Magyarország, 1904. szeptember (11. évfolyam, 209-234. szám)
1904-09-01 / 209. szám
Budapest, 1904. csütörtötó. szeptember 1 MAGYARORSZÁG az országoknak és népeknek semmi érdekük Magyarország ellen, hanem Ausztria és a németek okozzák mindig a veszedelmet és háborúságot. A német hozta a nyakunkra a muszkát, és Miklós czár követte el azt a hibát, hogy megmentette az osztrák császárságot, mert félt a magyar és lengyel forradalomtól. Semmi haszna nem volt Oroszországnak Világosból, s ma minden orosz hadvezér és politikus belátja, hogy inkább a magyaroknak kellett volna pártját fogni és Kossuth Lajos szövetségét elfogadni. Kossuth és a magyar országgyűlés ugyan — bizonyos feltételek mellett — magyar sereget ajánlott fel az osztráknak 1848-ban Carlo Alberto, Szardínia királya s a fölkelt Lombardia és Velencze elleni háborúban — de azért később csakhamar kifejlett a magyar és olasz szabadságharczosok barátsága s a Ceccopierrei-ezred magyarbarátsága épp úgy kitűnt Budán, mint tíz évvel később a magyar csapatok osztrákellenes érzelmei kitűntek Magenta és Solferinonál, és Garibaldi alatt Szicziliában és Nápolyban. Hogy várták Magyarországon Garibaldit 1859- ben és a 60-as években! Együtt éltette ő a népdal Kossuthtal. Nem is rajta múlott, hogy Magyarországon nem tört ki egy második forradalom. Minket nem segíthetett, de hazáját egyesítette s a németet Olaszországból kiűzte. Mert ha Garibaldi nincs, az osztrák most is nyakán ülne Lombardiának, Velenczének és egész Itáliának. Közvetve mégis sokat köszönhetünk Olaszországnak. Három háborúval rontott neki Ausztriának : 1848-ban, 59-ben, 66-ban. És ennek visszahatását mindenkor megéreztük, mert a német, mikor szorult a kapura, csak akkor engedett. így kaptuk meg a 48-iki törvényeket, az 1860-iki októberi diplomát, mely eltemette a Bach-korszakot, az 1861-iki országgyűlést és az 1867-iki kiegyezést. Mert amíg nem kapott verést, addig az osztrák hadsereg ura minden magyar követelésre azt felelte, hogy «soha!» örültünk is — az egész ország, mikor Magentánál, Solferinonál, Königgraetznél, Pozsonynál megvertek bennünket 87 osztrák hadsereggel együtt, és vájjon ki búsulna azon, ha Becket, Albornt és a többi osztrák generálist valamely jótékony ellenség elpáholná ? Többet érne tíz obstrukcziónál! Most Olaszországgal megint feszülnek a hurok. Mi, magyarok csak a horvár-kérdésben nem engedhetünk, mert ez saját népünknek gazdasági főérdeke. De czitromot, narancsot, fügét, mazsolát, rizskását, szentjánoskenyeret, selymeket és márványokat vásárlunk Olaszországtól szívesen, tehát kiegyezhetnénk vele, hogyha az osztrák nem éppen a mi rovásunkra akarna megszerződni az olaszszal és bebocsátani olcsón ennek korát, hogy védvámokkal kiszoríthassák Olaszország minden iparát. A vámok felett már régen alkudoznak törvényellenesen a kormányok s itt is a németek szorítanak bennünket arra, hogy a saját alkotmányos tilalmunk ellenére tárgyaljunk a külföldön és veszekedjünk bor mellett és bor felett az olaszokkal. " Jelentik Bécsből, hogy ezek a tárgyalások nemsokára véget érnek, hisz nem is éppen ezek miatt van izgalom és feszültség Olaszország és Ausztria között. Hanem a németek Tirolban, Triesztben és Görzben elnyomják az olaszokat, az innsbrucki egyetemen véres tüntetés volt az olasz nyelv miatt, Triesztben felzúdult az utcza, s bombákat foglalt le a rendőrség. Az irredenta az egységes Olaszországnak követeli Ausztria olasz tartományait s erről a nemzeti aspiráczióról soha le nem mondhat. Az osztrák pedig háború nélkül soha ki nem adja olasz tartományait, sőt Németország sem engedi, hogy elfoglalják Triesztet és Pólát, mert ezekre a kikötőkre igényt tartanak a világpolitikát folytató Hohenzollernek, hogy Németország a Földközi-tengerhez és Szuez-csatornához férhessen, innét közvetlenül afrikai, keletázsiai és ausztráliai gyarmataiba hajózhasson. Harmadik és legfőbb oka az olaszok ingerültségének Ausztria ellen, ennek Balkán-politikája. Európai Törökország a feloszlás és felosztás szélén áll; Maczedóniában nincs békés rend és Golucovszki reformjai sem váltak be; a vegyes európai csendőrség zsebre dugja fizetését, de nem boldogul a felkelőkkel. Az albánok lázonganak, Montenegró, Szerbia, Bulgária, Görögország féltékenykednek, s Olaszország most attól tart, hogy az osztrák diplomáczia, mely hadakozni fél, de lopkodni szeret, Oroszország keletázsiai bajait felhasználja arra, hogy olcsón megszállja Macedóniát. Olaszország vágyódik Albániára és Dalmácziára, szövetségese Montenegrónak s nem akarja tűrni, hogy Szaloniki osztrák kikötő legyen s ezzel Ausztria földközi-tengeri nagyhatalom. Az olaszok azt képzelik, hogy Bécsben van bátorság és szándék ily hóditó politikára, ott pedig áhítoznak Szakmireire, de nincs merészségük a cselekvésre. Az olaszok ingerültek és háborúról beszélnek és írnak. Háborúról Ausztriával és velünk, minthogy mi Ausztriának pragmatikus szövetségesei vagyunk. De hiszen Olaszország is benne van a hármas szövetségben! Vilmos császár Nápolyban kiegyenlítette az ellentétes keleti érdekeket az olasz és osztrák között. Tittoni Abbáziában találkozott Goluboszkival s hír szerint már a horvámban is engedtünk: mit akarnak hát az olaszok ? A bécsi félhivatalos Föl. Corr. hosszú prédikácziót tart a veszedelmes izgatás ellen, amely, midőna római és bécsi kabinetek nagy igyekezettel iparkodnak az egyetértést fentartani, mely a két ország szövetségének természetes következménye, és gonddal igyekeznek elhárítani minden zavart, mely egyes események kedvezőtlenségéből származhatnék, ez ellen innen és tuban szóval és a sajtóval híreket és nézeteket terjesztenek, melyek — sajnos — azt a látszatot keltik, mintha a szövetséges államok között komoly és nehezen elhárítható feszültség léteznék. Némely körök nem ijednek vissza a háborús bonyodalom szörnyeteg feltevésétől sem, Olaszország és Ausztria-Magyarország között.» A félhivatalos bécsi újságnak elhiszszük, hogy az osztrák diplomácziának és kormánynak nincs semmi egyéb szándéka, csak fentartani a békét és nyugalmat, amíg az öreg császár él, mert ez nem akar több háborút viselni. Azt is elhiszszük, hogy a hivatalos körök Bécsben és Rómában a hármas szövetséghez ragaszkodnak s a Balkán-kérdésben a startusquo alapján megegyeztek. De ha a statusutóbb pedig mind sűrűbben, bátrabban, hangosabban egészen uj mozgalmak és hangok keletkeznek azon a teljesen néptelennek, egészen kihaltnak látszó tájon. Közel hozzám, ahol érdeklődve, érezve sesem várom a bekövetkező jelenségeket, egy anyafáczán kuttyog még mindig lent a földön, a bokrok között. A már beköszöntött sötét est ellenére még mindig nem kereste föl a szokott éjjeli szállását valamely magas bokor koronájában. Mert nem találja sehol a családját , a szépséges, fényes kakast és a már anyányi gyönyörű fiait, leányait. Nem tudja, hol, merre szóródtak el a nagy veszedelemben, hogy megvannak-e még valahol, ahol még találkozhatik velük, vagy elvesztek-e tőle végképpen ? Eleintén halk hangon, de utóbb már mind hangosabban hívja őket, hogy jöjjenek hozzá, vagy legalább is jelentkezzenek csak, hogy hol vannak, megy ő hozzájuk szívesen. De hasztalan a hívása, nem jönnek, nem jelentkeznek. Hanem azért talán majd még fog találkozni a szeretett gyermekeinek egyik részével. De milyen szomorú lesz ezután már az előbb oly boldog család és milyen bánatos lesz ennek a szegény anyának az özvegysége . . . Köröskörül itt is, ott is, amott is sírnak a foglyok. Könnyű fölismerni a hangjukról, hogy melyik az apa vagy az anya és melyik a fiók. Azok az öregek aggódva, fázva a melegben is, szorongva keresik az elmaradt gyermekeiket; s míg az anya a néhány mellette maradt, vagy már megtalált fiók fölött őrködik és folytonosan hallatja hivó szavát, addig az aggódó apa hol ide, hol oda húz a sötétségben is, ahol egy jajgató csibe szavát meghallja s vezeti ezeket is oda a lérezéjéhez, nem keresve, hogy velük esetleg egy másik elárvult család tagjait fogadja a fészkébe. Másutt pedig a mindkét szülőjüket vesztett ifjak, ennek a szomorú tudatára jutva, egymást sirják, hívják össze, ha már elég erősek , és követik innentül vezérük gyanánt azt, amelyik közöttük a legbátrabb lévén, erre a nehéz szerepre vállalkozott. És magukhoz fogadják ezek is a hozzájuk kerülő teljesen árvákat a más fészekaljakból is, ha ezek még gyöngék az önálló életre és hűségesen, szeretettel gondjukat is viselik a fogadott testvéreknek. Megsebesülten vezette egy anyafogoly a még gyönge csibéit a sűrű csalitos rejtekébe. A telhetetlen vadász nem elégedett meg azzal, hogy az először fölröppent kakast lelőtte, hanem megsebesítette az anyát is, akire pedig oly nagy szükségük volt a még kicsike csibéknek. Mély sebével csak alig bírta a fiait idáig elhozni. És most már haldoklik a mit sem sejtő kis gyermekei között, akik szorosan körülötte, alatta guggolnak , de reggel már meglátják s méginkább megérzik, hogy ez már nem az ő szerető anyjuk többé, hanem egy élettelen, érzéketlen, hideg holttetem, amelytől menekülniük kell! De hová, kihez? Ha a jószerencse nem vezérli őket a saját családjuk pusztulását sirató valamely öregekhez, akkor el vannak veszve ! Egy másik helyen három ökölnyi nyulacska dugja össze a buksifejét. Nyugtalankodnak, nyöszörögnek már nagyon, mert reggel óta nem kaptak az édes anyatejből. Szegények nem tudják, nem is sejthetik, hogy az a tápláló anyai emlő örökre elapadt, hogy ők most már biztosan el fognak pusztulni az éhenhalás kínos halálával, ha egy róka, vagy más ragadozó előbb meg nem könyörül rajtuk. A legelső puskadurranás az ő anyjukat ölte meg , az a ledér apjuk pedig a legrosszabb családapa a vadak között, nem törődik velük s ha bírná, se gondozná őket. A sebesültek némán, vagy nyögve kínlódnak mindenfelé s sokan vívódnak a halállal, mely nagyobb jótétemény volna a számukra, mint az az élet, amely ezután megmaradna nekik. Az egyik tisztásról a róka nyári bundája vörösült át hozzám a sötétségen keresztül. Már lakmározik javában. Jó dolga van most az imposztornak, válogathat a könnyűszerrel került finom pecsenyékben, mert a szegény vadakat többnyire csak megsebesíteni képes sok kóczavadász bőségesen gondoskodott az ő dús élelméről, amelynek megkerítéséhez most már az ő nagy mesterkedéseire nincs semmi szükség. Görény, nyest, kánya mind terített asztalra talál itt innentől az ember szívességéből. Mert ezek ismétlik az ilyen vérontást, amíg csak az időből és a vadból ki nem fogynak. Ki törődnék azzal, hogy mennyi fájdalom keletkezik, milyen sok pusztulás támad ezek között az élő, érző, szerető családok között?! Valóban, az összes állatok közt az ember a legvérengzőbb ! Amikor távozom én is erről a szomorú csatatérről, egy nagy bagoly suhog el a fejem fölött és ez is lecsap ott, ahol egy szegény haldoklónak a jajszavát meghallotta . . . 3