Magyarország, 1899. augusztus (6. évfolyam, 210-240. szám)
1899-08-04 / 213. szám
hogy az egész világra nagy befolyást gyakorolhat az a tény, hogy Japán és Kína szövetkeztek ? Azért, mert Japánban óriási polgárosodási erő rejlik : ennek az országnak haladása mesés s a gyorsaság, amelylyel halad, alig hihető. Kínában pedig rendkívül nagy az emberanyag, mégpedig oly dolgozó anyag, amelyet ki kellett tiltani Amerika némely részeiről, mert azzal versenyezve az ottani munkás éhen halt , nem bírta ki a versenyt a sárga emberrel. Milyen sötét pont jelent meg tehát a világ, látóhatárán a távol Keleten? Milyen veszélyt hintettek el a vén Európa népei számára a kínai herczeg és a japáni őrgróf ? — — Egy óriási polgárosodási erő és egy óriási népsokaság szövetkezése ! Kossuth Ferencz: A Petőfi-házról Budapest, aug. 3. Ezelőtt egy esztendővel még rajongónak tartottam Bartók Lajost, midőn Petőfi-házról, a nagy költő kultuszának ébrentartására emelendő görög stílü palotáról álmodozott. Akkor még különös kegynek tekintettem volna, ha az Akadémia egyetlen szobácskát enged át számunkra, ahol a költő emléktárgyait elhelyezhetjük, az eredeti kiadásokat és fordításokat tartalmazó könyvszekrényünket fölállíthatjuk. Azt a tervet azonban, hogy az Akadémia képes terme s a Széchenyi-terem közt eső sikátort egy részét rekeszszék el üvegfallal Petőfi Sándor, számára, még a pakktáskát czipelő méltóságos urak , demokratikus korszakában sem tartottam elfogadhatónak. Szégyenletes dolognak tűnt föl előttem, hogy az Akadémiánkban kényelmesen elterpeszkedő Göthe mellett a legnagyobb magyar költő az ajtónálló szerepére vállalkozzék, téli kabátok,elázott esernyők és botok társaságában. Ha tudtunk várakozni huszonkét esztendeig — gondolom — várakozhatunk még tovább is; majd csak elérkezik az az idő, midőn a nemzet Petőfi emléktárgyait megannyi szent ereklyéknek tekinti, snem házat, hanem templomot emel önzésükre. Csak az volt a kérdés, hogy mikor köszönt be ez az epedve várt időpont. Én szkeptikus voltam, Bartók, mint igazi poéta, vérmesen reménykedő. Ez az esztendő, Petőfi halálának ötvenedik évfordulója, az ért nagy lelki gyönyörűségemre, Bartók Lajosnak szolgáltatott, igazságot. Nincs kétség benne, hogy a Petőfi-ház, fényesebben, mint hittük és reméltük, már rövid idő múlva a nemzeti kegyelet és áldozatkészség hatalmas föllángolásáról tesz tanúságot. A kormány, a főváros, a vidék egyforma lelkesedésselbuzgólkodnak azon, hogy nemzetünk örök büszkesége, Petőfi Sándor, legalább halála után, az ország szívében méltó hajlékot találjon. És most, mikor a Petőfi-ház létesülése már csaknem biztosítottnak tekinthető, föltámad bennem az a gondolat: mi történt volna akkor, ha az Akadémia szerény zugával megelégszünk, emléktárgyainkat egyetlen szűk rekeszbe csömöszöljük ? Mert dicsekvés nélkül mondhatom, hogy a műveit magyar közönség a Petőfi Társaságot már alakulásának első esztendejében a nagy költő relikviáinak hivatott őre gyanánt tekintette s bár a társaságnak annyi helye sem volt, hogy szükösen meghúzódhassák, nagybecsű emléktárgyakat bízott őrizésére. Mindjárt az első hónapokban kaptuk meg a Szerelem gyöngyeinek kéziratait Keresztes Teréz úrnőtől Dömsödről, aztán jöttek érdekesnél érdekesebb magánlevelek s más versek eredeti kéziratai, köztük Schnitzernek, János vitéz fordítójának szívességéből a Talpra magyar! — a mint azt Petőfi a máreziusi nagy nap sajtója számára hevenyében megírta. A kinek valami ereklyéje volt a költőtől, beküldte társaságunknak, hogy őrködjünk fölötte, oltalmazzuk meg az elpusztulástól. Ezek a kéziratok ma már egész mappát töltenek be s Petőfi kutatóinak nem egy ízben szolgáltak megbecsülhetetlen forrásul. A nagyközönség előtt azonban ismeretlenek, mert bemutatásukra mindezideig nem volt sem helyünk, sem alkalmunk. A nagy költő kéziratai mellett Szendrey Júlia, Petőfi István és Petőfi Zoltán írásait is őrizzük, valamint Petőfi ismertebb kortársaitól és fordítóitól is vannak gyűjteményünkben nagybecsű kéziratok. Mindezek biztosabb elhelyezésre és részben bemutatásra várakoznak. A Petőfi által használt tárgyak közül kedvelt karosszéke és lábas órája gazdagítják gyűjteményünket. Az első, Bonyhay Benjámintól... az utóbbi Orlai Pethes Soma hagyatékából került hozzánk. Értékük megbecsülhetetlen, mert a költő bútordarabjai házi fölszerelései, a forradalom bukását követő szomorú napokban nyom nélkül elkallódtak. Ha a Petőfi-ház fölépül , talán előkerül még egy-két érdekes darab. Ekkor számítunk a költő ruhaneműire is, melyeket jelenleg gróf Zichy Géza őriz kegyelettel. A Petőfi-ház érdekes osztályai lesznek a képtár és könyves szoba. Az elsőben a költő különböző időkből eredő hasonmásait, és a magyar művészek reá vonatkozó rajzait őrizzük ; az utóbbiban műveinek összes kiadásait, továbbá különböző nyelvű fordításait, életrajzait, s a reá vonatkozó hazai és külföldi tanulmányokat gyűjtjük össza Az általunk tervezett ház azonban nemcsak Petőfinek, hanem általában a magyar nemzet érdemesebb szellemi munkásainak is ereklyetára lesz. Már most is nem egy elhunyt jeles író emléktárgyainak vagyunk birtokában s helyet adunk jövőre mindazoknak, kik a hazai kultúra terjesztésében, a hazafias érzés emelésében fáradoztak. Mindezek az ereklyék a mellékhelyiségekben lesznek kiállítva, míg a nagyteremben, felolvasóüléseit fogja tartani a Petőfi-társaság s vele együtt más hazafiág irányú irodalmi és kulturális társaságok, helyeket vendégek gyanánt mindenkor szívesen irtunk. Büszkeségünket helyezzük abba, hogy minden, a magyar kultúra érdekében ejtet sző a Petőfi-ház termében hangozzék el s Petőfi szellemétől áthatva kerüljön a, magyar özönség elé. A kaland vége. •'ö— A Magyarország eredeti tálczája. — Irt . Vértesi Arnold. Géza barátom meg a felesége meghittak a múltkor vacsorára s vacsora után sokáig elbeszélgettünk. Géza nagyon jó kedvében volt s még a Házasságuk történetét is elmondta. ■ — Nem bánom, — mondta az asszonyka sfelém fordult. Hátha maga is kedvet kap? — Valami, három éve ... — kezdte Géza a történetét... Igen, de előre kell bocsátani, hogy ez az én Órám nagyon haszontalan léha emberke volt" — vágott szavába a felesége. — Persze, hogy az voltam. Minden férfi haszontalan, aki meg nem házasodik. Hát mondom, három, év előtt, mikor egyszer az utczákon" kóborlok, gyönyörű leányt pillantottam meg. Ha lett volna szemem, mindjárt láthattam volna, hogy az tisztességes leány , de egyedül ment minden kisérő nélkül s az elég egy budapesti, ficsurnak, hogy üldözőbe, vegye. Mindenütt a nyomában jártam. A leány észrevette selnevette magát. Nagyon fiatal, tapasztalatlan leányka lehetett. Nosza több se kellett nekem. Most már mindenütt utána, utczáról-utczára. . A leányka megzavarodott, elpirult és gyors nekiiramodással akart menekülni előlem. Ámde én is megkettőztettem a lépéseimet, .Jó gyalogló voltam, nagyobbakat léptem, mint és világos volt, hogy nem futhat el előlem. Láttam, hogy ijedtében összevissza kanyarog az utczákon, de végre beláthatta, hogy előlem nem lehet menekülni, dacosan, hátraszegte a fejét s most már egyenes irányba, indult, be a Lónyay-utczába. Befordult egy nagy háromemeletes házba. Én oda is utána. A második emeleten utóig, értem. Megállt s szembe nézett velem, lángoló arczczal, félig könybe lábbadt, félig haragtól szikrázó szemmel. Keble pihegett s szinte úgy véltem, mintha hallanám szivének heves dobogását...................— Mit akar ? ,— szólt elcsukló hangon. — Egy csókot, — mondtam én egész, szemtelenül. Arra lángoló arcza még sötétebb pirossá vált s szénne még haragosabban szikrázott. Nem a gyámoltalan, félénk leányka volt már, a mint most megszólalt: — Azt nem kap, hanem egy jó pofont,azt mindjárt kaphat. . . S már föl is emelte a kezecskéjét, hogy kioszsza, míg másik kezével hevesen nyomta meg a csengő gombját az egyik másodemeleti lakás ajtaján a lépcső mellett. Ha nem akartam botrányt, kotródnom kellett iziben. Csak annyit, láttam még a lépcsőről, hogy a lakásba bement. Leforrázva bandukoltam le a lépcsőn, ki a házból. Egy krcsit mardosott a szégyen és bosszúság , de nem gondoltam még akkor, hogy ennek a kis kalandnak valami mélyebb nyoma is maradjon. Csak másnap, harmadnap éreztem valami határtalan vágyódást az után a leány után. És napról-napra jobban. Isten tudja, egy pofont is kiálltam volna, csak még egyszer láthattam volna. De nem láttam. Hiába csavarogtam a Lónyay-utczában, az én tündérem eltűnt, nem jelent meg többé, csak képzeletemben, ha esténkint lázasan izgatott agyam elővarázsolta, vagy álmomban. Másképp nem. Tovább nem bírtam kiállni. Meg kell tudnom, hogy ki ő, találkoznom kell vele valamiképp. Fölmentem abba a Lónyay utczai házba, megnéztem, ki lakik abban a lakásban, ahová ő akkor bement. Egy kis réz-táblácskáról az ajtón megtudtam, hogy Warda Ferencz hegedűművész és zenetarjár. Bizonyosan valami cseh, aki ideszakadt közénk. Vájjon az a gyönyörű teremtés ennek az embernek a leánya ? A házmesternél, akivel barátságos beszélgetésbe próbáltam ereszkedni, megkérdeztem: ■— Wurda urnak leánya is van, ugye ? — Van, kérem, kettő is,— felelt a házmesterné . — szép kisasszony mind a kettő. Hátha az egyik a kettő közül mégis az én tündérem, gondoltam. Vagy valami ismerősük, jóbarátnéjuk. Egyszer véletlenül mégis találkozhatom itt vele. Fölvilágosítást kaphatok, tőlük. Tisztán állt, előttem, hogy ezzel a családdal meg kell ismerkednem.. Wurda úr, nagyot nézett, mikor bekopogtattam hozzá, hogy , leczkeórákat akarok tőle venni, szeretnék hegedűt tanulni. Nyilván öregel lett egy kissé tanítványnak. — Hát hol tetszett tanulni? Meddig tetszett tanulni ? — kérdezte, fölhúzva szemöldökeit. Be kellett vallanom, hogy még eddig sehol sem tanultam, de rendkívüli, hajlamot érzek a hegedűre. — Rendkívüli hajlamot? — mormogott a MAGYARORSZÁG ... Budapest, 1899. péntek, augusztus 4.