolát ki­véve. Ki van Németországban? Sudermann és ismét Sudermann, mert hát egy Ossib Schubin limonádé izó és mobish könyveihez csak nem fogjuk hasonlítani, a Bródy vagy Baksay köny­veit? Ennyire Ossib Schubin asszonyt csak nem tiszteljük meg. Az angoloknak egyetlen igaz és írni tudó novellistája Rudyard Kippling. A francziáknak a cocotteoknak író Masseroy és Prévost, Anatole France, Huysmans, a fiatal Thierry, az édeskés Loti, az affektált Bourget s az öntelt Barrés meg egy csomó szimbolista értelmetlenkedő a mai próza litteraturája. — Sok a nagyok közül elhallgatott—s újak nem jöttek helyükbe. Hogy a mi novellánk pedig kell és tetszik is a külföldön, mutatja az, hogy mindnyájunk be­­szélyeit, még pedig meglehetősen nagy szám­ban lefordították németre, nem egyet — még a szerzőjük tudta nélkül is. A mi pedig az egyes irodalmak kölcsönös hatását illeti, az mindig meg volt. Jókai első könyvein Hugo és Sue hatását lehet kimutatni, Aranyon az angol litteraturájét, Eötvösén Chateaubriandot, Józsikán Scottot, Madáchon Goethét s igy tovább. Mindenkinek van vagy volt szellemi őse. És igy van az idegen iro­dalmakban is, azok is hatnak egymásra. Tur­­genyev Párisban tanult meg írni (s ezért ő az 17

Next