Magyarország, 1898. január (5. évfolyam, 1-31. szám)

1898-01-06 / 6. szám

Budapest, 1898. csütörtök, január 6. MAGYARORSZÁG hogy a foglyok ellenőrzését hanyagul teljesítette, pedig csak a régi slendrián rendszernek, a­mit elődei követtek, esett az újoncz fogházfelügyelő áldozatul. A budapesti törvényszék, mint azt annak idején részletesen megírtuk, több napi tárgyalás után Varga Benedeket négy hónapi fogházra és két évi hivatalvesztésre, Takács Lajost két havi fogházra és két évi hivatalvesztésre ítélte, a többi vádlottat pedig felmentette. A kir. ítélőtábla Szabó János bird előadása mel­lett ma foglalkozott ezzel a kedélyes rabszöktetés­­sel s az első bíróság ítéletét a Takács Lajosra vo­natkozó rész kivételével érintetlenül hagyta, s Ta­kács Lajos büntetését 100 frt pénzbüntetésre vál­toztatta át s mellőzte egyúttal a hivatalvesztés ki­mondását is. V­ID­ÉK: Pestvármegye közgyűlése. Pest vármegye közigazgatási bizottsága e hó 10-én tartja rendes évnegyedes közgyűlését, melynek tárgyai az évi jelentéseken, a községek költségvetésének és zár­számadásainak és egyes községi szabályrendele­teknek felülvizsgálásán kívül az intézkedés a köz­­igazgatási bizottságból az 1897. év végével kilépő öt tag helyének választás utján való betöltése, a vár­megye igazoló választmányának az 1898. évre való megalakítása, a párisi nemzetközi kiállítás kor­mánybiztosának megkeresése a vármegyének a kiállításon leendő részvétele iránt. Megemlítjük egyúttal, hogy Pest vármegye al­ispánja, Beniczky Lajos, a járási főszolgabírákhoz, polgármesterekhez és ezek utján a községi elöl­járókhoz és megyei bizottsági tagokhoz lelkes hangú felhívást intézett, melyben kéri őket, moz­dítsák elő tőlük telhetőleg azt, hogy a megye ide­gen nevű lakosai neveiket megmagyarosítsák. Lelkészi pályázatok. A pécsi egyházmegyei hatóság a püspök korlátlan kinevezési jogától függő plébániákra: Bonyhád, Bölcske, Nagy-Vejke, Baranya-Szent-István és Vaszar, — pályázatot hir­det. A pályázat határideje január 31-ikén jár le. NYÍLT-TER Ezen rovat alatt költöttekért a szerkesztőség nem vállal felelősséget. Most jelent meg.! IRTA: Bartha Miklós. Kapható: a Magyarország kiadóhivatalában. Ára 2 forint. SZABADALMAKAT kieszközöl és értékesít MELLER ERNŐ bites szabadalmi ügyvivő Budapesten, VII. Erzsébet-kört 56. Dr. NAGY ALBERT ORVOS lakását IV. ker., Vámház-körut 2. szám alá 1898. január hó 1-étől kezdve V., ker. Muzeum-körút 29. szám. alá helyezte át­ SS lg Éppen most jelent meg (£■! Mercur Évkönyve,­­melyből megtudhatni, váljon bármely sorsjegy, záloglevél stb, a kibocsátás napjától a mai napig kisorsoltatott-e vagy sem. Ara 1 frt. A Meromr előfizetőinek Ingyen. Kapható a WI PU­D 1r kiadóhivatalában Bpest, V., Dorottya-ateza 12. ÜRES SZÍVVEL. 11 Regény. Irta: Vértesi Arnold. A nő egészen ráhajol férjére. Feje egy kissé nehéz a pezsgőtől. Puha kezecskéje forró. Zavaros gondolatok czikáznak agyában: a korall-garnitúra, a férje, a sok pénz, a­mit most szabadon költhet. Övé lehet minden, a­mit szeme, szája megkíván. A férje megveszi. Mégis kedves ember ez a Dénes Elek. Igazán nagyon kedves ember. Harmad- vagy negyednapra levél érkezett Verától Budapestre. Szép, finom vonásokkal, gondos irálylyal megirt levél. Katicza bizonyo­san eltörült volna egy pár sort vagy tintafoltot ejt rá, de Vera, ez az okos, ez a jónevelésű Vera, ez követendő mintául szolgálhat min­denben. Velenczéből írta a levelet. Még egy hétig ott maradnak. Nagyon boldog. Férje keresi a kedvét s olyan szeretetreméltó, hogy Vera igazán hálát adhat. A mamának is vásároltak nagyon csinos velenczei emléket, Katiczának is, a papának pedig kitűnő Ciprot fognak kül­deni. Örül, hogy kedves szüleit megnyugtat­hatja. Nincs semmi baja. Boldog. — Tudtam. —- kiáltott föl diadalmasan Málnássyné. Hogyne tudta volna? Az ilyen okos házas­ságból lesz a boldogság. A­mit a szerelemről fecsegnek, az csak lárifári. A nélkül elle­hetnek. IX. Itthon azalatt nem történt semmi különös dolog. Katicza hosszú ruhát kapott s a jövő télen már ő fog szerepelni a zsurokon. A mél­­tóságos asszonynak meggyűlt a baja a cselé­dekkel, a szobaleány már nagyon szemtelen­­kedett, hogy ő nem akar koplalni s el kellett bocsátani. A fiuk rakonczátlankodnak s csupa elégtelent kaptak a húsvéti értesítőjükben. Jó, hogy végre Pintér ur kikerült a kórház­ból. A méltóságos asszony nagylelkű és vissza­fogadja a nevelő urat. — De ezután okosabban viselje magát, m­inti ő méltósága. A szegény fiú sápadt, beesett orczáján mély sebhely húzódik végig s a kabát szinte lötyög rajta. Megfogyott a kórházban. Azt már tudja, hogy Vera azalatt férjhez ment s most nászúton van a férjével Olasz­országban. Természetes, nem lehetett más­képp. Pintér György azt jól tudta. És mégis, mégis néha azt remélte, hogy valami csoda fog történni. Még ott a kórházban is, mikor ott feküdt a nagy vérvesztéstől elgyöngülve, sebláztól gyö­törve, arról álmodozott. Hátha megtörténik a csoda ? Hátha megérti végre az ünnepelt szép leány az ő néma hódolatát, az ő rajongó bál­ványozását ? Hátha megérti, hogy itt van egy szív, melynél odaadóbbat nem talál az egész világon ? Csak egy szegény fiú szive, kinek még sokáig kell küzdeni a világban, míg állást szerez, de a ki meghalna érte örömest. Meghalna. Ő érte meghalna. S lázas kép­zeletében már látja a saját koporsóját s látja,­­ hogy a szép leány hogy borul reá zokogva. Akkor, talán akkor eljönne. Hosszú napok és hosszú álmatlan éjszakák teltek el a kórházban s még mindig várta a csodát. Meg-megrezzent néha az ajtónyitásra, mintha most várná, hogy belép az imádott bálványkép. Hiszen egyszer már üzent. Egyszer már megemlékezett róla. Hátha végre eljön ő maga, hogy reátegye enyhítő balzsamos kezét a sebre, melyet a szegény fiú érte kapott ? De hiába várta. S mikor most támolyogva eljött Márnássyékhoz, azt az egy szót, azt a búcsúszót is hiába várta, a­mit remélt, hogy hátrahagy neki Vera. Csak egyetlen szócskát azért a sebhelyért, azért az ifjú életért, melyet érte koczkára vetett. Katicza kisasszony háromszor, négyszer is átment a leczkeóra alatt a szobán. De semmi átadni való üzenete nem volt.­­ — Semmi ? — kérdezte busán Pintér György. — Semmi, — felelt durczásan Katicza. S hátat fordított és nem állt többé szóba Pintér úrral. A fiatal embernek elszorult a szive s csüg­gedten sompolygott el. Hát semmi, semmi, egyetlen búcsúszó sem ? Vera elment igy ? Csak vánszorog tovább Pintér György az utczán s nem tud a, hová forduljon. Fél haza menni. Otthon kis hónapos szobácskájában újra körül­veszik az álomképek s most már zavarosabbak, mert egy másik lenny képe is belevegyül, egy fiatal, bátor, nagylelkű leányé, a­ki el mert menni a kórházba, mig a másik távol maradt. Karcsú képe meg-megjelent a beteg képze­letében és azóta is álmaiban, mint valami vi­gasztaló tünemény. S most, hogy újra látta színről-szinte, már nem az többé, csak a régi daczos, büszke leány. És ő, ő is a régi gyáva, tehetetlen ember. Mit akar még ? Miért jött el újra ? Csak egy búcsúzó szót akart hallani, a­mit hátrahagyott ne­ki a távolba menő ? Miért ? Hát nem jobb elfelejteni, soha többé rá sem gondolni ? Vége, mindennek vége. Ostoba álom volt az egész. Miért engedi, hogy a képzelet még mindig bohó játékát űzze vele ? Hogy lehetet­len, hihetetlen történetek kavarogjanak fejé­ben ? Az élet, az rongyokra tépi az ő álmait. A rideg, a kérlelhetetlen élet. S ő csak ödöng az utczán és nem tudja, hogy mit csináljon. Útközben elhalad a kávé­ház előtt, hová régebben be-befért néha bú­sulni a czigányzene mellett s hol a végzetes összetűzés történt. A czigány most is muzsi­kál odabent, de a kávéház üres. Alig lézeng benne egy-két vendég. A szép tavaszi este másfelé csalogatja az embereket. A tágasan kitárt ajtóban egypár pinczér ücsörgött. A kisasszony is odajött a kassza trónusáról. Valamit nézegettek az utczán. — Nini, Pintér úr, maga az ? — szólt a leány. Látszott az öröm az arczán. Duzzadt piros ajka nevetett: — Csakhogy él. Az a sebhely az arczán még érdekesebbé teszi. Nem jön be ? Pintér György egy perczig habozott. — Tudja, hogy sokat búsultam maga miatt ? Pintér György ránézett. Busult ? Ez a leány busult ? Hát ez az egyetlen, a­ki részvétet érez sorsa iránt ? Tudta, hogy miféle leány. Látta eleget, hogy kaczérkodott ezzel, azután meg amazzal. De tőle mit várhatna, ilyen szegény ördögtől, kinek alig van meg a betevő falatja s kit azelőtt alig vett észre, ha köszönve elment a kassza előtt. — Úgy lesz, mégis úgy lesz, hogy csak az ilyen leányoknak van szive ? — gondolta az elkeseredett fiú. Csinos barna lány volt, nyúlánk, tüzes szemű. Kacsintása olyan legénycsalogató. S Pintér Györgynek a szive úgy tele volt búbá­­nattal, hogy elkelt volna neki egy kis efféle vigasztalás. A leány bizalmasan rátette kezét az ifjú vállára. — Még gondolkozik, mikor én hívom ? A fiatal­ember fölemelte lecsüggesztett fe­jét, de már nem habozott. Épp oly nyíltan és bátran nézett a leánynak szeme közé, mint mikor itt a kávéházban avval a híres párbaj­­vívóval szembeszállt: — Nem, Irma kisasszony, már nem gondol­kozom. Maga jó volt hozzám, én őszinte le­szek magához. Minek bolondítanánk egymást? A leány arcza lángpiros lett. — Igaz, igazán minek bolondítanánk egy­mást? Maga csak szaladjon a köszöntje után. Jó napot. Pintér György még szólni akart, engesz­telni a megbántott leányt, de az csak eluta­­sítólag intett a kezével: — Menjen, menjen, ne szóljon hozzám. Nagyon kedvetlen hangulatban ment odább a fiatal­ember. Esteledett. A lámpákat kezd­ték meggyujtogatni. (Fáradt volt s haza felé tartott. (Folytatása következik. )

Next