Magyarország, 1899. szeptember (6. évfolyam, 241-270. szám)
1899-09-01 / 241. szám
s Budapest, aug. 31. A dalmácziai szerbek a császárnak. Tudvalevő, hogy a dalmácziai szerbeket bevádolták Bécsben a horvátországi és tengermelléki horvát lapok, hogy szoros összeköttetésben állanak a montenegróiakkal és Herczegovina szerbjeivel s egyesült erővel Ausztria és a Habsburg-dinasztia ellen agitálnak. Bevádolták egyúttal Dávid Emil táborszernagyot, Dalmáczia helytartóját is, hogy ő titokban — szerb származású felesége befolyása révén — támogatja a dalmácziai szerbek törekvését. Dávid helytartót emiatt több ízben Bécsbe czitálták, ahol megfelelő intelemben részesült, miután az ellene felhozott vádak alól némileg sikerült tisztáznia magát. A helytartó — a dorgatórium után — elsősorban, amint azt a napokban megírtuk volt, feloszlatta az összes dalmácziai szerb egyesületeket és számos olvasókört és kulturális intézményt, mint amelyekben állítólag osztrák- és Habsburg-ellenes politikát űznek. A dalmácziai szerbek hiába emeltek a helytartónál óvást, hogy ők távol állanak minden államellenes mozgalomtól, mert evvel csak a horvátok, ezek «a bécsi lakojok» vádolják őket, azért, mert a szerbek útját állják a Nagy-Horvátország létesítése érdekében nyíltan és alattomban megindított mozgalmaknak. A dalmácziai szerbek most elhatározták, hogy egy országos gyűlést tartanak Kaguzában, melyen tiltakozni fognak az ellenük felhozott hazafiatlan vádak ellen, mintha éle Ausztria és a Habsburgdinasztia ellen agitálnának. Lojalitásukról és a dinasztia iránt való rendíthetetlen hűségükről egy memorandumban szándékoznak Ferencz József «császárt» biztosítani, melyet egy küldöttség vinne Bécsbe. A higgadtabb szerb körök lebeszélni igyekeznek a vezető szerbeket eme tervről, mert ez tényleg megerősítené azt a gyanút, hogy ők (a dalmát szerbek) csakugyan ludasok a felhozott vádakban. Inkább szervezkedjenek újra, nehogy a most lefolyt községi választásokban felülkerekedett horvátok teljesen elnyomják a dalmát szerbeket. Az öntudatos esetek: Prága városának polgármestere, a nem kishitű Podlipny úgy üdvözölte tegnap urát és császárját, mintha csak cseh király volna. Teljesen megfeledkezett arról, hogy Prága városában németek is laknak, akiknek szintén Ferencz József a császárjuk és köszöntő beszédét egyesegyedül cseh nyelven tartotta. A németek ebben persze újabb sérelmet látnak, ismét nagy a kiabálás, hogy a csehek elbizakodottsága határtalan. Az uralkodó megadta a leczkét a polgármesternek. Ő tiszteletben tartotta Prága városának kétnyelvű lakosságát és válaszát csehül kezdte ugyan, de németül végezte állomásig, egy csinos kis mezővárosig. Ott szálltam meg pár napra, hogy tájékozhassam magamat. Kocsin jártam be a vidéket, tanulmányozva a szomszédos falukat... . . . Mig beszélt, egyre-másra szítta az illatos czigarettákat. Rendkívül fessen, nagy rutinnal kezelte, s kivüle csakis egy asszonyt ismerek meg, aki kiállaná vele a versenyt. Egy-egy pauzánál nevetni kezdett, szinte indokolatlanul nevetett. Gyönyörű apró fogai voltak s ha mosolygott, még jobban megszépült az arcza. — Azon nevetek — magyarázta aztán — hogy ha úgy régebbről nem ismernél, ugyan furcsa véleménynyel lehetnél felőlem, amiért ilyen nyughatatlan vérem van. Szerencsére tudod, hogy mindig excentrikus teremtés voltam, akinek olyan ötletei jöttek, amikről már józan lélek nem is álmodik. Aztán meg nagyon is jó dolgom van, időm meg feleslegesen sok marad arra, hogy magammal foglalkozzam. És független vagyok, egészen a passzióimnak élhetek. Irtózom attól, hogy egy csöndes, háborítatlan, minden lelki emóczió nélküli életet éljek át, megöregedve a nyárspolgári, pedáns békességben. Éppen mint gyermekkoromban , hajhászom most is a rendkívülit, a szokatlant! Ez az elemem. Nem képzeled te azt, milyen remek kis falura leltem. Mindössze két sor tisztára meszelt házból állt. Az utczája széles, fákkal beültetett s a sor végében jobbról is, balról is egy-egy templom. A templom mögött egy folyó, a melynek tiszta vizén átlátszott a színes kavics. A falu egyik oldalán nagy rét, a másikon lombos, zöld erdő, egybenőtt ágaival. . . találtam egy gazdátlan házat, amit rögtön MAGYARORSZÁG Budapest, 1899. péntek, szeptember 1 . konynia. — A Magyarország tudósitójától. — Budapest, aug. 31. A magyar nemzet államiságának és kulturájának legujabbkori történetében jellemző s kimagasló mozzanat lesz az a tény, melynek végrehajtását egyfelől, az 1898. évi XIV. t.-cz., másfelől a katholikus központi kongrua-bizottságnak a királyi kegyur rendeletére folytatott működése biztosítja. A vallás fölkent szolgái anyagi helyzetének javítása ez a tény, amely által a nemzet nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is kifejezi elismerését a valláserkölcsi javak őrei és gondozói iránt. A kultuszminisztérium óriási munkát végez a lelkészi jövedelmek kiegészítésére vonatkozó adatok összeállítása, felülvizsgálása, megállapítása és ennek alapján a szervezés előkészítése által. Erről néhány számadat meggyőző bizonyságot szolgáltat. A latin s görög szertartású lelkészek közül jövedelem-kiegészítésre szorul 2875 és pedig 967 római és 1908 görög-katholikus lelkész. A görög-keleti román egyház papjai közül 865 lelkésznek van szüksége a pótlásra. A görög-keleti szerb egyház lelkészei a legjobb anyagi helyzetnek örvendenek, amennyiben eddigelé mindössze két versecz-egyházmegyei lelkész jelentkezett a kongruáért. Az ev. református egyház lelkészeinek 1439 bevallása közül mintegy 700 szorul javításra. Az ágostai evangélikus egyházban 630 lelkész jövedelme marad a minimumon alul. Ide nem számítva a szász evangélikusokat, akik egyáltalán nem tartanak igényt a jövedelmi kiegészítésre. Az unitáriusok közül tizenegy lelkész jelentkezett, és az izraeliták közül csak a haladópártiak hét rabbija kívánja igénybe venni a kongruát, ellenben az orthodoxok nem reflektálnak jövedelem-kiegészítésre. Ezek a számok még nem véglegesek, és atovábbi felülvizsgálat folyamán még növekedhetnek, esetleg csökkenhetnek. De megközelítőleg mégis némi tájékozást nyújthatnak azokról az anyagi viszonyokról, melyekkel a külömböző vallásu egyházak papjainak nagy része küzd. Kerek számmal ötezer lelkész van Magyarországon, kiknek évi jövedelme nem üti meg azt a minimumot, melyet az 1898-diki XIV. t.-cz. és az ő felsége által kiadott szabályzat egyértelműleg megállapít. Hozzájárul az, hogy ez ötezer szakellátású lelkész közül körülbelül négyezer nős és családi is béreltem egy félévre hihetetlenül olcsó árért. Ismered a falusi parasztházakat ? Hosszú tornácz nyúlik az udvaron végig, onnét nyílik három ajtó. Egyik az első szobába, amelynek két négyszögletes ablakja az utczára néz, a másik a konyha-ajtó, a harmadik a hátrásó szobáé. Ezt rendeztem be a régi bútorokkal Julcsának, aki szakácsnőm és szobalányom volt egyszemélyben. Az első szobát új bútorokkal láttam el, de nem volt ott semmi, ami a másik életemre emlékeztetett volna. Sem könyv, sem czigaretta, de még egy csepp «Ean de cologne» sem. Ez volt aztán az idilli élet! Hetekig nem beszéltem senkivel, nem olvastam semmit, nem írtam, nem kaptam egyetlen levelet sem, feltűzdelt szoknyában jártam az erdőt, aztán fürödtem a folyóban, leheveredtem a gyepre, délutáni álmomat pedig az udvaromban, a hársfa alatt függő ágyban aludtam. Elfelejtettem mindent, amiért, ami a múlté. Mintha újra születtem, újra éltem volna ... Volt egy gyönyörű szép napja ennek az én faluzásomnak. Egy vasárnap délután, amint az erdőbe akartam menni, a tanító lakásából ének hallatszott ki. Megálltam. Még sohasem hallottam zsoltárt énekelni. Igazán szépen, mély áhítattal, szinte bánatos-mély áhítattal énekelték. Ha betérnék hozzájuk? . . . gondoltam magamban. És miért ne ? Mentem a hang irányába és megnyomtam a kilincset. Az ajtó feltárult, beléptem a falusi iskolába, de nem vettek észre. A harmóniumnál ült a tanító, ő kisérte az éneket, kivüle ott volt még a felesége, a ki hires szépség lehetett valaha, azután eav martiuaute vonasu, ■'•«inas szőke asszony dos férfin, kinek nemcsak a hitközségének hívei és egyháza, hazája és a társadalom iránt vannak kötelességei, hanem családja s gyermekei iránt is. Mégis valamennyi, évek hosszú sora óta, türelmes megadással küzködik az anyagi lét nehézségeivel, anélkül, hogy nemes hivatása teljesítésében megingott volna. Pedig az egyházpolitikai reform végrehajtása nehéz próbára tette éppen a szakellátású lelkészeinket. Ennek kárpótlásául szolgál némi részben a konynia, anélkül azonban, hogy ezzel csökkentené annak az erkölcsi elismerésnek és elégtételnek becsét, mely nem szorítkozik csupán a szólajövedelem elmaradt részének pótlására, hanem általában rendezi az összes szakellátású lelkészek fizetését akképpen, hogy biztosítsa nélkülözésektől ment megélhetésüket. A konyma kiutalványozása azonban még jó időbe fog kerülni. Nevezetesen a központi kath. kongrum-bizottság munkálatainak befejezése halasztást szenvedett, egyfelől a jövedelmi bevallások nagy összege miatt, másfelől a balázsfalvi gör. kath. érsekség ismeretes huzavonája következtében, mely szerint nemcsak későn szolgáltatta be az adatokat, hanem hasznavehetetlen kidolgozásban is. A nem-katholikus felekezetek lelkészeinek bevallásai, melyek lajstromozásával és szervezésével a kultuszminiszter Berner János dr. budapesti egyetemi tanárt bízta meg, már jórészt rendezvék, mivel az egyes egyházak, nevezetesen pedig az ev. ref. egyház és az ágostai egyház főhatóságai jobbadán kész munkát terjesztettek Wlassits Gyula dr. miniszter elé. Minthogy azonban a bevallások benyújtásának ideje csak f. évi július 30-án telt le, az azóta lefolyt idő mégis sokkal rövidebb, hogy sem az óriási munka mihamar befejezést nyerhetne. A feladat nehézségeit növeli az, hogy az 1898 : XIV. t.-cz. értelmében a jövedelem-kiegészítés összege már 1899. évi január hó 1-je óta illeti meg az egyes lelkészeket. És a törvény eme jótéteményét a kétszertartású katholikus lelkészektől sem akarják megvonni. E körülmények között, mint értesülünk, valami önsegítő intézkedés van tervben, hogy a jövedelem-kiegészítésre szoruló lelkészek a tél beálltával ideiglenesen részesülhessenek a törvény jótéteményében. Az iránt még nem történt megállapodás, milyen módozata legyen annak, miután az érdekeltek szószólói, mint halljuk, a parlamenti szünet végeztével fognak erre nézve előterjesztést tenni, illetőleg határozott intézkedést provokálni, ami annál kevésbbé ütközhetik nehézségekbe, minthogy az idei költségvetésben erre a czélra egy preliminatív összeg kiutalványozásra vár, az urával, egy magas, fehér leány, a tanítókisasszony és két fiú. Ők énekeltek. Csendesen nyúltam én is egy zsoltároskönyv után, mert a lelkem tele volt az ima hangulatával. Valami megmozdult a szívem közepén. Eszembe jutott az édesanyám és gyermekkorom imádságai. Egyszerre lepett meg minden emlékem. A legszomorúbbtól a legboldogabbig odajött hozzám sírni, mosolyogni valamennyi. Az a falusi iskola tele volt a múltból visszaverődő fénynyel, elvesztett, megtépett, meg öszszefoltozott illúziókkal . . . Leragyogott oda a mennyből egy-egy sugár, a pokol füzéből egy láng s ott reszketett minden érzés, hangulat, álom, ami csak valaha betöltötte a földet. S mig ők zavartalanul, megihletett szívvel énekeltek, szerettem volna leborulni arra a fapadra és kisírni a lelkemet. Nem tudom, mi hatott meg úgy, talán az, hogy nagyon egymagamban voltam, messzire elszakadva a hazámtól . . . Szarkazmussal szaturált, kissé czinikus lelkem levetette minden rákényszerített nyűgét és úgy szabadon, megtisztulva abban az egypercnyi mély fájdalomban, azt hittem, boldog vagyok. Vájjon fogom-e érezni még csak egyszer is ? A tanító-kisasszony egy tökéletesen szép fiatal leány volt. Klasszikus vonásait szoborba lehetne vésni. Jól nevelt, műveit leány, akiben nem volt semmi szögletesség, legalább abban a millievben nem tűnt fel nekem. Csak az lepett meg, ahogy csengő, éles — de azért nagyon kedves — hangjával nevetett. Megfigyelte-e, hogy a nagyvárosi — vagy jelöljünk szűkebb tért: a nagyvilági nők valamennyien mély, zengő, alt hangon beszélnek? Ettől kezdve majd mindennap betértem