Magyarország, 1898. november (5. évfolyam, 303-333. szám)

1898-11-08 / 309. szám

Pl. : • -s -T A díszpolgár. -T Budapest, nov. 7. Összegyűltek vagy százan Budapest főváros atyái, és a «bizalmas» értekez­leten kisütöttek egy nagy tervet. Azt, hogy az ország első városának, a nem­zet lüktető szívének díszpolgárává emelik­­ Bánffy Dezső bárót. Fölemelik ezt az embert arra a polczra, a­melyre Kossuth Lajost emelték. Mi vezetheti ezeket az embereket ? Talán az engesztelhetetlen gyűlölet Bánf­fy Dezső iránt, hogy a magyar tör­ténelem legnagyobb, legmagasztosabb alakja mellé állítják őt, az alacsonyt, hogy törpesége még inkább kitűnjék ? Vagy talán hazafias elszántságukban ezzel a maró, keserű szatírával akarják ezt a nemzetet a tespedésből felrázni ? Így akarják szemlélhetővé tenni a nem­zetnek azt a kimondhatatlanul mély sülye­­dést, a­melybe jutott, hogy ekként fel­ismervén azt, igyekezzék abból kibon­takozni ? De hiszen ismerjük őket. Közéletünk megtelt ezekkel a szomorú alakokkal, a­kik mindenre készek. Legfőbb erényük: a használhatóság. Akadsz-e bennük a független meggyőződés nyomaira ? Min­denki tudja, hogy nem. Kevés kivétellel azok a gyönge lelkek ezek, a­kikről a létért való küzdelem minden nemeset elkopta­tott. Gondolatkörük annyira összezsugoro­dott a tusában, hogy csak egyetlen czélt ismer: az anyagit, és ennek elérésére csak egyetlen eszközt: a szolgaságot. És az ilyen elbukottak száma legnagyobb itt, a fővárosban, a­hol az anyagiakért való küzdelem a leghevesebb. Csoda-e, hogy Bánffy Dezső báró abban a harcz­­ban, a­mit a nemzet élő lelkiismerete nevében az ellenzék indított ellene, itt keresi föl a maga szövetségeseit? És meg is találja. Létrejö egy rut szövetség az erőszakos, elbizakodott ha­talom, és a kétségbeejtő, szolgaság kö­zött. Szövetkeznek a gőg és az erkölcs­telenség, a vesztegetés és a provízió, a korbács és a hátgerincz, hogy egymás­nak erkölcsi tartalmat adjanak. Szövet­ség ez ? Nem, összeesküvés egy nemzet realázására. Íme, magyar nemzet, föl van állítva a bálvány, a­melyet imádni tartozol. Ezer évig ragaszkodtál alkotmányod meg­szentelt jogaihoz ? Most azt tiszteljed, a tó végiggázolt rajtuk. Nemzeti életed oltárává emelted a törvény sérthetetlen­ségét ? Borulj le most az előtt, a­ki kilopta törvényedből az élő lelket. Tör­hetetlen szótartásoddal kivívtad a lovagias nemzet nevét? Most csókold annak lábait, a­ki kormányzata vezérelvévé a szószegést emelte. Utáltad a kémkedést, a hazudozást ? Most első embered, dísz­polgárod az legyen, a­ki magánleveleket hajhász, és a­kire nyilvánosan rásütik a hazugság bélyegét. Panaszkodó­ talán ? Fáj a megalázás ? Erősítgeted, hogy még nem sülyedtél annyira, hogy ilyen méltatlanság essék rajtad ? Rajtad áll, hogy e keserű po­harat eltávoztasd­ ajkaidtól. Lásd, a Gondviselés is beleszól vitádba. Eltö­­rülhetetlen bélyeggel jegyzi meg azt, a­kit bálványoddá akarnak emelni. És teszi azt éppen most, a­mikor a föl­­magasztalás terve kipattant. Mit jelent ez ? Azt talán, hogy az a megtisztelte­tés lemossa a bélyeget ? Nem, hanem azt, hogy az a bélyeg a te homlo­kodat is fogja égetni . . . A te sorsod dől el annak az indít­ványnak sorsával, a­mit a székesfőváros közgyűléséhez benyújtottak. Hadszenet az a köztisztességnek. Sorompóba hívása a selejtes elemeknek, egy megrom­lott rendszer megmentése végett. Ha itt diadalt aratsz, megnyerted az egész ütközetet. Akkor az az ember, a­ki élet­fádnak gyökerére emelte föl az erőszak fejszéjét, megsemmisülve hull a porba. Beteljesülnek az írás szavai. A gőg, az elbizakodottság, az erőszak elnyeri a maga elkerülhetetlen büntetését, a meg­alázást. Ellenben a te becsületed, a te­­ jövő nagyságod fölkelő napként ra­gyogva emelkedik föl a szem látó ha­tára fölé. Ilivel hát sorompóba h­ü fiaidat te is. Nagyjaid emlékének, és köztük a leg­nagyobbnak tartozol vele és tartoznak ők is azzal, hogy gyalázat ne érje. Ha már a fejedelmi kegyet e sülyedt rend- A koszorúk. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta : Vértesi Arnold. Már három nappal a halottak estéje előtt kiakasztott két szép nagy koszorút a folyosóra a számtanácsosné, a­ki mellettem lakik. Hogy miért kell azokat a koszorúkat a fo­lyosóra kiakasztani, azt sokáig nem tudtam. Azt hittem, csak a lakótársak épülésére tör­ténik, hogy a kegyelet érzése ilyen módon melegebben ébresztessék föl azonban, kikben netán szunnyadoz; de úgy mondják, hogy ezt az asszonyok csak azért cselekszik, mert kint a folyosón frissebbek maradnak a virágok. Bizonyára el kell hinnem, ha úgy mondják. De hogy a kegyeletet hathatósan növelik, azt tapasztalásból mondhatom. Alig akasztották ki a­­számtanácsosok a két koszorút, már a bankhivatalnokné, a­ki a folyosó túlsó oldalán lakik, délután hármat akasztott ki. —■ Ez már mégis szemtelenség, — mondta a számtanácsosné a számtanácsos úrnak. A számtanácsos úr is úgy vélekedett, hogy ez illetlen kérkedés. Hiszen a harmadik ko­szorújuk nem is élővirágból van, hanem csak csinált virág. — Az igaz, és a másik két koszorújuk is kisebb, mint a mienk, — jegyezte meg a számtanácsosné. — No ugyan nincs mit kér­kedni, elbújhatnának vele. Minthogy azonban nem bújtak el vele, hát mit lehetett egyebet tenni, a számtanácsosné­k nagysága másnap még két koszorút vett. — Tudod, lelkem, szegény Toncsimról egé­szen elfelejtkeztünk, — mondta az urának, — aztán Lajos bácsinak, a te nagybátyádnak is illenék egy koszorút vinnünk. — Persze, persze, — hagyta helyben a számtanácsos, ámbár tavaly még abban a véleményben voltak, hogy a nagybácsi nem érdemli meg tőlük, czudarul bánt velük a végrendeletében; a szegény Toncsi pedig olyan távolról való rokon volt, a­kivel senki sem törődött eddig s a­kinek jóformán a sír­ját sem tudták, hogy hol van. De mikor az ember a kegyeletben túl akar tenni a felebarátján, hát akkor minden rokon és ismerős jó, akármilyen volt is életében. Most már büszkén tekinthetett át a nagy­sága a folyosó túlsó oldalára. S ez a büszke­ség átragadt a cselédségre is. A számtaná­csosok szakácsnéja kihívó pillantásokat vetett át, sőt mikor a hátulsó lépcsőn találkozott a a bankhivatalnokné cselédjével, gúnyosan szólt oda : — Hiába h­enczegn­ek, azért mégis csak több koszorúnk van nekünk, meg szebb is mint maguknak. A cseléd elmondta a nagyságának, a nagy­sága meg az urának. A nagysága egy kicsit sirt is. Hogyne, mikor legszentebb érzelmei­ben sértették meg így. Ámde ezt az alfrontot nem fogja eltűrni. Lássák meg a számtanácsosok, hogy kivel van dolguk. No ugyan kérkedhetnek a nagyura­­ságukkal. Egész héten sem esznek egyebet, mint savanyú krumplit meg káposztát, akkora darabka hússal, mint az embernek a féltenyere, aztán még mutogatni akarják itt a koszorúikat. — Hiszen ha akarnám, tizannyit is ve­hetnék. De tizannyit még sem vesz, hanem vesz még másik hármat. Mikor délután­ haza mentem, már hat koszorút láttam a folyosón a bank­­hivatalnokok lakása előtt. A számtanácsosné majd megpukkadt mér­gében. No, most már világos, hogy az az ar­­czátlan asszony mindezt csak az ő bosszantá­sára teszi. Elég csúnyaság, hogy még a holtak iránt való kegyelet sem szent előtte, még avval is czégéreskedik. A számtanácsos úr maga is szerfölött r­eg­­botránkozott. Már az igaz, hogy az ilyen szent dolgokból nem kellene afféle nyomorult hival­kodást csinálni. Azért hogy valakinek pénze van, ne szemtelenkedjék. A pénz nem minden ám a világon, van annál valami feljebbvaló is, az érdem, a rang. Egész este erről folyt a beszélgetés a szám­­tanácsosoknál. Igazán már tűrhetetlenné válik az alsóbb társadalmi osztályok kapaszkodása. A nagyságának nagy gyötrelem, ha kitekint a folyosóra s minden ajtó előtt ott fityeg a sok koszorú. Még azok a nyomorult suszterek oda lent az udvarban, a­kiknek ennivalójuk sincs, még azok is három koszorút vettek s kiakaszt­ják az ajtó elé. — Borosa, hozza be a koszorúinkat — pa­rancsolja a nagysága. — Kár volna, nagysága — véli Borosa — a mi koszorúink mégis csak a legszebbek. A nagysága azonban kérlelhetetlen. Csak hozza be. Ö nagysága nem akar mindenféle dib-dáb népséggel versenyezni. Csak hadd rak­ják ki a koszorúikat. A méreg elfojtja ö nagysága szavát, de azért nem felejti el, hogy mivel tartozik tár­sadalmi állásának. Ö nem fog kiállni a folyo­sóra s nem fog ott szivakodni. Azt ugyan hiába lesi a bankhivatalnokné. Minthogy azonban valakin mégis csak ki Szerkesztőség: Teréz­ körút 19. sz. ar: negyen egesz c^#:e 14 frt re 3 frt GO kr. kr. Egyes szám ára: AS2& Kiadóhivatal: Terézkörút 19. sz. iLapn: mai száma 30 oldal.

Next