Magyarország, 1903. június (10. évfolyam, 129-154. szám)
1903-06-02 / 129. szám
Budapest, 1903. kedd, junius 2. MAGYARORSZÁG érzése, amely ugy a közjoggal, mint a történelmi múlttal ellentétben állana, még kevésbbé van meg. Ilyen érzést először teremteni kell a katonánál. A katonát izolálni kellene, kiszakítani az életközösségből, amelyben felnőtt, amelyhez minden fűzi, ami benne nemes. Azt hiszik, hogy ez elérhető a három éves szolgálati idővel és a tartalékos tiszti rendszerrel ? És erősíteni fogja az a hadsereg egységét, ha sikerülne a hivatásos tisztbe többi társainak nevelésétől elütő felfogást beleplántálni ? A magyar és osztrák hazafi megérthetik egymást, ha nevelésük olyan, hogy természetes és jogos érzéseiket kölcsönösen becsülik. Ellenben az a magyar, aki szereti hazáját, ellenségének fogja tekinteni azt, aki a hazája fölé helyezett birodalom eszméjéért él, mivel mindegyikben hiányzik a megértése annak, hogy a másik érzései jogosultak. A mesterségesen nevelt érzések ápolásával tehát csak ellentétet teremtenénk a hadseregben, sőt még ugyanazon nemzethez tartozók között is. Aki reális politikát akar folytatni ebben a monarchiában, annak számolni kell azzal a ténynyel, hogy Magyarország túlnyomó többségét csak a magyar hazáért lehet lelkesíteni. Csak a nemzeti öntudat kihasználása ad a hadseregnek valódi erőt. Csak ez ad élő, igaz és természetes ösztönt a szolgálatban. Csak ez van harmóniában a társasággal, az állami berendezkedésekkel, a való élet nevelési irányával. És csak ennek segítségével lehet egész érzéseket és egész férfiakat produkálni. Amit az osztrák és a magyar állam fiai tanulnak, mielőtt a katonai szolgálatba lépnek, csak ezzel a feltétellel válik hasznukra, csak úgy kerülheti ki a két állam, hogy utólag le ne rombolja azt, amit kezdetben épített, hogy az egyik fiúnál, aki nem volt katona, azok ellen a fogalmak ellen küzdjön, amiket a másikban, a katonában táplált és nagyra nevelt és hogy a politikai érzések ellentétességét a család ölébe és a társadalomba átültesse. Egy nemzet sajátosságait és érzéseit becsülni, annyit jelent, mint a hadseregnek egymással versenyző erőket, sokoldalúságukban egymást kiegészítő tényezőket juttatni. Csak a végezél és az érzések összevágása biztosíthatja a harmóniát a nemzet és hadsereg között. Ki tagadja, hogy ez a harmónia hatalmi tényező ? Hogy enélkül a modern hadsereget óriási terhével lehetetlen fentartani tartósan a többi nagyhatalmak nívóján? Hogy az önfeláldozás forrásának el kell apadni olyan hadsereggel szemben, amely a nemzeti érzést magából száműzte? Nálunk csak azok lennének katonák, akiket a törvény arra kényszerít. A magyar intelligencia végleg távoltartaná magát a hadseregtől, mivel senki sem fogja fiát oly pályára küldeni, amely kizárja azt, amin az emberi lény ideális tartalma nyugszik. Ez odaát senkinek sem lehet Hekuba. Az osztrákok sem nézhetnék nagy aggodalom nélkül, ha a magyarok elhidegülnének a hadsereg iránt és nem fáradtan ül le a kőpadra. S ahogy visszagondol az utolsó estére, egy perczre elröppen lelkéről a közbeeső évnek minden eseménye, s mintha újra azt a napot élné, úgy áll előtte minden, világosan. És hogy most úgy sejti, mégis csak itt lakik a boldogság, és azt ő dobta el magától, hogy megérezte, vége van az üdvnek, lecsuklott a feje a kőpárkányra és könynyel telt meg mind a két szeme ... Meddig maradt így, maga sem tudta. A homoknak gyenge csikorgása térítette magához, s a sötétből egy égő piros pont közeledett felé, mint egy fénybogárka gyors villanása. Valaki járt a kertben. Az atyja talán ? Nem, hiszen ilyenkor már ő nem megy ki, árt neki az eszeli levegő. A szíve erőset dobbant. Egy sejtelem nyilatt át rajta édes üdvösséggel. Hiszen éppen ma egy éve . . . Várjon neki is eszébe jutott volna ?... Futni, menekülni akart, aztán megint maradni. Ah, csalfa remény! . . . Nem, az nem lehet. Ő már bizonyára régen elfelejtett mindent. . . Halkan mozdultak az ágak, az a valaki meghajtott fejjel közeledett. S amint odaért a kőrisfa alá, és meglátta a homályba vesző alakot, a nagy sötétség daczára is megismerte és felkiáltott: — Helén! . . . Előbb nem felelt neki senki. De pár percz múlva egy sírásra álló, halk asszonyi hang jutott el hozzá. — Igen, én vagyok, Helén. Visszajöttem, mert nem tudtam megnyugodni addig, amíg szemtől-szemben nem hallom az ajakáról, hogy megbocsátott. Az, hogy ma, ezen az estén, el szolgálnának benne. Egy harczias faj elvesztése, egy elem elégedetlensége, amelynek a hadi teher oly nagy részét kell viselni, szomorú perspektívát nyújtana a jövőre dicsőséges hadseregünknek. Az osztrák nyilvános közvéleménynek komolyan kell gondolkozni afelett, hogy az esetben, ha a hadvezetőség nézetét a hadseregben ápolandó hadi szellemről, mely ellen itt harczolok, húgáévá tenné, nálunk a közös hadsereget csak erőszakkal lehetne fentartani. Ha a monarchiában, ha ennek mindkét államában életképesség van, akkor a nemzeti érzéseknek a hadsereg keretében meg kell férniük. A hadseregnek ugyanolyan gondolatot kell szolgálni, amelyen az uralkodó közjog épül. Soraiban tanulja meg a magyar állampolgár a király és a Szent István király koronájának 900 éves fogalma iránti feltétlen tiszteletet és szeretetét, az osztrák az osztrák állam iránti hűséget, mindkettő egymás becsülését és az egymáshoz való testvéries érzést. Semmiféle érzés, amely a monarchia keretén belül jogosult, ne legyen fenyegetve azon hadsereg által, amelyben minden polgárnak szolgálni kell s amelyet fentartani hivatása. Mindenki tanulja ebben csak azt, aminek fennállásától a mai alakulás biztossága függ: az egyesült, megerőltetett munka szükségességét, amelynek lelke a harmónia.« A tisztviselők köréből. Hogy a magyar tisztviselői karban mily elkeseredést szül a kormány oktalan makacskodása, kitűnik az alábbi sorokból is, melyeket a mai postával vettünk s melyeknek készséggel adunk helyet. Igen tisztelt szerkesztő úr ! A tisztviselői fizetésrendezés mai megfeneklett stádiumában és a vele ördögi számítással kapcsolatba hozott politikai helyzet nagy elkeseredettséggel tölti el a nyomorral küzdő tisztviselők csalódott táborát s nem egy kifakadás mutatja az immár alig-alig türtőztethető nagyfokú elégedetlenséget. A magyar kormány még mindig nem szűnt meg olykor-olykor hangoztatni azt a »jóindulatot«, melylyel az állami tisztviselők sorsát szívén viseli. Ez a megfoghatatlan cinizmus mélyen sért minden becsületes érzületű embert, mert még feltételezni is azt, hogy a magyar állami tisztviselői kar oly alacsony erkölcsi nívón áll, hogy ezen szofisztikus kijelentéseket tényleg el is hiszi, sértő nemcsak ezen jobb sorsra méltó társadalmi osztályra, de lealacsonyító magára az állam tekintélyére nézve is. Ötvenezer emberről van szó, kiknek tudása és munkája irányítja az államgépezet működését; ez pedig az állami élet fő momentuma. Ezek anyagi exisztencziájának biztosításáról csiripel már minden veréb évek óta; a fizetésrendezés szállóigévé vált: most lesz — majd lesz — most már igazán meglesz ... lesz, ha majd megszűnik az ex-lex! — A kormány akarja... az ellenzék nem akarja? Ezt a kérdést is — mi különben kérdés nem is volt soha — eldöntötte a t. Ház s végre is kisült, hogy : az ellenzék akarja ... a kormány nem akarja ! De nem is akarta soha ! A magyar kormány akarni csak akkor tud, ha Bécsben akarnak . . . Azt pedig mi szegény magyar tisztviselők csak nem követelhetjük, hogy a mi fizetésrendezésünket is magáévá tegye Ausztria. De ha nem szándéka a kormánynak keresztül vinni azt a hírhedt törvényjavaslatot, miért hitegetet annyi időn át a tisztviselők seregét? Hisz az által, hogy hiú reményeket keltett, végzetes játékot űzött ezen nyomorgó páriákkal, akik jóhiszeműségük és feltétlen bizalmuk ilyen kijátszására bizonyára nem voltak elkészülve s a bekövetkezett szomoru csalódás folytán anyagi tönk elé jutottak. Csalódnánk azonban, ha azt hinnék, hogy a kormány a fizetésrendezés dolgában még semmit sem tett volna. Oh igen! A szegényebb sorsú tisztviselők anyagi támogatására eddig rendszeresítve volt segélyalapokat fölényire redukálta, tehát csökkentette a jövedelmet, még mielőtt kilátás lett volna rá, hogy ezen tisztviselők anyagi viszonyai a még mindig a láthatár alatt levő törvényjavaslat folytán egyhamar javulni fognak. És mindezt azért, mert a miniszterelnök úr szerint a kormány jóindulatúlag gondoskodott az állami tisztviselőkről! Ausztriában a legádázabb parlamenti harczok és válságok közt is megtalálták a módját, hogy az áll.tisztviselők sorsán a megélhetési viszonyokhoz mérten segítsenek. Erre, mint magától értetődő dolog, megtörtént a katonai fizetések emelése is, simán, gyorsan, minden nehézség nélkül. Pedig ez utóbbi művelet és a magyar állami tisztviselők fizetésrendezése között kétségkívül jogosultabb lett volna a junkum alkalmazása, mint most a fizetésrendezés és az előtérbe tolt szerencsétlen katonai javaslatok között. A katonai javaslatok mellett minden egyéb országos érdek most eltörpül. A Moloch éhes ... ki kell elégíteni és pedig rögtön minden mást félretéve, vagy ha nem .. . hát veszszen minden ! a nyomorban sínylődő milliók jajszava és vétókiáltása . . . az mind smarn! És ilyen nemzetölő politikára még akadnak vállalkozók Magyarországon. Az ellenzék által a kormány struccpolitikája ellen oly erélyesen felvett küzdelmet meleg szimpathiával kíséri minden becsületes érzelmű magyar hazafi. És ezen küzdelemben az ellenzéket ne csüggeszsze a kormány lelketlen makacssága ; nagy nemzeti érdekek forognak veszélyben, melyekért tűrni és küzdeni minden magyarnak szent kötelessége: az ellenzékkel bukik a magyar állameszme ... a magyar nemzeti önállóság. Ily áldozat árán fizetésrendezést magyar tisztviselő nem óhajthat. Budapest, 1903. május hó Több állami tisztviselő, tudtam ide jönni, az én bizonyságom, hogy nem vagyok érdemetlen reá. Sokat beszéltek rólam, tudom, de annak, amit mondtak, felénél több hazugság. Hiszen ismer engem, nyomorult vagyok és gyáva. Gyenge mindenre, a jóra és a rosszra. Csak szeretni tudok, kínlódni, egy őrült pillanatban vérig sérteni azt, akit imádok, az érzéseimben az ég és a föld között élni, de úgy, hogy egyiké sem vagyok. Bennem az asszonyok minden könnyelműsége, minden lázadása, és mégis irtózom, félek minden földi gyarlóságtól. Érthetetlen vagyok mások és önmagam előtt, de a földhöz még sártalan. Az én agyonanalizált, finomra romlott lelkem képtelen a bűnre. Mondja, elhiszi ezt nekem? A férfi lehajtotta a fejét. Egy pillanatig habozott. Azután nagyon halkan, bizonytalanul azt mondta: — Elhiszem. — Lássa, — folytatta az asszony, s a keblére tűzött hervadó rózsára mutatott — ezt a virágot azzal a magamnak is csak alig bevallott reménységgel hoztam magammal, hogy odaadhatom magának. Szimbólumképpen. Odafenn, Pesten, egy egész üvegházat kipusztítottak a kedvemért a hódolóim. Ebben az egy kicsi virágban, ami megmaradt belőlük, a maga lábai elé teszem mindazt, ami odakötött . . . Rátaposhat, vagy felemelheti . . . Komolyan, meghatottan beszélt s egy lépéssel közelebb ment a férfihez, hogy odaadja neki a virágot. De az nem vette észre. Csak azt érezte, hogy itt áll, mellette az az asszony, aki akkor siklott ki a karjai közül, mikor csaknem az övé volt már, s mint a vak, aki meg akarja ismerni kedvese vonásait, az ujjaival végigsimogatta a fiatal asszony arczát. Annak a lelkében vad ujjongás támadt. Hát nem halt meg az üdv egészen! Hát igaz, amit a naivok beszélnek : van feltámadás ! Megfogta a férfi kezét és szenvedélyesen megcsókolta. Amaz pedig egyetlen rekedt felkiáltással magához ragadta őt s az asszony szerelmesen simult hozzá, siró, kaczagó vonagló boldogságban... Végtelen csend volt körülöttük. A sötét fák mámorosan ingatták lombjaikat s egy-egy bársonyszárnyu denevér nesztelenül elrepült mellettük. Néhány pillanat telt el így. Aztán felocsúdott a férfi. Erőszakos durvasággal taszította el magától az asszonyt s halk, gúnyos hangon szólt: — Kitől tanult meg igy csókolni ? Az asszony felszisszent, mintha kígyó csípte volna, meg. A szívére szorította a kezét, hogy álljon el, szűnjék meg ijesztő, rohamos lüktetése. Végtelen szomorúsággal nézett arra a férfira, akinek az emléke elég erős volt arra, hogy őt visszatartsa a bűnétől s aki most mégis kételkedik benne. Érezte, hogy vége van mindennek, halálos bizonyossággal érezte azt. Oda van az édes, édes élet, az ünnepnapok világa. Ezentúl nem vár reá más semmi, mint a nagy, ijesztő egyedüllét. Késedelmeskedve, de egy szó, egy hang nélkül fordított hátat a férfinak s megindult, ahogy jött, a kert kavicsos útján. A kis kapuban egy perezre még megállt — várt, hogy talán visszahívja még! — De hogy a kertben nem mozdult semmi, újra elindult. Künn pedig, a híd mellett, hirtelen messze bedobta a piros rózsát az árok békanyálas, iszapos vizébe: — Pusztulj el te is . . . 3