Magyarország, 1904. július (11. évfolyam, 156-182. szám)

1904-07-01 / 156. szám

Budapest, 1904. péntek, Julius­­ MAGYARORSZÁG­ ­ —* Mindjárt gondoltuk, — jegyzik meg bal­­felől. Azt hiszi, törvényhozási és kormányzati in­tézkedésekkel is czélt érhetünk. Utal e részben a népoktatási reformtervezetre, amely a ma­gyar nemzeti czélok biztosítása mellett nem konfiskálja el a nemzetiségek jogait. A nemzetiségi izgatások ellen másik gyógy­szert lát a büntetőtörvény némely intézkedései­nek megfelelő szigorításában, de — úgymond — a politikai élet szabad lüktetésének megszo­rítása nélkül, mert politikai téren még a sza­badosságot is jobban szereti, mint az erősza­koskodást. — Szólásszabadság, gyülekezési jog, — mond­ják szemrehányólag balfelől. Csak az állam ellen és a társadalmi rend felforgatására irányuló izgatásokkal szemben kell kérlelhetetlen szigorral föllépni. Azért az államrendészet terén az eddiginél sokkal intenzívebb tevékenységet fog a kormány ki­fejteni. Kovácsevics István beszédére térve, kijelenti, hogy azzal a beszéddel Kovácsevics emlék­követ állított magának. Óhajtja, hogy a most követett politika, mely a horvát nemzet fejlő­dését biztosítja, sikerre vezessen. Megjegyzi különben, hogy a magyarellenes hajtogatások csak akkor szoktak mutatkozni, amikor gyön­gék vagyunk. Ha erőseknek látnak bennünket, akkor respektálnak. — Chlopyból csak gyöngeségünket láthatják, — jegyzik meg többen balról. Rátért ezután Tisza a pénzügyi politika ellen fölhozott kritikákra. Első­sorban Apponyi azon vádja ellen védekezett, hogy antiszocziális po­litikát követ. Azután Apponyi többi kifogásait veszi sorba. Úgy a beruházásokra, mint az úgynevezett inproduktív kiadásokra (tisztviselői fizetéseme­lések) és a katonai kiadások emelésére nézve csak a Széli-kormány által kezdeményezett cselekmények és törekvések logikai konzekven­­cziáit vonta le, vagyis, mindezekben Széli nyomdokain haladt. Ugyanezt mondhatja a czivillista emelésére nézve is. — Széli ellen beszél, vagy Apponyi ellen? — kérdezte Kaas Ivor báró. — Csak azt akartam bizonyítani, — feleli Tisza — hogy a czivillistaemelést Apponyi Szék­ alatt helyeselte. — Mikor mondta ezt Apponyi? — kérdezi Lovászy Márton. Tisza azonban adós maradt a felelettel. Ehelyett áttért az 1399. évi XXX. törvényc­ikk­i kezelésére». Helyes közgazdasági akcziónak tartotta és megszavazta — úgymond — ezt a kát, amikről úgyis tudom, hogy nem igazak. A maga haja ilyen volt tíz éves korában is, amikor útdíjára láttam. Vagy a kisasszony már akkor is órákat töltött el a tükör előtt? A leány mélyen elpirult. — Nem, nem, — mondta tiltakozva. — Na látja. Hagyjuk ezt. Jöjjön inkább, menjünk oda, leülni a lóczára, a nagy diófa alá. — Én ? A diófa alá ? Soha. Azon hernyók vannak, és ha egy az ölembe pottyan, olyat sikoltok, hogy összeszalad az egész falu. — De édes, a diófán nincsenek hernyók. A diófalevél keserű, s azt az efajta csúszó-mászó nem kedveli. Aztán meg én nem bánom, ha sikolt. Szeretném hallani a sikoltását. — Igazán ? — nevetett a leány. — Bámulatos, hogy maga mi mindent szeretne. Hanem már most csak azért sem ülök oda. Semmi kedvem magának örömet okozni. Jöjjön, fussunk in­kább versenyt. — Ebben a hőségben ! — Mit tesz az ? Most bebizonyíthatja, hogy igaz, amiket beszélt, s tud áldozatokat is hozni értem. Direkczió: a méhes ajtaja. Én adom a jelt a starthoz és öt lépéssel előbb indulok. — De hiszen tegnap azt mondta, hogy mai naptól teljes jogegyenlőség illeti meg a férfit és a nőt.. . — Oh, csak a szellemi téren. Ahol a durva, nyers erő van szóban, ott maguk dominál­nak. Nos, készen van ? Olvashatok ? Egy . .. kettő ... — De hát csak így, pofra szaladjunk ? — Én nem bánom, ha fogadunk is valami­ben. Például... törvényt, mert szabad kezet biztosított Magyar­­országnak. Gyümölcse meg is van, mert ennek köszönhetjük a vámtarifa olyan tervezetét, amelyet másként nem sikerült volna meg­csinálni. — Hát hol van? — interpellálják balról. Az ellenzék egy részének magatartása folytán — mondja tovább Tisza —a parlament vissza­nyerte ugyan munkaképességét, de biztos remény még mindig nincs a zavartalan mun­kára. Azért ő, bár fentartja az 1899. évi XXX. t.-czikkben megállapított politikát, de az utak, módok és eszközök megválasztásá­ban alkalmazkodik a megváltozott gazdasági helyzethez. És pedig akként, hogy a szerződé­seket azzal a fentartással kötjük meg, hogy azok csak úgy érvényesek, ha előzőleg létesül a kiegyezés Ausztria és Magyarország között. — Hátha nem jön létre ? — kérdi egy hang balról. A kormány óhajtja, — folytatja Tisza — hogy ez a kérdés formailag is törvényesen ol­dassák meg. Ezért adta be a szerződésköté­sekre vonatkozó felhatalmazási javaslatot. Elismeri, hogy ezt előbb törvényerőre kellene emelni. — Hát a vámtarifát? — kérdezi Polónyi Elismeri, hogy a kormány nagy felelősséget vállalt, mikor fölhatalmazás nélkül kezdte meg a szerződéses tárgyalásokat. De nyilvánvaló volt, hogy az ellenzék nagy vitát csinálna. Kénytelen volt tehát a saját felelősségére el­járni. A törvényes formát azonban még most is meg lehet szerezni, ha az ellenzék bizto­­sítja őt, hogy 2—3 nap alatt átereszti a javaslatot. — Hát még mit ? — zúdul föl a baloldal. Ha nem biztosítják, — jelenti ki Tisza — akkor ne hányják szemére a kormánynak, hogy felhatalmazás nélkül jár el ! . . . Arra a kérdésre, hogy mi lesz, ha Ausztriá­ban parlamentáris uton nem megy keresztül a kiegyezés, most is csak azt feleli, hogy nem­csak a kormánynak, de a nemzetnek érdeke, hogy szabad keze legyen. Békét az ország ke­zére tenni nem enged. — Csak a nyakára, — zúgja az ellenzék. Az ország többsége a közös vámterületet akarja — jelenti ki Tisza az ellenzék roppant zajos tiltakozása közben. — Hát jól van — úgymond — ha nem is az ország, de a Ház többsége. Ennélfogva nem engedi magát és a többséget olyan kelepczébe kényszeríteni, hogy fölállítsa a külön vámterületet. Áttérve a leszerelésért adott ígéretekre,­­ azt mondja, hogy amit ígért, megtartani igyekszik, így a választási reformra nézve rajta lesz, hogy az 1906-iki választás már az új törvény alapján legyen keresztülvihető. — Hát most októberben nem lesz válasz­tás ? — interpellálja egy hang balról. Parancsoló szükség nélkül — feleli Tisza — a kormány időközben ily izgalmaknak nem teszi ki az országot. Szóval: *Lesz választás, ha muszáj, nem lesz, ha nem muszáj.” Beszéde végén frázisokkal próbálta fölvilla­nyozni a csüggedt mamelukokat. A kormány — úgymond a többi között —mindent elkövet, hogy a megoldásra váró nagy kérdések (a kiegyezés és a védtörvény reformja) konszolidált és szervezett állapotban találják az országot. Amikor leült, a gyér számú m­ameluktábor­­ban — Hodossy "kezdeményezésére — fölhang­zott az obuigát éljenzés és a taps. Ugyancsak Hodossy volt az, aki legelőször odarohant Tiszához és meleg kézszorítások között gratu­lált neki. Az ülés elején a kvótakérdés csinált egy kis csetepatét. Mikor az erre vonatkozó bejelentés elhangzott, Utszon követelte, hogy az kinyo­­massék, kiosztassék és napirendre tűzessék. Polónyi ezt támogatta. Feilitzsch elnök azonban tudomásul akarta vétetni. Tisza hozzászólása után a Ház Ugrón kívánsága szerint határozott. A költségvetéshez Pintér Sándor mondott egy jóízű, magyaros beszédet, amelyben könyörte­lenül bírálta a kormányzati politikát. Az ülés végén Polónyi Géza interpellálta a földmivelésügyi minisztert­­a Háromszék vár­megyében a folyó évben beállott tartós száraz­ság okából jelentékenyen fokozódott legelő­­hiányról s ennek kapcsán a marha- és juhállo­mány csökkenéséről, felpanaszolván a széke­lyek bajait; a miniszterelnököt, mint belügymi­nisztert a Romániába átmenő munkásoknak a határszélen való orvosi vizsgálata ügyében. Mindkét miniszter azonnal válaszolt. Tallián jóindulattal beszélt a székelykérdésről, s fo­kozott akc­iót ígért, Tisza pedig kijelentette, hogy nem tud a dologról, de megvizsgálja. Polónyi mindkét választ tudomásul vette. Részletes tudósításunk a következő: Feilitzsch Arthur báró alelnök az ülést fél 11 órakor megnyitja. Hertelendy László jegyző felolvassa a múlt ülés jegyzőkönyvét, melyet észrevétel nélkül hitelesí­tenek. Az irományok bemutatása után elnök bemutatja a miniszterelnök átiratát a kvótának királyi döntés útján egy évre való meg­állapítására vonatkozólag. Ugron Gábor kéri az átirat kinyomatását, szét­osztását és tárgyalásra kitűzését. Elnök: Az átirat kinyomatik, szétosztatik és an­nak idején tárgyalásra kitűzetik ; egyébként pedig a Ház tudomásul veszi. — Egy csókban. — Hogyisne! Hiszen akkor mindenképp én lennék a vesztes. Akár adnám, akár kapnám azt a csókot . . . —­ Hát legalább ha én vesztek, akkor én fizetek egy csókkal . . . könyörgött az ifjú s olyan lett a tekintete, mintha elfelejtette volna távolsági méreteket. — Köszönöm. Ez nem lenne jutalom a szá­momra. De hát nem bánom. Ha én vesztek — pedig nyerni fogok — akkor megcsókol­hatja a homlokomat. Hanem akkor tíz lépés avance-t kell adnia. — Nem bánom. — És ha nyerek? — Úgy magának adok az életemből egy órát, egy napot — vagy — egy egész örökké­valóságot . . . A leány egy pillanatig elkomolyodva nézett reá. Hanem aztán felkaczagott halkan, édesen. — Ej — ne komédiázzon, — mondta, — tudja, hogy nem hiszek a szerelem létezésében. Ha veszit, vesz nekem egy kiló Kugler-bonbont s azzal vége. A fiatalember ingerülten fordult el tőle. — Pedig én most is azt mondom, — szólt daczosan — hogy a szerelem élő lüktető va­lóság, s halálos bűnt követ el, aki gúnyolódik fölötte . . . A leány vállat vont, aztán számolni kezdett szaporán: egy, kettő, három! S a másik pilla­natban már szaladás közben hallatszott vidám hangja: Qui maime, me suive . .. A fia már desperálni kezdett. A leány úgy futott, mint egy őz, karcsú alakja megnyúlt s ,kissé k­réméit szoknyája alól kilátszottak kés-, kény bokái s a földet alig érintő apró lábai. Már-már elérte a czélt s ő még mindig három lépésnyire volt mögötte. Hanem az utolsó pil­lanatban segítségére jött a szerelmesek jó csillaga. A leány szoknyája megakadt egy fának kiálló vadhajtásában s bárhogy ránezigálta is, nem birta kiszabadítani a nagy sietségben. Ek­kor sírva fakadt. A fiatalember letérdelt mellé a fűre és jól­­rosszul kimentette kellemetlen helyzetéből. Egy kissé remegtek az ujjai s egy helyt be is sza­kította a fodrot. De a leány nem haragudott érte. — Rongy — mondta megvetően, mikor a fiú mentegetődzött előtte, azután marokra fogta és egy góbot kötött a fodorra. Mikor ezzel is végzett, kiegyenesedett s szemközt fordult el­lenfelével. — Nos ? — kérdezte várakozásteljesen. — Dead heat — mondta az ifjú. — A ver­seny eldöntetlen maradt. — Dehogy. Hiszen maga nyert — szólt a leány. —• Nyerhettem volna — javította ki az ifjú. — És most nem kiván élni a . . . a . . . jogával ? — tudakolta a leány. Az ifjú mélyen meghajolt előtte. — Ha maga nem akarja — nem. Újra csend állott be. A leány a zsebkendő­jével babrált idegesen. A fiút pedig szörnyen érdekelte egy tolakodó veréb, mely hangos szóval csiripelt a fejük fölött. Végre ismét csak a leány kezdett el beszélni. — Maga lovagiasabb ember, semmint gon­doltam, — mondta halkan. — És mivel nem igyekezett kiaknázni az én szorult helyzetemet, 3

Next