Magyarország, 1901. április (8. évfolyam, 79-102. szám)

1901-04-02 / 79. szám

Budapest, 1901. kedd, április 2. MAGYARORSZÁG míg Széll Kálmán ezt a felszólalást meg nem akadályozta. Az elmaradt felszólalás azonban nem azt jelenti, hogy teljesen szent a béke a Lloyd-klubban. Maradt vissza sok keserűség és lehangoltság. Miután a miniszterelnök tegnap azt jelen­tette ki, hogy nincs kifogása az ellen, hogy a párt tagjai bármily ellenvetésekkel és kifogá­sokkal nyíltan föllépjenek, már tegnap mozga­lom indult meg az iránt, hogy a szabadelvű párt egy újabb konferencziában tárgyalja az «Adria»- szerződés részleteit,­ mert most már többen egész nyíltan állást fognak foglalni az adómentességi és a tarifára vonatkozó pontok ellen. Mivel ilyképpen a szerződés módosítása éppenséggel nincs kizárva, de megváltoztatása esetére az egész szerződés megdől, nem lehe­tetlen, hogy a kormány az esetleges újabb konfliktusok elkerülése czéljából a szerződést a húsvéti ünnepek után vissza fogja vonni. Hogy ez nem maradna következmények nélkül a ke­reskedelemügyi miniszter pozíc­iójára nézve, az bizonyos. Ezek az impressziók azok, melyeket a sza­badelvű párt tegnapi konferenc­iájáról a párt egy igen beavatott tagja közölt velem. A zemplénvármegyei függetlenségi párt — mint nekünk írják — vasárnap, márczius 31-én, délután, igen népes közgyűlést tartott Sárospatakon, dr. Kossuth János elnöklete alatt. A párt elhatá­rozta, hogy a választási mozgalmat az egész várme­gyében megindítja, s lehetőleg minden kerületben jelöltet fog állítani. E végből nagyobb bizottságot küldött ki. Legérdekesebb s rendkívül viharos jelenete volt a gyűlésnek a kormánypárt felszólításának tár­gyalása. Délelőtt ugyanis választói értekezlet volt Sárospatakon, a­mely dr. Ballagi Géza jogakadé­miai tanárt léptette föl képviselőnek szabadelvű programmal. Ennek az értekezletnek egy küldött­sége jelent meg a pártgyűlés előtt, s arra szólította föl a pártot, hogy ha a kormány Ballagit elfogadja, hivatalos jelöltjének, akkor a város és a környék érdekében a függetlenségi párt ne állítson ellen­jelöltet, hanem csatlakozzék Ballagihoz. A gyűlés dr. Láczay László, Matolay Etele, dr. Fried Lajos és dr. Busa Barna felszólalása után megbotránkozással utasította vissza ezt az ajánlatot, s egyhangú lelkesedéssel mondta ki, hogy feltétlenül KÜLFÖLD. A touloni ünnepélyeit. Az olasz hadi­hajóraj látogatása alkalmából, a­mely e hó 10-ikén érkezik Toulonba, nagy ünnepségeket rendeznek a touloni kikötőben. Az ünnepély végleges programja a következő: Loubet elnök április 10-én reggel 7 órakor a Saint Louis parancsnoki pánczélhajón indul el Niz­zából. A franczia hadihajóraj kíséretében aznap d. u. 2 órakor érkezik Toulonba, a­hol csolnakba száll és a Quai d’Horloge-on köt ki. Fél háromkor a genuai herczeg, mint az olasz flotta parancsnoka, a tengerészeti hatóság palotájában, a tengerészügyi miniszter és Margret vic­eadmiráns kíséretében lá­togatást tesz Loubet elnöknél. Ebből az alkalomból átadja III. Viktor Emánuel királynak sajátkezű levelét. Loubet elnök négy órakor az olasz Lepanto hajón viszonozza a látogatást. Ezután a katonai és a pol­gári hatóságok tisztelegnek majd az elnöknél. Este 6 órakor az olasz hadiflotta tiszteletére az arzenál épületében díszebéd lesz, a­melyen mintegy negyven olasz tengerésztiszt vesz részt. Tíz óra után a belső kikötőben nagy velenczei ünnepélyt rendez­nek. Loubet elnök diszcsolnakba száll és megszem­léli a hadihajók kivilágítását. Másnap 11 órakor a kölcsönös tisztelgések után a Lepanion a genuai herczeg dejeunert ad. Délután Loubet elnök szemlét tart a hadihajók felett. Este 8 órakor a városi színházban bankettet rendeznek. A középső díszhelyet Loubet elnök foglalja el; jobb­oldalán Tamás genuai herczeg fog ülni­; balkéz felől a touloni polgármesternek lesz a helye, a­ki után a tengerészügyi miniszter következik. A nagy téren ez alatt fényes kivilágítás mellett estek­ ünnepélyt­­ tartanak. Április 12-én Loubet elnök elhagyja Toulont, ahol a délután folyamán nagy virágcsatát rendeznek. Az ünnepségeket este, a színházban tartandó díszelő­adással fejezik be. A Pothuau, Le Chauzy és a Du Chayla franczia hadihajók Gaillard ellentengernagy vezetése alatt már Toulonba érkeztek, hogy a fogadtatási ünnep­ségek rendezését előkészítsék. A Cassard, Lavoisier, Galilee és Linois franczia czirkálók Nizzába indultak, hogy ottan Loubet elnök kíséretéhez csatlakozzanak. A franczia tengerészügyi minisztérium 50 ezer frankot utalványozott a touloni ünnepségek költsé­­geinek a fedezésére. _________________ Ugyanarra az időre, a­mikor az olasz flotta Tou­lonba érkezik, oda várják az Alexander II. orosz pánc­élost, két torpedóhajó kíséretében. Mint római tudósítónk jelenti, Tamás genuai herczeg nemcsak Viktor Emánuel király saját­kezű levelét, hanem az Annunziata-rendjelet is viszi Loubet elnöknek. Ennek nagy jelentő­séget tulajdonítanak, minthogy ezt a legnagyobb olasz rendjelet eddig még egyik elnök sem kapta meg. Aguinaldo elforgatása. Aguinaldo filip­­pino fölkelő vezér elfogatása óriási lelkesedést kelt Amerikában, ésannyira, hogy Funston ez­redest és volt kalandort, aki Aguinaldot vak­merő csellel elfogta, a sajtó már Amerika jö­vendő elnökének jelöli. Nem kell azonban elfelejteni, hogy Dewey tengernagygyal, a ca­­vitei győzővel szintén így tettek és most már nem is beszélnek róla. Aguinaldo elfogatásának hírére Capistrano felkelővezér és Geronimo tá­bornok is letette a fegyvert. Mint New­ Yorkból jelentik, Aguinaldo egyelőre Manilában marad, mindaddig, a­míg be nem fejezik ellene a vizsgálatot. Aguinaldot a­miatt vonják felelősségre, a­miért proklamácziót bo­csátott ki, hogy a benszülöttek rendezzenek Manilában vérfürdőt, hogy kínozzák az ameri­kaiakat és temessék el őket elevenen. Aguinaldot azonban semmi esetre sem fogják kivégezni. Aguinaldo egy spanyol-maláji vegyesvérű család­­ sarja. Szegény szülők gyermeke, nem pedig egy spanyol generális fia, mint azt a fáma beszéli. Mint tizenötesztendős ifjú Manilában az orvosi stúdium­nak szentelte magát, de csakhamar eltért a komoly tudománytól és egy forradalmi egyesületnek lett a tagja. Működése révén összeütközésbe jutott a spa­nyol hatóságokkal és 1888-ban Hongkongba ment, a­hol már akkortájt is nagyszámú filippino kolónia­­ tartózkodott. Aguinaldo kezdetben kereskedő volt,­­ de később a legnagyobb odaadással a kato­nai tudományok iránt érdeklődött. Egy ideig egy franczia hadihajón mint tengerészkadét szolgált. Európába is átlátogatott és Londonban, Páriában,­­ Bécsben, Münchenben főként katonai körökben moz­gott. Visszatérte után minden erejéből azon buzgól­­kodott, hogy a filippinokat a spanyol uralom alól fölszabadítsa. A spanyol hatóságokkal állandóan jó viszonyban állott, de emellett a hongkongi és az európai forradalmárokkal is fentartotta az összeköt­tetést. A szabadság kivívására irányuló működésé­ben igen sokat tett honfitársai érdekében és amikor dr. José Lizár költőnek gyalázatos agyonlövetése után az összes filippini szigeteken teljes mértékében idegenbe, a bizonytalanságba ... És az a szép komoly fiú, a ki egyszerre mint hős jelent meg közöttük s kézenfogva őt, igy szólt az egybegyült sokaságnak: ő az én meny­asszonyom . . . Mindez újra viszszatér most hozzá, s a­hogy itt van ebben a kertben, e fák alatt, úgy ösz­­szeszorítja a szivét ez a visszaemlékezés, hogy egy perezre elfelejtkezik a verőfényes otthon­ról, a­hol kicsi gyermekek hízelkedő ölelése, egy szerető férj szerelmes szava, s öreg szü­lőknek áldást hozó mosolygása vár reá . .. egy perczig csak itt él, itt e bokrok árnyékában, újra az övé itt minden és újra át kell szen­vednie a bucsuzásnak minden keserves kínszen­vedését . . . ... És most tisztán hallja a szavakat, me­lyeket vőlegénye, meg az a kis múmia-arczú szikár ember váltanak ott a patakparton . . . Nem tudják, hogy ő ide jött utánuk s most egyszerre ismeri meg az emberi lélek két nagy­szélsőségét : a nemes, magasztos érzésből fa­kadó szivjóságot, s a fukar, kapzsi kétszínűsé­get . . • Emlékezik . . . Emlékezik arra is még, mi­kor vőlegénye visszajött hozzá, s megsimogatva szőke fejét, csüggedten így szólt: nem bírok vele . . . Emlékszik arra is, hogy ezután nem­sokára el kellett utazniok, mert az öreg uzso­rás, a­ki finom, de elszakíthatatlan szálakból szőtte körülöttük a hálót, nem ismert könyö­­rületet . . . .... A kertnek zsibongása az egyre közeledő alkonynyal egyhangú, sohasem emelkedő, soha­sem mélyedő, zúgó dallammá verődik össze, s ez, a­mit annyiszor hallott figyelés nélkül, most egyszerre életre kelti benne az akkori súlyos, le nem téphető gondot, hogy belé kell menni el­ker­ülhetlenül a rettenetesen integető, hívogató hervadásba. — Akkori tehetetlenségének felis­merése csak most ejti kétségbe. Mi lett volna vele, ha a szabadító nem jelentkezik a kellő pillanatban? Olyan volt, mint a gyáva katona, a­kit ütközetbe kényszerítenek: nyitott szemmel nem mer neki menni az összecsapásnak, a kardvillogás megrémíti, a veszedelem látása megbénítja. Csak egy módot látott akkor: be­hunyni a szemét, a sötétséggel hipnotizálni magát és önmagára szuggerálni a véletlennek könyvhü­letességében való bizalmat..... Mikor ma délután idejött, eleinte teljesen el­merült az őt körülvevő dolgok derült, magneti­­kus békéjének a szemlélésében, de lassan-las­­san erőt vett­ rajta az a szomorúság, az a ke­serű csüggedtség, amely a reflexiók nyomán támad az emberekben, s amit a természetnek kifürkészhetetlen egoizmusa okoz. Most már úgy tetszett neki, hogy a fák, a bokrok, duzzadó egészségüket szinte daczosan tárják a szemei elé, s hogy látszólagos nyugal­muk nem egyéb titkolt ellenségeskedésnél. Szerette volna fájdalmával megindítani ezt az egész kertet, amely egyaránt tanúja volt első gügyögő szavainak s szerelmi esküinek , sze­rette volna a lüktető karjaiba szorítani egy nagy, óriási ölelésben, hogy a szíve dobogásá­val kényszerítse arra, hogy vele érezze mind­azt, amit ő szenved e pillanatban .. . De nem lehet, nem lehet! És a kert nyu­godt marad, olyan nyugodt és mozdulatlan, mint egy szép színházi díszlet, idegen a fájdal­ma iránt, a­mint volt örömével szemben is, nem törődő az árnyékában lejátszódó drámák­kal, tragédiákkal . . . És a fiatal asszony megértette az egész ter­mészetnek érzéketlenségét; egyszerre nagy pozitivitással nyilait belé a tudat, hogy soha­sem számítunk kevesebbet reá nézve, mint az őrületnek vagy fájdalomnak amaz óráiban, mi­kor elzarándokolunk hozzá, hogy azzal a va­rázsával, melyet parasztjainak és állatjainak oly bőkezűen osztogat, a mi fájó szivünket is meggyógyítsa... — Bocsánat, asszonyom, hogy zavarom — szólalt meg egy hang a háta mögött,— de ide­gen vagyok itten és szeretném tudni, kié volt ez a birtok, mielőtt mostani gazdájához került ? Igazán kétségbeejtő dolog, mennyire nem ragasz­kodnak mostani uraink őseik kastélyához. A kertész, a­kivel odafönt beszéltem, csak teg­napelőtt jött­ ide a fővárosból és nem tudta megmondani. Egy ismeretlen állott előtte födetlen fővel s tiszteletteljesen várta feleletét. A fiatal asszony egy perczig habozott. Meg­igazította a hajtőket fejében, azután leejtette és ismét fölemelte az ernyőjét, hogy ezzel is időt nyerjen. Végül leha­jolt a földre s egy ma­roknyit véve tenyerébe aranyosan csillogó porá­ból, mintha bocsánatot akarna kérni tőle, a miért megtagadja, halk, színtelen, vontatott hangon így szólt: — Én sem tudom uram, nem vagyok ide­való . . ragaszkodik a függetlenségi programmhoz, s a felett senkivel és senki kedvéért nem tranzigál. !*

Next