Magyarország, 1901. november (8. évfolyam, 259-284. szám)

1901-11-01 / 259. szám

Budapest, 1901. pénteke, november 1. MAGYARORSZÁG fönnállótt bizottságokat és a jegyzői kart egé­szítse ki még három taggal. Az indítványt el­fogadták. Részletes tudósításunk a következő*. Korelnök: Fábiny Teofil. Az ülés kezdete 10 órakor. Elnök fölhívta az osztályok előadóit, hogy terjeszszék be az osztályok megalakulására és a mandátumok átvizsgálására vonatkozó jelentéseiket. A 9 osztály előadói ezen megbizatásuknak eleget tettek és beterjesztették az osztályok jelentéseit. Ezek alapján elnök jelenti, hogy a megválasztott 445 képviselő közül 425 képviselőnek mandátuma teljesen rendben találtatott, 16 mandátumon alaki hibát konstatáltak, 4 mandátum kérvénynyel támad­tatok meg. Elnök e jelentések alapján azon képvi­selőket, kiknek mandátuma rendben találtatott, a házszabályok értelmében jogaik gyakorlására képe­sítetteknek jelenti ki. Ezután az elnökválasztásra került a sor. A vá­lasztások megejtése előtt fölolvassák a házszabályok idevágó szakaszait. Az eredmény ez: Beadatott összesen 282 szavazat, ezek közt 3 üres. Apsioniti Albert gróf kapott 242 szavazatot, Komjáthy Béla 36 szavazatot. A szabadelvű párt a kihirdetett eredményt lelkesen megéljenezte. Elnök az ülést felfüggeszti. Szünet után következik a két alelnök-választás. Alelnököknek megválasztották Tallián Bélát és Dániel Gábort. Tallián kapott 184, Dániel 139, Ba­rabás Béla 39, Tóth János 38 szavazatot. (Két utóbbi a függetlenségi párt jelöltje volt.) Rövid szünet után következett a jegyzőválasztás.­­Megválasztottak: Dedomeh György 202, Esterházy Kálmán gróf 202, Illyés Bálint 165, Lázár Árpád 199, Molnár Antal 200 és Nyegre László 200 sza­vazattal. Azonkívül 29 szavazat esett Makkai Zsig­­mondra is. Háznagy lett: Csávossy Béla. Ezután koreinök, miután azok a munkálatok, melyek a koreinök és körjegyzőkre leáramlanak, be­fejezést nyertek, köszönetet mond úgy a maga, mint fiatal munkatársai nevében a szíves támogatásért, melyben részesítették. Ezzel helyét átadja az uj elnöknek, a körjegyzők pedig a megválasztott jegy­zőknek. Midőn Apponyi Albert gróf elnök elfoglalta az elnöki széket, szűnni nem akaró éljenzés fogadta. Apponyi székfoglalójá­­ ban e nemzet hatalmas politikai géniuszának legcsodá­latosabb művét bámulom és az a törhetlen hit, amely­­lyel a parlamenti intézményekhez, különösen pedig azok népképviseleti tényezőjének hatalmi állásához ragasz­kodom, mert ebben látom úgy a politikai szabadságnak, a nemzeti önkormányzat gondolatának, mint közjogi önállóságunknak legerősebb biztosítékát Azok a felté­telek ugyanis, amelyekhez a parlamenti kormányforma a fejedelmi jogok gyakorlását köti, egyfelől azok állandó összhangját biztosítják a nemzeti akarattal, másfelől lényegileg és formailag elkülönítik a magyar királyi jogkört attól a jogkörtől, amelylyel­­ felsége mint más országok fejedelme bír; általuk nyilvánul meg tüzetesen a magyar királyi hatalom önálló közjogi személyisége és ezzel a magyar korona füg­getlensége. Nem csoda tehát, hogy e nemzet oly szívósan küzdött alkotmányának parlamenti átala­kulásáért, és hogy most is, eltérőleg attól a skepti­­czizmustól, amely a parlamenti intézményeket másutt környékezi és mely a reakczionárius irányzatok olcsó szellemeskedésének valóságos divatczikkévé vált,féltett nemzeti kincsként őrzi ez intézményeket és szorgos munkával fáradozik azok súlypontjának, a népképviseletnek megerősítésén így gyökereiben, tudniillik a néptől való függésében, mint működé­sében — t. i. minden egyéb tényezőtől való függet­lenségében. (Hosszantartó helyeslés, éljenzés). Az én politikai életemnek is ezek az alapvető meggyőződései, melyek elhatottak agyamból szí­vemre, átmentek húsomba és vérembe egy harm­incz éves képviselői pálya harczaiban és tapasztalásai­ban. A­ki ezekkel telítve lép az elnöki polotra, annak itt csak egy gondolata lehet: akkép­viselni tisztjét, hogy e népképviseleti kamarának méltósága megóvassék, tekintélye gyarapodjék, hatalma növe­kedjék. (Éljenzés) Becsületes szándékom tudatában teljes bizalom­mal lépek e nagy czélok szolgálatába, bízva min­­denekfölött Isten segítségében, bizva e szék dicső hagyományaiban, bízva e Ház minden egyes tagjá­nak támogatásában. (Éljenzés.) Az elnöki szék hagyományait érintve, fölidéztem a Ház előtt Szilágyi Dezsőnek soha nem múló em­lékét, akinek nagysága egyaránt kimagaslott az ellen­zéki vezér, a kormányférfiú és a kormányt támogató egyszerű képviselő szerepében, de bizonyára sehol sem tündöklött ragyogóbb fényben, mint ezen a helyen. Közvetlen elődömre nem mondhatok nagyobb dicséretet, mint ha kiemelem azt, hogy e nagy hagyo­mányok fonala az ő kezeiben meg nem szakadt és nekem nem lehet e helyen méltóbb ambiczióm, mint azok fönntartása s érvényesítése.(Helyeslés. Éljenzés.) Valakin előtt s az volt a boldogabb, akit a nagy ur teherhordójának lába végigtaposott. — Ki az a hatalmas férfiú? — kérdeztem uzsonnázó társamtól, aki ismerős volt a porczellántornyos városban. — Miféle nagy szolgálatokat tett hazájának, hogy így hódol előtte a nép? Ismerősöm mosolyogva emelte ajkaihoz a furcsa, sárkányokkal telerajzolt csészét: — Hogy miféle szolgálatokat tett, azt bizony nem tudnám megmondani, de elmondom a tör­ténetét. Először is: előkelő famíliából született. Már a tizedik öregapja is kilenczgombos man­darin volt. A családjának joga van csaknem oly hosszú czopfot viselni, akár a császárnak. Természetes, hogy a jeles család sarja fényes hivatalt kapott, ő lett a Nap fiának első taná­csosa. Történt azonban, hogy a Sárga folyó birodalma nagy bajba jutott. Kifogyott a kincs­tárból a pénz. Nem tellett az ibolyaszinü vá­ros , a rengeteg császári udvartartás költségeire. — Segíts rajtam, — kérlelte őt a Nap fia — külömben éhen halok udvarommal együtt A leghosszabb czopfu mandarin nagyképűen vállat vont: — Sajnálom — mondá. — Ezen a bajon nem lehet segíteni. A Hold testvére megharagudott, de hiába: az első mandarin visszavonult a kormány élé­ről. Akadt más, aki vállalkozott rá, hogy meg­töltse a kongó császári kincstárt. De bizony belebukott a vállalkozásba; a kincstár még üre­sebb lett, s az ország még jobban megtelt pa­­­­naszszal. A császár lenyukaztatta a vakmerő­­ vállalkozót, s az udvar és a nép kegye ismét­­ a kilenczgombos mandarin felé fordult. A Ház minden tagjának támogatására pedig azért számítok, mert lehetetlen, hogy egyet ne értsünk mindnyájan a népképviselet magas hivatásának föl­­fogásában és hogy át ne érezzük e hivatás teljesí­tésének föltételeit, amelyek fölött őrködni nemcsak az elnökségnek, de mindnyájunknak föladata. E föl­tételek elseje és egyáltalán a törvényhozó testedet életelve a szólásszabadság; dicső elődeink nagy küzdelmek árán vívták ki annak törvényes biztosí­tékait, rajtunk áll e vívmány megbecsülése és tény­leges életbentartása. De magánál a szabadságnál nem csekélyebb fontossággal bír a szabad cselekvés erkölcsi korlátainak megtartása; ez minden sza­badságnak, tehát a parlamenti szólásszabadságnak is léttörvénye. A házszabályok elvi fontosságú rendel­kezései nem is tartalmaznak egyebet, mint egyfelől a szólásszabadságnak biztosítását, másfelől azon erkölcsi korlátok meghatározását, melyeket e szuve­rén testület lelkiismerete fölismert és függetlenül kodifikált önmagának. E házszabályok végrehajtá­sában kötelességem lesz egyfelől a nyilatkozási sza­badságot mindenkinek, a legtörpébb kisebbségnek, a legelszigeteltebb, sőt a legellenszenvesebb véle­mény számára is egyformán biztosítani, másfelől pedig e szabadság önalkotta korlátait a parlament minden tényezőjével, a leghatalmasabbal úgy, mint a leggyöngébbel szemben egyaránt érvényesíteni. A Ház pedig saját hatalmi állásának alapjait rongálná, ha e feladatok teljesítésében az elnökséget nem támogatná, ha akár türelmetlenséggel a szólás­­szabadságot, akár fegyelmezetlenséggel annak önal­kotta korlátait megtámadná. Ha tehát olyan pillana­tokban, midőn egyesek és pártok talán jogosult érzelmek hatása alatt e szabályokon áttörni készül­nek, elnöki tisztem jogait a­mily szigorú pártatlan­sággal, épp olyan határozottsággal érvényesítem, jusson a Ház minden tagjának eszébe, hogy ezt egyedül a népképviseleti kamara fönségének szolgá­latában teszem és legyen minden múló szenvedély­nél erősebb azon intézményekhez való ragaszkodá­sunk állandó szenvedélye, amelyeken nemzeti létünk és szabadságunk biztossága nyugszik. (Éljenzés). Azok a házszabályok, amelyek a jelen országgyű­lésen lépnek először érvénybe, több oly újítást tar­talmaznak, amelyek az elnöki hatáskört érintik. Ezek közt legfontosabb az a feladat, amelyet az összeférhetlenségi törvény végrehajtása körül bíznak az elnökségre ; értem a Ház azon tagjainak meg­jelölését,­akikből esetről-esetre sorshúzás útján ala­kítandók az összeférhetetlenségi ítélő­bizottságok. E feladat kötelességszerű teljesítésénél amint a felelősséget egyedül viselem, úgy minden ide­— Ő volt az okos, ő volt a bölcs, ő a nagy ember! Megmondta ő ezt előre. S ő felsége dús ajándékokkal kérlelte meg, hogy ne nehezteljen reá. S történt azután, hogy félelmes ellenség támadt a Nap birodal­mára. Még a kínai fal is reszketett az előnyo­mulásuktól. — Segíts rajtam, — kérte ismét a főmanda­rint a minden ezopfok uralkodója, — mert különben fölkonczolnak népemmel együtt. — Sajnálom, — vont ismét vállat a kilencz­­gombos nagyúr. — Sereged pipogya; hiába állanék az élére, nem lehet az ellenséget visszaűzni. S hiába volt a Nap fiának haragja — ő óva­tosan visszavonult a nehéz feladattól. Egy másik mandarin vállalkozott rá, persze, hogy seregestől a Sárga folyóba kergették. A császár csak úgy bírt megszabadulni az ellenségtől, hogy birodalma legszebb részét kihasította és odavetette hadisarc­ál a győzőnek. S az elis­merés, a népszerűség ismét a visszavonult főmandarin felé fordult: — ő volt az okos, ő volt a bölcs! Ő a nagy ember! Megmondta ő ezt előre ! S még ezután is gyakran állott a kilencz gombos mandarin nehéz feladatok előtt, de sohase vállalkozott semmire. Engedte, hogy mások jó­hiszeműen, buzgón, bátran próbálkozzanak és sokszor bele is bukjanak a nehéz kísérletbe, ő a tekintélyét nem tette koczkára soha. S vala­hányszor mások valami nagy dologba belebuk­tak : ő mindig öregbedett a becsülésben, a népszerűségben. S. te érted, ugyebár, mi volt az ő sikerének titka ? Az, hogy mindig elég esze volt el nem árulni, hogy ő voltaképpen Apponyi Albert gróf elfoglalva az elnöki széket, a következő beszédet tartotta : Tisztelt képviselő urak ! Midőn bizalmuk az elnöki tisztet reám ruházta, kitüntetésben részesítettek, amelynél nagyobbat, hivatásban, amelynél magasab­bat nem gondolhatok. A kitüntetésért, amelyben osztoznak igen tisztelt elnöktársaim, az ő nevükben is szívem mélyéből köszönetet mondok, a hivatásnak velük együtt lelkiismeretes akarattal szentelem egész erőmet. Talán föl fog emelni föladatom magaslatára az a ra­­ngó lelkesedés, amelylyel ősi alkotmányunk­tatlanság; a te örök dicsőséged egy szempil­lantás, melyet benyel az igazán örök éjszaka. A ragyogó, a kihunyó, a végtelen, fekete fele­désben keringő csillagok erre tanítanak téged, fiam ! így szólott az öreg ember. S szeméből egy könycsepp gördült alá s az égről éppen akkor hullott le egy csillag. Egy csillag, amely talán ezer meg ezer, halhita­­lanságról álmodó em­bernek, hősnek, poétának álmát vitte magával a semmibe. S én éreztem, hogy az a minden­­ségben lehulló csillag is éppen olyan parány, akár az öreg ember szeméből alágördülő köny­­csepp. . . . S azóta, ha lázas, robotoló éjszakákon, előttem a teleírt papírlappal, kimerülten haj­tom a kezemre égő homlokomat: nem tudok szabadulni a porbasujtó gondolattól, hogy a halhatatlanság, amire török, amiért lángolok, amiért agyongyötröm magamat, nem több, mint egy pillanat, amit benyel az örök éj­szaka. . . II. A nagy ember. Abban az országban történt, ahol a mandula­­szemű emberek szeszélyes, csodás tornyokat építenek hófehér porczellánból a sötétkék le­vegőbe. Egy teaház verandáján szürcsöltem a forró, aranyszínű italt, amikor nagy lárma támadt az utczán. Tagbaszakadt, markos legények rohan­tak elő és kegyetlenül püfölték jobbra-balra a népet, hogy helyet csináljanak a hatalmas ur­nák, akit aranyos, bíborfüggönyös palakinban , czipeltek a teherhordói. De a nép nem akart­a tágítani, sőt ellenkezőleg, hasra feküdtek a f­ a

Next