Magyarország, 1901. április (8. évfolyam, 79-102. szám)
1901-04-02 / 79. szám
Budapest, 1901. kedd, április 2. MAGYARORSZÁG míg Széll Kálmán ezt a felszólalást meg nem akadályozta. Az elmaradt felszólalás azonban nem azt jelenti, hogy teljesen szent a béke a Lloyd-klubban. Maradt vissza sok keserűség és lehangoltság. Miután a miniszterelnök tegnap azt jelentette ki, hogy nincs kifogása az ellen, hogy a párt tagjai bármily ellenvetésekkel és kifogásokkal nyíltan föllépjenek, már tegnap mozgalom indult meg az iránt, hogy a szabadelvű párt egy újabb konferencziában tárgyalja az «Adria»- szerződés részleteit, mert most már többen egész nyíltan állást fognak foglalni az adómentességi és a tarifára vonatkozó pontok ellen. Mivel ilyképpen a szerződés módosítása éppenséggel nincs kizárva, de megváltoztatása esetére az egész szerződés megdől, nem lehetetlen, hogy a kormány az esetleges újabb konfliktusok elkerülése czéljából a szerződést a húsvéti ünnepek után vissza fogja vonni. Hogy ez nem maradna következmények nélkül a kereskedelemügyi miniszter pozíciójára nézve, az bizonyos. Ezek az impressziók azok, melyeket a szabadelvű párt tegnapi konferenciájáról a párt egy igen beavatott tagja közölt velem. A zemplénvármegyei függetlenségi párt — mint nekünk írják — vasárnap, márczius 31-én, délután, igen népes közgyűlést tartott Sárospatakon, dr. Kossuth János elnöklete alatt. A párt elhatározta, hogy a választási mozgalmat az egész vármegyében megindítja, s lehetőleg minden kerületben jelöltet fog állítani. E végből nagyobb bizottságot küldött ki. Legérdekesebb s rendkívül viharos jelenete volt a gyűlésnek a kormánypárt felszólításának tárgyalása. Délelőtt ugyanis választói értekezlet volt Sárospatakon, amely dr. Ballagi Géza jogakadémiai tanárt léptette föl képviselőnek szabadelvű programmal. Ennek az értekezletnek egy küldöttsége jelent meg a pártgyűlés előtt, s arra szólította föl a pártot, hogy ha a kormány Ballagit elfogadja, hivatalos jelöltjének, akkor a város és a környék érdekében a függetlenségi párt ne állítson ellenjelöltet, hanem csatlakozzék Ballagihoz. A gyűlés dr. Láczay László, Matolay Etele, dr. Fried Lajos és dr. Busa Barna felszólalása után megbotránkozással utasította vissza ezt az ajánlatot, s egyhangú lelkesedéssel mondta ki, hogy feltétlenül KÜLFÖLD. A touloni ünnepélyeit. Az olasz hadihajóraj látogatása alkalmából, amely e hó 10-ikén érkezik Toulonba, nagy ünnepségeket rendeznek a touloni kikötőben. Az ünnepély végleges programja a következő: Loubet elnök április 10-én reggel 7 órakor a Saint Louis parancsnoki pánczélhajón indul el Nizzából. A franczia hadihajóraj kíséretében aznap d. u. 2 órakor érkezik Toulonba, ahol csolnakba száll és a Quai d’Horloge-on köt ki. Fél háromkor a genuai herczeg, mint az olasz flotta parancsnoka, a tengerészeti hatóság palotájában, a tengerészügyi miniszter és Margret viceadmiráns kíséretében látogatást tesz Loubet elnöknél. Ebből az alkalomból átadja III. Viktor Emánuel királynak sajátkezű levelét. Loubet elnök négy órakor az olasz Lepanto hajón viszonozza a látogatást. Ezután a katonai és a polgári hatóságok tisztelegnek majd az elnöknél. Este 6 órakor az olasz hadiflotta tiszteletére az arzenál épületében díszebéd lesz, amelyen mintegy negyven olasz tengerésztiszt vesz részt. Tíz óra után a belső kikötőben nagy velenczei ünnepélyt rendeznek. Loubet elnök diszcsolnakba száll és megszemléli a hadihajók kivilágítását. Másnap 11 órakor a kölcsönös tisztelgések után a Lepanion a genuai herczeg dejeunert ad. Délután Loubet elnök szemlét tart a hadihajók felett. Este 8 órakor a városi színházban bankettet rendeznek. A középső díszhelyet Loubet elnök foglalja el; jobboldalán Tamás genuai herczeg fog ülni; balkéz felől a touloni polgármesternek lesz a helye, aki után a tengerészügyi miniszter következik. A nagy téren ez alatt fényes kivilágítás mellett estek ünnepélyt tartanak. Április 12-én Loubet elnök elhagyja Toulont, ahol a délután folyamán nagy virágcsatát rendeznek. Az ünnepségeket este, a színházban tartandó díszelőadással fejezik be. A Pothuau, Le Chauzy és a Du Chayla franczia hadihajók Gaillard ellentengernagy vezetése alatt már Toulonba érkeztek, hogy a fogadtatási ünnepségek rendezését előkészítsék. A Cassard, Lavoisier, Galilee és Linois franczia czirkálók Nizzába indultak, hogy ottan Loubet elnök kíséretéhez csatlakozzanak. A franczia tengerészügyi minisztérium 50 ezer frankot utalványozott a touloni ünnepségek költségeinek a fedezésére. _________________ Ugyanarra az időre, amikor az olasz flotta Toulonba érkezik, oda várják az Alexander II. orosz páncélost, két torpedóhajó kíséretében. Mint római tudósítónk jelenti, Tamás genuai herczeg nemcsak Viktor Emánuel király sajátkezű levelét, hanem az Annunziata-rendjelet is viszi Loubet elnöknek. Ennek nagy jelentőséget tulajdonítanak, minthogy ezt a legnagyobb olasz rendjelet eddig még egyik elnök sem kapta meg. Aguinaldo elforgatása. Aguinaldo filippino fölkelő vezér elfogatása óriási lelkesedést kelt Amerikában, ésannyira, hogy Funston ezredest és volt kalandort, aki Aguinaldot vakmerő csellel elfogta, a sajtó már Amerika jövendő elnökének jelöli. Nem kell azonban elfelejteni, hogy Dewey tengernagygyal, a cavitei győzővel szintén így tettek és most már nem is beszélnek róla. Aguinaldo elfogatásának hírére Capistrano felkelővezér és Geronimo tábornok is letette a fegyvert. Mint New Yorkból jelentik, Aguinaldo egyelőre Manilában marad, mindaddig, amíg be nem fejezik ellene a vizsgálatot. Aguinaldot amiatt vonják felelősségre, amiért proklamácziót bocsátott ki, hogy a benszülöttek rendezzenek Manilában vérfürdőt, hogy kínozzák az amerikaiakat és temessék el őket elevenen. Aguinaldot azonban semmi esetre sem fogják kivégezni. Aguinaldo egy spanyol-maláji vegyesvérű család sarja. Szegény szülők gyermeke, nem pedig egy spanyol generális fia, mint azt a fáma beszéli. Mint tizenötesztendős ifjú Manilában az orvosi stúdiumnak szentelte magát, de csakhamar eltért a komoly tudománytól és egy forradalmi egyesületnek lett a tagja. Működése révén összeütközésbe jutott a spanyol hatóságokkal és 1888-ban Hongkongba ment, ahol már akkortájt is nagyszámú filippino kolónia tartózkodott. Aguinaldo kezdetben kereskedő volt, de később a legnagyobb odaadással a katonai tudományok iránt érdeklődött. Egy ideig egy franczia hadihajón mint tengerészkadét szolgált. Európába is átlátogatott és Londonban, Páriában, Bécsben, Münchenben főként katonai körökben mozgott. Visszatérte után minden erejéből azon buzgólkodott, hogy a filippinokat a spanyol uralom alól fölszabadítsa. A spanyol hatóságokkal állandóan jó viszonyban állott, de emellett a hongkongi és az európai forradalmárokkal is fentartotta az összeköttetést. A szabadság kivívására irányuló működésében igen sokat tett honfitársai érdekében és amikor dr. José Lizár költőnek gyalázatos agyonlövetése után az összes filippini szigeteken teljes mértékében idegenbe, a bizonytalanságba ... És az a szép komoly fiú, a ki egyszerre mint hős jelent meg közöttük s kézenfogva őt, igy szólt az egybegyült sokaságnak: ő az én menyasszonyom . . . Mindez újra viszszatér most hozzá, s ahogy itt van ebben a kertben, e fák alatt, úgy öszszeszorítja a szivét ez a visszaemlékezés, hogy egy perezre elfelejtkezik a verőfényes otthonról, ahol kicsi gyermekek hízelkedő ölelése, egy szerető férj szerelmes szava, s öreg szülőknek áldást hozó mosolygása vár reá . .. egy perczig csak itt él, itt e bokrok árnyékában, újra az övé itt minden és újra át kell szenvednie a bucsuzásnak minden keserves kínszenvedését . . . ... És most tisztán hallja a szavakat, melyeket vőlegénye, meg az a kis múmia-arczú szikár ember váltanak ott a patakparton . . . Nem tudják, hogy ő ide jött utánuk s most egyszerre ismeri meg az emberi lélek két nagyszélsőségét : a nemes, magasztos érzésből fakadó szivjóságot, s a fukar, kapzsi kétszínűséget . . • Emlékezik . . . Emlékezik arra is még, mikor vőlegénye visszajött hozzá, s megsimogatva szőke fejét, csüggedten így szólt: nem bírok vele . . . Emlékszik arra is, hogy ezután nemsokára el kellett utazniok, mert az öreg uzsorás, aki finom, de elszakíthatatlan szálakból szőtte körülöttük a hálót, nem ismert könyörületet . . . .... A kertnek zsibongása az egyre közeledő alkonynyal egyhangú, sohasem emelkedő, sohasem mélyedő, zúgó dallammá verődik össze, s ez, amit annyiszor hallott figyelés nélkül, most egyszerre életre kelti benne az akkori súlyos, le nem téphető gondot, hogy belé kell menni elkerülhetlenül a rettenetesen integető, hívogató hervadásba. — Akkori tehetetlenségének felismerése csak most ejti kétségbe. Mi lett volna vele, ha a szabadító nem jelentkezik a kellő pillanatban? Olyan volt, mint a gyáva katona, akit ütközetbe kényszerítenek: nyitott szemmel nem mer neki menni az összecsapásnak, a kardvillogás megrémíti, a veszedelem látása megbénítja. Csak egy módot látott akkor: behunyni a szemét, a sötétséggel hipnotizálni magát és önmagára szuggerálni a véletlennek könyvhületességében való bizalmat..... Mikor ma délután idejött, eleinte teljesen elmerült az őt körülvevő dolgok derült, magnetikus békéjének a szemlélésében, de lassan-lassan erőt vett rajta az a szomorúság, az a keserű csüggedtség, amely a reflexiók nyomán támad az emberekben, s amit a természetnek kifürkészhetetlen egoizmusa okoz. Most már úgy tetszett neki, hogy a fák, a bokrok, duzzadó egészségüket szinte daczosan tárják a szemei elé, s hogy látszólagos nyugalmuk nem egyéb titkolt ellenségeskedésnél. Szerette volna fájdalmával megindítani ezt az egész kertet, amely egyaránt tanúja volt első gügyögő szavainak s szerelmi esküinek , szerette volna a lüktető karjaiba szorítani egy nagy, óriási ölelésben, hogy a szíve dobogásával kényszerítse arra, hogy vele érezze mindazt, amit ő szenved e pillanatban .. . De nem lehet, nem lehet! És a kert nyugodt marad, olyan nyugodt és mozdulatlan, mint egy szép színházi díszlet, idegen a fájdalma iránt, amint volt örömével szemben is, nem törődő az árnyékában lejátszódó drámákkal, tragédiákkal . . . És a fiatal asszony megértette az egész természetnek érzéketlenségét; egyszerre nagy pozitivitással nyilait belé a tudat, hogy sohasem számítunk kevesebbet reá nézve, mint az őrületnek vagy fájdalomnak amaz óráiban, mikor elzarándokolunk hozzá, hogy azzal a varázsával, melyet parasztjainak és állatjainak oly bőkezűen osztogat, a mi fájó szivünket is meggyógyítsa... — Bocsánat, asszonyom, hogy zavarom — szólalt meg egy hang a háta mögött,— de idegen vagyok itten és szeretném tudni, kié volt ez a birtok, mielőtt mostani gazdájához került ? Igazán kétségbeejtő dolog, mennyire nem ragaszkodnak mostani uraink őseik kastélyához. A kertész, akivel odafönt beszéltem, csak tegnapelőtt jött ide a fővárosból és nem tudta megmondani. Egy ismeretlen állott előtte födetlen fővel s tiszteletteljesen várta feleletét. A fiatal asszony egy perczig habozott. Megigazította a hajtőket fejében, azután leejtette és ismét fölemelte az ernyőjét, hogy ezzel is időt nyerjen. Végül lehajolt a földre s egy maroknyit véve tenyerébe aranyosan csillogó porából, mintha bocsánatot akarna kérni tőle, a miért megtagadja, halk, színtelen, vontatott hangon így szólt: — Én sem tudom uram, nem vagyok idevaló . . ragaszkodik a függetlenségi programmhoz, s a felett senkivel és senki kedvéért nem tranzigál. !*