Magyarország, 1899. augusztus (6. évfolyam, 210-240. szám)

1899-08-04 / 213. szám

hogy az egész világra nagy befolyást gyakorolhat az a tény, hogy Japán és Kína szövetkeztek ? Azért, m­ert Japánban óriási polgáro­sodási erő rejlik : ennek az országnak haladása mesés s a gyorsaság, a­melylyel halad, alig hihető. Kínában pedig rend­kívül nagy az emberanyag, még­pedig oly dolgozó anyag, a­melyet ki kellett tiltani Amerika némely részeiről, mert azzal versenyezve az ottani munkás éhen halt , nem bírta ki a versenyt a sárga emberrel. Milyen sötét pont jelent meg tehát a világ, látóhatárán a távol Keleten? Milyen veszélyt hintettek el a vén Európa népei számára a kínai herczeg és a japáni őrgróf ? — — Egy óriási polgárosodási erő és egy óriási népsokaság szövet­kezése ! Kossuth Ferencz: A Petőfi-házról Budapest, aug. 3. Ezelőtt egy esztendővel még rajongónak tartottam Bartók Lajost, midőn Petőfi-házról, a nagy költő kultuszának ébrentartására emelendő görög stílü palotáról álmodozott. Akkor még különös kegynek tekintettem volna, ha az Aka­démia egyetlen szobácskát enged át szá­munkra, a­hol a költő emléktárgyait elhelyez­hetjük, az eredeti kiadásokat és fordításokat tartalmazó könyvszekrényünket fölállíthatjuk. Azt a tervet azonban, hogy az Akadémia ké­pes terme s a Széchenyi-terem közt eső siká­tort egy részét rekeszszék el üvegfallal Petőfi Sándor, számára, még a pakktáskát czipelő méltóságos urak , demokratikus korszakában sem tartottam elfogadhatónak. Szégyenletes do­lognak tűnt föl előttem,­ hogy az Akadé­miánkban kényelmesen elterpeszkedő Göthe mellett a legnagyobb magyar költő az ajtón­álló szerepére vállalkozzék, téli­­ kabátok,­­el­ázott esernyők és botok társaságában. Ha tudtunk várakozni huszonkét esztendeig — gondolom — várakozhatunk még tovább is; majd csak elérkezik az az idő, midőn a nem­zet Petőfi emléktárgyait megannyi szent erek­lyéknek tekinti, s­­nem házat, hanem templo­mot emel önzésükre. Csak az volt a kérdés, hogy mikor köszönt be ez az epedve várt idő­pont. Én szkeptikus voltam, Bartók, m­int igazi poéta, vérmesen reménykedő. Ez az esztendő, Petőfi halálának ötvenedik évfordulója, az ért nagy lelki gyönyörűségemre, Bartók Lajosnak szolgáltatott, igazságot. Nincs kétség benne, hogy a Petőfi-ház, fényesebben, m­int hittük és reméltük, már rövid idő múlva a nemzeti ke­gyelet és áldozatkészség hatalmas föllángolásá­ról tesz tanúságot. A kormány, a főváros, a vi­dék egyforma lelkesedéssel­­buzgólkodnak azon, hogy nemzetünk örök büszkesége, Petőfi Sán­dor, legalább halála után, az ország szívében méltó hajlékot találjon. És most, mikor a Petőfi-ház létesülése már csaknem biztosítottnak tekinthető, föltámad bennem az a gondolat: mi történt volna akkor, ha az Akadémia szerény zugával megelég­szünk, emléktárgyainkat egyetlen szűk rekeszbe csömöszöljük ? Mert dicsekvés nélkül mondhatom, hogy a műveit magyar közönség a Petőfi­ Társaságot már alakulásának első esztendejében a nagy költő relikviáinak hivatott őre gyanánt tekintette s bár a társaságnak annyi helye sem volt, hogy szükösen­­ meghúzódhassák, nagybecsű emléktárgyakat bízott őrizésére. Mindjárt az első hónapokban kaptuk meg a Szerelem gyön­gyei­­nek kéziratait Keresztes Teréz úrnőtől Döm­­södről, aztán jöttek érdekesnél érdekesebb ma­gánlevelek s más versek eredeti kéziratai, köz­tük Schnitzer­nek, János vitéz fordítójának szívességéből a Talpra magyar! — a mint azt Petőfi a máreziusi­ nagy nap sajtója számára hevenyében megírta. A kinek valami ereklyéje volt a költőtől, beküldte társaságunknak, hogy őrködjünk fölötte, oltalmazzuk meg az elpusz­tulástól. Ezek a kéziratok ma már egész map­pát töltenek be s Petőfi kutatóinak nem egy ízben szolgáltak megbecsülhetetlen forrásul. A nagyközönség előtt azonban ismeretlenek, mert bemutatásukra mindezideig nem volt sem he­lyünk, sem alkalmunk. A nagy költő kéziratai mellett Szendrey Júlia, Petőfi István és Petőfi Zoltán írásait is őrizzük, valamint Petőfi ismertebb kortársaitól és fordítóitól is vannak gyűjteményünkben nagybecsű kéziratok. Mindezek biztosabb el­helyezésre és részben bemutatásra várakoznak. A Petőfi által használt tárgyak közül kedvelt karosszéke és lábas órája gazdagítják gyűjte­ményünket. Az első,­ Bonyhay Benjámintól... az utóbbi Orlai Peth­es Soma­ hagyatékából került hoz­zánk. Értékük megbecsülhetetlen, mert a költő bútordarabjai házi fölszerelései, a forradalom bukását követő szomorú napokban nyom nél­kül elkallódtak. Ha a Petőfi-ház fölépül , ta­lán előkerül még egy-két érdekes darab. Ekkor számítunk a költő ruhaneműire is, melyeket jelenleg gróf Zichy Géza őriz kegyelettel. A Petőfi-ház érdekes osztályai lesznek a képtár és könyves szoba. Az elsőben a költő különböző időkből eredő hasonmásait, és a magyar művészek reá vonatkozó rajzait őriz­zük ; az utóbbiban műveinek összes kiadásait, továbbá különböző nyelvű fordításait, életraj­zait, s a reá vonatkozó hazai és külföldi ta­nulmányokat gyűjtjük össza Az általunk tervezett ház azonban nemcsak Petőfinek, hanem általában a magyar nemzet érdemesebb szellemi munkásainak is ereklye­tára lesz. Már most is nem egy elhunyt jeles író emléktárgyainak vagyunk birtokában s he­lyet adunk jövőre mindazoknak, kik a hazai kultúra terjesztésében, a hazafias érzés eme­lésében fáradoztak. Mindezek az ereklyék a mellékhelyiségekben lesznek kiállítva, míg a nagyteremben, felolvasó­üléseit fogja­ tartani a Petőfi-társaság s­ vele együtt más hazafiág irányú irodalmi és kulturális társaságok, he­lyeket vendégek gyanánt mindenkor sz­ívesen ir­tunk. Büszkeségünket helyezzük abba, hogy minden, a magyar kultúra érdekében ejt­et sző a Petőfi-ház termében hangozzék el s Petőfi szellemétől áthatva kerüljön a, magyar özön­­­­ség elé. A kaland vége. •'ö— A Magyarország eredeti tálczája. — Irt . Vértesi Arnold. Géza barátom meg a felesége meghittak a múltkor vacsorára s vacsora után sokáig elbe­szélgettünk. Géza nagyon jó kedvében volt s még a Házasságuk történetét is elmondta. ■ —­ Nem bánom, — mondta az asszonyka s­­felém fordult. Hátha maga is kedvet kap? — Valami, három éve ... — kezdte Géza a történetét... Igen, de előre kell bocsátani, hogy ez az én Órám nagyon haszontalan léha emberke volt" — vágott szavába a felesége. — Persze, hogy az voltam. Minden férfi ha­szontalan, a­­­ki meg nem­­ házasodik. Hát mon­dom, három, év előtt, mikor egyszer az utczá­­kon" kóborlok, gyönyörű leányt pillantottam meg. Ha lett volna szemem, mindjárt láthattam volna, hogy az tisztességes­­ leány , de­ egyedül ment minden kisérő nélkül s az elég egy buda­pesti, ficsurnak, hogy üldözőbe, vegye. Mindenütt a nyomában jártam. A leány észrevette s­­elnevette magát. Nagyon fiatal, ta­pasztalatlan leányka lehetett. Nosza több se kellett nekem. Most már mindenütt utána, ut­­czáról-utczára. . A leányka megzavarodott,­­ elpirult és gyors nekiiramod­ással akart menekülni előlem. Ámde én is megkettőztettem a lépéseimet, .Jó gya­logló voltam, nagyobbakat léptem­, mint é­s világos volt, hogy nem futhat el előlem. Láttam, hogy­ ijedtében összevissza kanyarog az utczákon, de végre beláthatta, hogy elő­lem nem lehet menekülni, dac­osan, hátra­szegte a fejét s most már egyenes irányba, indult, be a Lónyay-utczába. Befordult egy nagy háromemeletes házba. Én oda is utána. A második emeleten utóig, értem. Megállt s szembe nézett velem, lángoló ar­cz­­czal, félig könybe lábbadt, félig haragtól szik­rázó szemmel. Keble pihegett s szinte úgy véltem, mintha hallanám szivének heves do­bogását...................­­— Mit akar ? ,— szólt elcsukló hangon. — Egy csókot, —­ mondtam én egész, szem­telenül. Arra lángoló arcza még sötétebb pirossá vált s szénne még haragosabban szikrázott. Nem a gyámoltalan, félénk leányka volt már, a mint most megszólalt: — Azt nem kap, ha­­nem egy jó pofont,­­azt mindjárt kaphat. . . S már föl is emelte a kezecskéjét, hogy kioszsza, míg másik kezével hevesen nyomta meg a csengő gombját az egyik másodemeleti lakás ajtaján a lépcső mellett. Ha nem akartam botrányt, kotródnom kellett iziben. Csak annyit, láttam még a lépcsőről, hogy a­ lakásba bement. Leforrázva bandukoltam le a lépcsőn, ki a házból. Egy krcsit mardosott a szégyen és bosszú­ság , de nem gondoltam még akkor, hogy ennek a kis kalandnak valami mélyebb nyoma is ma­radjon. Csak másnap, harmadnap éreztem valami határtalan vágyódást az után a leány után. És napról-napra jobban. Isten tudja, egy pofont is kiálltam­­­ volna, csak még egyszer láthattam volna. De nem láttam. Hiába csavarogtam a Ló­­nyay-utczában, az én tündérem eltűnt, nem jelent meg többé, csak képzeletemben, ha esténkint lázasan izgatott agyam elővarázsolta, vagy álmomban. Másképp nem. Tovább nem bírtam kiállni. Meg kell tudnom, hogy ki ő, találkoznom kell vele valamiképp. Fölmentem abba a Lónyay­ utczai házba, meg­néztem, ki lakik abban a lakásban, a­hová ő akkor bement. Egy kis réz-táblácskáról az ajtón megtudtam, hogy Warda F­erencz hegedűművész és zene­­tarjár. Bizonyosan valami cseh, a­ki ideszakadt közénk. Vájjon az a gyönyörű teremtés ennek az embernek a leánya ? A házmesternél, a­kivel barátságos beszélge­tésbe próbáltam ereszkedni, megkérdeztem: ■— Wurda urnak leánya is van, ugy­e ? — Van, kérem, kettő is,— felelt a házmes­­terné . — szép kisasszony mind a kettő. Hátha az egyik a kettő közül mégis az én tündérem, gondoltam. Vagy valami ismerősük, jóbarátnéjuk. Egyszer véletlenül mégis találkoz­­hatom itt vele. Fölvilágosítást kaphatok, tőlük. Tisztán állt, előttem, hogy ezzel a családdal meg kell ismerkednem.. Wurda úr, nagyot nézett, mikor bekopogtat­tam hozzá, hogy , leczkeórákat akarok tőle venni, szeretnék hegedűt tanulni. Nyilván öre­gel lett egy kissé tanítványnak. — Hát hol tetszett tanulni? Meddig tetszett tanulni ? — kérdezte, fölhúzva szemöldökeit. Be kellett vallanom, hogy még eddig sehol sem tanultam, de rendkívüli, hajlamot érzek a hegedűre. — Rendkívüli hajlamot? — mormogott a MAG­YARORSZÁG ... Budapest, 1899. péntek, augusztus 4.

Next