Magyarország, 1904. május (11. évfolyam, 104-129. szám)

1904-05-01 / 104. szám

z önvédelem harczára lehet helyezkedni, megmenteni alkotmányos küzdelem mel­lett, ami még megmenthető. A legtöbb erőt azonban az ország szervezésére kell for­dítani. Csatasorba kell állítani országszerte azokat az elemeket, akikre a nemzeti ügyet kishitűség, csüggedés, vagy árulás veszélye nélkül reá lehet bízni. Új tábor kell, erős karokkal, izmokkal, lelkesült­­séggel, bölcs előrelátással és szilárd, férfias elhatározással. Csak ennek segélyével lehet a kibontakozást a kétségbeejtő állapotok­ból elérni. Politikai dolgok. Budapest, április 30. A vasutasok elleni üldözés nem akar véget érni. A Mr. ügyészek országszerte utasításokat kaptak, hogy mindenütt nyomozzanak «bűnö­sök» után. Egész vallatások folynak, hogy ki miként viselkedett a sztrájk alatt ? Akár az áruforgalomnál, akár a személyközlekedésnél volt valaki alkalmazva, egyaránt zaklatásnak van most kitéve. Hol volt, mit csinált, miért tette ezt és azt ? A spanyol inkvizíczió ideje óta alig működött ily szerteágazó módon a bűnügyi apparátus, mint most. A büntető törvénykönyvnek «közhivatalnoki bűncselekményeit» akarják a vasutasokkal szem­ben kideríteni, holott teljesen világos, hogy az illető ok­ok a vasúti közegekre nem alkalmaz­hatók. Azok épp oly kevésbbé gyakorolnak turiszdikc­iót, mint akár az állami gépgyár, vasművek, bányák, ipari vállalatok alkalmazottai. Nem más, mint embertelen zaklatás tehát a vasutasokkal szemben tanúsított eljárás. És méltán megdöbbentő, hogy még vannak egyes lelkiismeretlen elemek, amelyek a kormányt bátorítják és biztatják a vad és lelketlen haj­szára. Emlékeznünk kell reá, hogy mennyi időn keresztül és mily türelemmel és alázatossággal kérelmezték a vasutasok szomorú helyzetük javítását. Senkivel szemben sem alkalmaztak oly durva, sértő és lealázó elbánást, mint éppen velük szemben. És most, hogy a kormány - — ------ — ■ —— ' javaslatába néhány szembetűnő káros és mél­tatlan intézkedés vétetett fel, ezt abból kikü­­szöböltetni akarták. Semmit mást nem tettek, mint gyűlésre akartak összejönni, hogy megvitas­sák érdekeiket. Minden állampolgárnak joga van saját ügyében gyűlésezni és kérelmezni. Mégis tette ezt a közélet minden részese. Hivatalnokok, gyárosok, magántisztviselők egyaránt. A mun­kásokkal a kormány annyira ment, hogy ve­zetőik a minisztériumba is meghivattak tanács­kozásra. De a vasutasokkal szemben alkalma­zott örökös brutalitás itt is kitört, gyűlésüket a hatalom betiltotta, vezetőiket állásuktól felfüg­gesztette s fegyelmi alá helyezte őket. Csoda-e, ha annyi keserűség, és annyi méltatlanság végre kitörésre vezetett és a szolidaritás érze­ténél fogva a vasutasok nem hagyták cserben üldözött társaikat? Most a kormányhatalom a lelkiismeretlen biztatások folytán még vadabbul ront az üldö­zött vasutasokra. Ahelyett, hogy sietne a sebe­ket behegeszteni és 36.000 magyar családnak lelkébe a megnyugvás és megelégedés érzetét belevinni, a rendőri és bűnügyi üldözésre utasítja közegeit és megindul a hivatalos hajsza mindenfelé a vasutasok ellen. Ez a méltatlan eljárás most sem vezethet jó ered­ményre és az ellen fel kell, hogy a szavát emelje mindenki, akiben csak egy parányi jogtisztelet is él. A kormány egyik németnyelvű félhivatalosában az a hír is megjelent, hogy azok ellen a vasu­tasok ellen, akik egyúttal tartalékos tisztek is, esküszegés miatt katonai becsületügyi eljárást fognak indítani. Kétségtelen, hogy ez a közlés is a Tisza-kormány üldözési szenvedélyének kifolyása volt. A hadsereg félhivatalos bécsi lapja is egy kis hideg zuhanyt önt a vasutas-üldözés szorgalmazóira. Az újság szerint ugyanis csakis akkor foglalkozhatnak a katonai becsület­­bíróságok a vasutas tartalékos tisztek dol­gával, ha a polgári bíróságok a hivatali eskü megszegése miatt eljárást indítottak és azt be is fejezték. A tiszti becsületbí­­róságoknak akkor is előbb afölö­tt kell határoz­tok, hogy az ügy becsületügyi eljárás alá veendő-e ? A vasutas-üldözés e­lemének az magát. Nem, nem hitte most már azt sem, hogy Eöry Miklós elfelejtette volna első fele­ségét. Hisz akkor nem őrizné itt a kis­lány arcz­­képét, aki minden pillanatban az anyjára em­lékezteti. Kunos töprengéseiből az ura léptei zavarták fel. Nagyon sietve jött és felindultnak látszott. — Bocsáss meg, édes, — szólt hozzá egé­szen elmúlt hangon — hogy most mindjárt az első nap ilyen sokáig magadra hagytalak, de nagyon sürgős levelet kaptam, melynek értel­mében haladéktalanul mennem kellett. Az asszony szívét mint valami vasmarok szorította össze a bizonyosság: az első fele­sége irt neki. . . Tehát már is megkezdte a küzdelmet?! Ugyan sietett vele! Én Istenem! De hát miért hagyta idáig is fejlődni a dolgot. Miért nem könyörögte magát vissza, mielőtt újra megnősült az ura ? Bizonyára sikerült volna neki, mint ahogy minden sikerült eddig, íme, most is. Csak írnia kellett és Eőry mind­járt elhagyta őt, hogy amahhoz siessen. Iga­zán nevetséges, szánalmas komédia ez az ő egész férjhezmenetele! A férfi szaggatott mondatokban beszélt tovább. — Szegény Lenke itt . . . Közvetetlenül a halála előtt . . . Megmérgezte magát ... Az okát nem tudja senki . . . Nyilván megcsö­­mörlött attól az élettől, amelyet folytatott . . . Véget akart vetni egyszerre mindennek . . . Magához hívott a gyermek miatt ... És nekem el kellett mennem . . . Csak nem hagyhattam magára szegénykét?! ... Az anyja a ravatalon . . . Csupa idegen ember körülötte . . . emlegetése tehát még a bécsi katonai köröknél sem talál rokonszenvre. * Minden, utczasarkon plakát hirdeti, hogy hol­napután, hétfőn este 6 órakor körünkbe érkezik a király. A lojális állampolgárok tehát felkéret­­nek, hogy egyenként vagy testületileg jelenjenek meg a király­ fogadásnál, a háziurak pedig azon az útvonalon, amelyen az uralkodó bevonul, díszítsék föl házaikat. Egy kissé különös és egy kissé erőltetett dolog ez. Különös, mert lobogós, küldöttséges, szóval formális fo­gadtatást akkor szoktak rendezni az uralko­dónak, ha­ az valamely »provincz« várost látogat meg, holott tudtunkkal Budapest a magyar királynak fő- és székvárosa. Erőltetett is, mert hiszen az természetes, hogy a magyar királyt hű alattvalói örömmel és szeretettel fogadják ; minek tehát azt külön, zászlókkal és küldöttségekkel dokumentálni ? Ámde min­den eszköz jó, ha arról van szó, hogy nemzet és király között az érzelmi kapocs, ha sértet­lenül fönnáll, megerősíttessék, ha meglazult, helyreállíttassék. Ez a hivatalos helyről rende­zett díszes fogadtatás nem más, mint hiva­talos bevallása az utóbbinak. A múlt év ese­ményei, sajnos, tisztán láthatólag föltárták azokat a szakadékokat, amelyek a nemzet és uralkodó gondolatvilágát egymástól elválasztják. A két ellentétes gondolatkör összeütközéséből a nem­zet került ki vesztesen; jogai megcson­­kíttattak, reményei elhamvadtak. Most a nem­zet sebeire flastromot kívánnak ragasztani, ami mindenesetre politikai okosságra vall. A flastrom anyagát a mi dicsőséges fejedelmünk, a nagy Rákóczinak szent hamvai szolgáltatják. Hálás szívvel fogadja minden magyar ember az ezek visszahozatalára vonatkozó királyi elhatározást. De Rákóczi hamvai nem szolgálhatnak sem rekompenzáczióul, sem elégtételül a magyar nyelv ellen elkövetett támadásokért. Lehetetlen az, hogy annak a Rákóczinak, aki a magyar szabadságért és függetlenségért élt, szenvedett és halt meg, a hamvai azt a szolgálatot te­gyék, hogy eltérítsék a nemzetet, a méltó nem­zeti lét útjáról. Rákóczi hamvaihoz nekünk jogunk van, és köszönjük királyunknak, hogy Az asszony, mint valami érzéketlen szobor, mozdulatlanul hallgatta ezt a töredezett be­szédet. Eöry pedig úgy várta volna, hogy megszólaljon. Amilyen kínos helyzetben volt, megváltás lett volna neki egy jóságos, résztvevő szó, egy biztató tekintet, egy mosoly ... De hiába várt és így tovább kellett beszélnie. — A gyermeket mindjárt magammal is hoz­tam. Ott künn van a konyha melletti szobá­ban a dadájával, úgy meg van ijedve sze­gény kis bogár ! Ha megengednéd, Piroska!... Most végre megszólalt ő is. — Csak tessék . . . Hanem abban az eset­ben én megyek el! Eöry nem hitt a fülének. — Te beszélsz így ?! . . . Piroska ránézett az urára. Nem volt már abban a tekintetben semmi az utóbbi idők megengesztelt, boldog kifejezéséből; vágott az, mint az aczél, hidegen, könyörtelenül. — Igenis, megyek — ismételte. — Mikor ezt a küszöböt átléptem, nem sejtettem, hogy otthonomat, szivedet meg kell osztanom más­sal. Azt hittem, hogy én leszek az egyetlen. Miután pedig idehoztad annak az asszonynak a leányát . . . — Az én gyermekemet, — mondta nyoma­tékkal a férj, — egy ártatlan kis teremtést, aki semm nek sem oka. — Egy főbenjáró bűne már van az én szememben, az, hogy Szalay Lenke volt az anyja ! — Piroska, ne vétkezz ! — Eh, — kiáltott fel vadul a fiatal asszony, —­ hát vétkem az nekem, hogy nem tudok egy Minden jóságos ellágyulásnak, minden verő­­fényes boldogságnak egyszerre vége szakadt. Ezt nem várta volna ! Mikor belépett ebbe a házba, szentül meg volt róla győződve, hogy az ura, akinek lelke csupa gyöngédség, finom tapintat, jó előre el­távolított innen minden emléket, amiről tud­hatta, hogy bántólag fog reá hatni. És ime ! Közvetlenül az ő arczképe mellé helyezi első feleségének gyermekét is és azt kívánja tőle, hogy eltűrje, hogy ez a megbabonázó gyermek­fel mosolyogjon reá, mikor dolgozik. Eh, nem lehet a múltat kitörölni, semmivé tenni! És ő volt az oktalan, mikor azt remélte, hogy itt még valamikor első is lehet. Dehogy is ! Az a gyermek az első. Annak az asszony­nak a gyermeke, aki útjában állott már egy­­izben, akinek megrontó szépsége eltántorította a vőlegényét, hogy az nem tudta többé, mi a becsület, az adott szó szentsége, hanem ment vakon, amerre fékevesztett szenvedélye vitte, a csábos szirén karjaiba . . . Végigsimította lüktető homlokát, majd idege­nül nézett maga körül. Tulajdonképpen hol is van ő? Miért jött ide? Mit akar itt ? Egyszerre nem volt tisztában ezekkel a dolgokkal. Valami úgy ösztökélte, hogy hagyjon itt mindent, fusson el innen,­­ most, azonnal, mielőtt az a másik visszatérne. Avagy nem lehet-e kitéve annak, hogy egy­szerre Csak itt lesz a gyermekével együtt, aki összekötő kapocs marad mindvégig közöttük és erőt ad neki a küzdelemhez, reményt a győze­lemhez. És ő neki majd újra félre kell állania, mint valami árnyékkirálynőnek, aki ideig-óráig egy tündérbirodalom uralkodónőjének álmodta MAGYAR­ORSZÁG Budapest, 1904. vasárnap, május 1.

Next