Magyarország, 1903. június (10. évfolyam, 129-154. szám)

1903-06-02 / 129. szám

Budapest, 1903. kedd, junius 2. MAGYARORSZÁG érzése, amely ugy a közjoggal, mint a történelmi múlttal ellentétben állana, még kevésbbé van meg. Ilyen érzést először teremteni kell a katonánál. A katonát izolálni kellene, kiszakítani az életközös­ségből, amelyben felnőtt, amelyhez minden fűzi, ami benne nemes. Azt hiszik, hogy ez elérhető a három éves szolgálati idővel és a tartalékos tiszti rend­szerrel ? És erősíteni fogja az a hadsereg egységét, ha sikerülne a hivatásos tisztbe többi társainak neve­lésétől elütő felfogást beleplántálni ? A magyar és osztrák hazafi megérthetik egymást, ha nevelé­sük olyan, hogy természetes és jogos érzéseiket kölcsönösen becsülik. Ellenben az a magyar, aki szereti hazáját, ellenségének fogja tekinteni azt, aki a hazája fölé helyezett birodalom eszméjéért él, mivel mindegyikben hiányzik a megértése annak, hogy a másik érzései jogosultak. A mesterségesen nevelt érzések ápolásával tehát csak ellentétet te­remtenénk a hadseregben, sőt még ugyanazon nem­zethez tartozók között is. Aki reális politikát akar folytatni ebben a mon­archiában, annak számolni kell azzal a ténynyel, hogy Magyarország túlnyomó többségét csak a magyar hazáért lehet lelkesíteni. Csak a nemzeti öntudat kihasználása ad a hadseregnek valódi erőt. Csak ez ad élő, igaz és természetes ösztönt a szol­gálatban. Csak ez van harmóniában a társasággal, az állami berendezkedésekkel, a való élet nevelési irányával. És csak ennek segítségével lehet egész érzéseket és egész férfiakat produkálni. Amit az osztrák és a magyar állam fiai tanulnak, mielőtt a katonai szolgálatba lépnek, csak ezzel a feltétellel válik hasznukra, csak úgy kerülheti ki a két állam, hogy utólag le ne rombolja azt, a­mit kezdetben épített, hogy az egyik fiúnál, a­ki nem volt katona, azok ellen a fogalmak ellen küzdjön, a­miket a másikban, a katonában táplált és nagyra nevelt és hogy a politikai érzések ellentétességét a család ölébe és a társadalomba átültesse. Egy nemzet sajátosságait és érzéseit becsülni, annyit jelent, mint a hadseregnek egymással ver­senyző erőket, sokoldalúságukban egymást kiegészítő tényezőket juttatni. Csak a végezél és az érzések összevágása biztosíthatja a harmóniát a nemzet és hadsereg között. Ki tagadja, hogy ez a harmónia hatalmi tényező ? Hogy enélkül a modern hadsereget óriási terhével lehetetlen fentartani tartósan a többi nagyhatalmak nívóján? Hogy az önfeláldozás forrásának el kell apadni olyan hadsereggel szemben, amely a nemzeti érzést magából száműzte? Nálunk csak azok lennének katonák, a­kiket a törvény arra kényszerít. A magyar intelligenc­ia végleg távoltartaná magát a hadseregtől, mivel senki sem fogja fiát oly pályára küldeni, amely kizárja azt, amin az emberi lény ideális tartalma nyugszik. Ez odaát senkinek sem lehet Hekuba. Az osztrá­kok sem nézhetnék nagy aggodalom nélkül, ha a magyarok elhidegülnének a hadsereg iránt és nem fáradtan ül le a kőpadra. S ahogy visszagondol az utolsó estére, egy perczre elröppen lelkéről a közbeeső évnek minden eseménye, s mintha újra azt a napot élné, úgy áll előtte minden, világosan. És hogy most úgy sejti, mégis csak itt lakik a boldogság, és azt ő dobta el magától, hogy megérezte, vége van az üdvnek, lecsuklott a feje a kőpárkányra és könynyel telt meg mind a két szeme ... Meddig maradt így, maga sem tudta. A homoknak gyenge csikorgása térítette magához, s a sötétből egy égő piros pont közeledett felé, mint egy fénybogárka gyors villanása. Valaki járt a kertben. Az atyja talán ? Nem, hiszen ilyenkor már ő nem megy ki, árt neki az eszeli levegő. A szíve erőset dobbant. Egy sejtelem nyilatt át rajta édes üdvösséggel. Hiszen éppen ma egy éve . . . Várjon neki is eszébe jutott volna ?... Futni, menekülni akart, aztán megint ma­radni. Ah, csalfa remény! . . . Nem, az nem lehet. Ő már bizonyára régen elfelejtett min­dent. . . Halkan mozdultak az ágak, az a valaki meg­hajtott fejjel közeledett. S amint odaért a kőrisfa alá, és meglátta a homályba vesző ala­kot, a nagy sötétség daczára is megismerte és felkiáltott: — Helén! . . . Előbb nem felelt neki senki. De pár percz múlva egy sírásra álló, halk asszonyi hang ju­tott el hozzá. — Igen, én vagyok, Helén. Visszajöttem, mert nem tudtam megnyugodni addig, amíg szemtől-szemben nem hallom az ajakáról, hogy megbocsátott. Az, hogy ma, ezen az estén, el szolgálnának benne. Egy harczias faj elvesztése, egy elem elégedetlensége, amelynek a hadi teher oly nagy részét kell viselni, szomorú perspektívát nyúj­tana a jövőre dicsőséges hadseregünknek. Az osztrák nyilvános közvéleménynek komolyan kell gondolkozni afelett, hogy az esetben, ha a had­vezetőség nézetét a hadseregben ápolandó hadi szel­lemről, mely ellen itt harczolok, húgáévá tenné, nálunk a közös hadsereget csak erőszakkal lehetne fentartani. Ha a monarchiában, ha ennek mindkét államá­ban életképesség van, akkor a nemzeti érzéseknek a hadsereg keretében meg kell férniük. A hadseregnek ugyanolyan gondolatot kell szol­gálni, amelyen az uralkodó közjog épül. Soraiban tanulja meg a magyar állampolgár a király és a Szent István király koronájának 900 éves fogalma iránti feltétlen tiszteletet és szeretetét, az osztrák az osztrák állam iránti hűséget, mindkettő egymás becsülését és az egymáshoz való testvéries érzést. Semmiféle érzés, amely a monarchia keretén belül jogosult, ne legyen fenyegetve azon hadsereg által, amelyben minden polgárnak szolgálni kell s amelyet fentartani hivatása. Mindenki tanulja ebben csak­ azt, aminek fennállásától a mai alakulás biztossága függ: az egyesült, megerőltetett munka szükségessé­gét, amelynek lelke a harmónia.« A tisztviselők köréből. Hogy a magyar tiszt­viselői karban mily elkeseredést szül a kormány oktalan makacskodása, kitűnik az alábbi sorokból is, melyeket a mai postával vettünk s melyeknek készséggel adunk helyet. Igen tisztelt szerkesztő úr ! A tisztviselői fizetésrendezés mai megfeneklett stádiumában és a vele ördögi számítással kapcso­latba hozott politikai helyzet nagy elkeseredettség­gel tölti el a nyomorral küzdő tisztviselők csalódott táborát s nem egy kifakadás mutatja az immár alig-alig türtőztethető nagyfokú elégedetlenséget. A magyar kormány még mindig nem szűnt meg olykor-olykor hangoztatni azt a »jóindulatot«, mely­­lyel az állami tisztviselők sorsát szívén viseli. Ez a megfoghatatlan c­inizmus mélyen sért minden be­csületes érzületű embert, mert még feltételezni is azt, hogy a magyar állami tisztviselői kar oly ala­csony erkölcsi nívón áll, hogy ezen szofisztikus ki­jelentéseket tényleg el is hiszi, sértő nemcsak ezen jobb sorsra méltó társadalmi osztályra, de lealacso­nyító magára az állam tekintélyére nézve is. Ötvenezer emberről van szó, kiknek tudása és munk­ája irányítja az államgépezet működését; ez pedig az állami élet fő momentuma. Ezek anyagi exisztencziájának biztosításáról csiripel már min­den veréb évek óta; a fizetésrendezés szálló­igévé vált: most lesz — majd lesz — most már igazán meglesz ... lesz, ha majd megszűnik az ex-lex! — A kormány akarja... az ellenzék nem akarja? Ezt a kérdést is — mi különben kérdés nem is volt soha — eldöntötte a t. Ház s végre is kisült, hogy : az ellenzék akarja ... a kormány nem akarja ! De nem is akarta soha ! A magyar kormány akarni csak akkor tud, ha Bécsben akar­nak . . . Azt pedig mi szegény magyar tisztviselők csak nem követelhetjük, hogy a mi fizetésrendezé­sünket is magáévá tegye Ausztria. De ha nem szándéka a kormánynak keresztül vinni azt a hírhedt törvényjavaslatot, miért hitegetet annyi időn át a tisztviselők seregét? Hisz az által, hogy hiú reményeket keltett, végzetes játékot űzött ezen nyomorgó páriákkal, akik jóhiszeműségük és feltétlen bizalmuk ilyen kijátszására bizonyára nem voltak elkészülve s a bekövetkezett szomoru csaló­dás folytán anyagi tönk elé jutottak. Csalódnánk azonban, ha azt hinnék, hogy a kor­mány a fizetésrendezés dolgában még semmit sem tett volna. Oh igen! A szegényebb sorsú tisztviselők anyagi támogatására eddig rendszeresítve volt segély­alapokat fölényire redukálta, tehát csökkentette a jövedelmet, még mielőtt kilátás lett volna rá, hogy ezen tisztviselők anyagi viszonyai a még mindig a láthatár alatt levő törvényjavaslat folytán egyhamar javulni fognak. És mindezt azért, mert a miniszter­­elnök úr szerint a kormány jóindulatúlag gondosko­dott az állami tisztviselőkről! Ausztriában a legádázabb parlamenti harczok és válságok közt is megtalálták a módját, hogy az áll.­tisztviselők sorsán a megélhetési viszonyokhoz mér­ten segítsenek. Erre, mint magától értetődő dolog, megtörtént a katonai fizetések emelése is, simán, gyorsan, minden nehézség nélkül. Pedig ez utóbbi művelet és a magyar állami tisztviselők fize­tésrendezése között kétségkívül jogosultabb lett volna a junku­m alkalmazása, mint most a fizetésren­dezés és az előtérbe tolt szerencsétlen katonai ja­vaslatok között. A katonai javaslatok mellett minden egyéb orszá­gos érdek most eltörpül. A Moloch éhes ... ki kell elégíteni és pedig rögtön minden mást félretéve, vagy ha nem .. . hát veszszen minden ! a nyomor­ban sínylődő milliók jajszava és vétókiáltása . . . az mind smarn! És ilyen nemzetölő politikára még akadnak vállal­kozók Magyarországon. Az ellenzék által a kormány struccpolitikája ellen oly erélyesen felvett küzdelmet meleg szimpathiával kíséri minden becsületes ér­zelmű magyar hazafi. És ezen küzdelemben az ellenzéket ne csüggeszsze a kormány lelketlen ma­kacssága ; nagy nemzeti érdekek forognak veszély­ben, melyekért tűrni és küzdeni minden magyarnak szent kötelessége: az ellenzékkel bukik a magyar állameszme ... a magyar nemzeti önállóság. Ily ál­dozat árán fizetésrendezést magyar tisztviselő nem óhajthat. Budapest, 1903. május hó Több állami tisztviselő, tudtam ide jönni, az én bizonyságom, hogy nem vagyok érdemetlen reá. Sokat beszéltek rólam, tudom, de annak, amit mondtak, felénél több hazugság. Hiszen ismer engem, nyomorult vagyok és gyáva. Gyenge mindenre, a jóra és a rosszra. Csak szeretni tudok, kínlódni, egy őrült pillanatban vérig sérteni azt, akit imádok, az érzéseimben az ég és a föld között élni, de úgy, hogy egyiké sem vagyok. Bennem az asszonyok minden könnyelműsége, minden lá­zadása, és mégis irtózom, félek minden földi gyarlóságtól. Érthetetlen vagyok mások és ön­magam előtt, de a földhöz még sártalan. Az én agyonanalizált, finomra romlott lelkem kép­telen a bűnre. Mondja, elhiszi ezt nekem? A férfi lehajtotta a fejét. Egy pillanatig ha­bozott. Azután nagyon halkan, bizonytalanul azt mondta: — Elhiszem. — Lássa, — folytatta az asszony, s a keb­lére tűzött hervadó rózsára mutatott — ezt a virágot azzal a magamnak is csak alig beval­lott reménységgel hoztam magammal, hogy odaadhatom magának. Szimbólumképpen. Oda­fenn, Pesten, egy egész üvegházat kipusztítot­­tak a kedvemért a hódolóim. Ebben az egy kicsi virágban, ami megmaradt belőlük, a maga lábai elé teszem mindazt, ami odakö­tött . . . Rátaposhat, vagy­­ felemelheti . . . Komolyan, meghatottan beszélt s egy lépés­sel közelebb ment a férfihez, hogy odaadja neki a virágot. De az nem vette észre. Csak azt érezte, hogy itt áll, mellette az az asszony, aki akkor siklott ki a karjai közül, mikor csaknem az övé volt már, s mint a vak, aki meg akarja is­merni kedvese vonásait, az ujjaival végigsimo­gatta a fiatal asszony arczát. Annak a lelkében vad ujjongás támadt. Hát nem halt meg az üdv egészen! Hát igaz, amit a naivok beszélnek : van feltámadás ! Megfogta a férfi kezét és szenvedélyesen megcsókolta. Amaz pedig egyetlen rekedt fel­kiáltással magához ragadta őt s az asszony szerelmesen simult hozzá, siró, kaczagó vo­­nagló boldogságban... Végtelen csend volt körülöttük. A sötét fák mámorosan ingatták lombjaikat s egy-egy bár­­sonyszárnyu denevér nesztelenül el­repült mel­lettük. Néhány pillanat telt el így. Aztán felocsú­dott a férfi. Erőszakos durvasággal taszította el magától az asszonyt s halk, gúnyos hangon szólt: — Kitől tanult meg igy csókolni ? Az asszony felszisszent, mintha kígyó csípte volna, meg. A szívére szorította a kezét, hogy álljon el, szűnjék meg ijesztő, rohamos lükte­tése. Végtelen szomorúsággal nézett arra a férfira, akinek az emléke elég erős volt arra, hogy őt visszatartsa a bűnétől s aki most mégis kétel­kedik benne. Érezte, hogy vége van mindennek, halálos bizonyossággal érezte azt. Oda van az édes, édes élet, az ünnepnapok világa. Ezentúl nem vár reá más semmi, mint a nagy, ijesztő egye­düllét. Késedelmeskedve, de egy szó, egy hang nél­kül fordított hátat a férfinak s megindult, ahogy jött, a kert kavicsos útján. A kis kapu­ban egy perezre még megállt — várt, hogy talán visszahívja még! — De hogy a kertben nem mozdult semmi, újra elindult. Künn pedig, a híd mellett, hirtelen messze bedobta a piros rózsát az árok békanyálas, iszapos vizébe: — Pusztulj el te is . . . 3

Next