Magyarország, 1904. szeptember (11. évfolyam, 209-234. szám)

1904-09-24 / 229. szám

Budapest, 1904. szombat, szeptember 24. MAGYARORSZÁG iitották. Csak a faalkotó részeket égették el. A haditudósítók az ütközet után átmentek a hídon. Az oroszok a vasutat Dalni és Liaojang között csak kis mértékben rongálták meg. Menekülés Port-Arthurból. A Ruszki Lisztek czimű lap legutóbbi számaiban czikksorozatot közöl a háborúról szemtanuk el­beszélései alapján. Egyikük, Nevjedomszki alezredes elbeszéli, hogy hogyan menekült­­ el Port­ Arthurból a japáni hajók blokádján keresztül. Az alezredes tudósításának érdekesebb részeiből veszszük át a következőket: — Én ajánlottam Stössel tábornoknak, hogy bo­csásson ki Port-Arthurból. Át akartam surranni a japáni torpedónaszádok között. Arra számítottam, hogy egy kínai sarandán eljuthatok Sanhaikvanba és elvihetem Alexejev helytartónak a parancsnok rendkívül fontos jelentéseit. A legnehezebb termé­szetesen az volt, hogy Sanhaikvanba eljussak. Onnan már vasúton mehettem Alexejevhez. — Meg van ön győződve róla, hogy terve sikerülni fog? — kérdezte Stössel tábornok. Egészen biztos nem voltam benne, azért csak igenlőleg bólintottam, de nem válaszoltam. — Akkor Isten nevében, induljon el ! Sok sze­rencsét kívánok! Egyúttal zárt borítékban átadta nekem a jelentést. Azután kezet nyújtott és elváltunk. Éjjel az orosz-kínai bank három hivatalnokával egy lélekvesztőszerü salandán elhagytuk Port­ Arthurt. Eleintén minden jól ment. A parttól azonban nem volt szabad eltávolodnunk és vigyáznunk kellett, hogy a japáni torpedónaszádok ne pi­lantsanak meg bennünket. Egyszerre azonban a sötétségből tisztán láttuk kivárni két japáni torpedónaszád körvonalait. A velem jött hivatalnokok nem tudtak hova lenni az aggodalomtól. Már hajnalodni kezdett és faran­­dánkat a torpedónaszádokról bármely pillanatban észrevehették volna. Gyorsan kifeszítettük vitorlán­kat, kijutottunk a nyílt tengerre. Az ellenséges hajók körvonalai csakhamar elvesztek a reggeli ködben. Elővigyázatból a partoktól távol tartottuk magunkat, ámbár így hajózási műszerek nélkül ki voltunk téve annak a veszedelemnek, hogy az irányt elté­vesztjük, így telt el az egész nap. Estefelé vihar kezdődött, a salandát a hullámok ide-oda hányták, a víz szün­telenül belecsapódott és mi folytonosan kimérege­­tésével voltunk elfoglalva. Az óriási erőfeszítés, de m­ág inkább idegeink túlfeszültsége és a félelem, hogy a japániak megpillantanak bennünket, minden erőnket kimerítette. Torpedónaszádjaikat mindunta­lan láttuk és fé­lünk kellett, hogy elfognak bennün­ket, úgy éreztük magunkat, mintha egy kártyára életünket, mindent feltettünk volna. Aggodalom és reménység folyton váltakozott bennünk, de utolsó pillanatig reméltük, hogy csillagunk meg fog men­teni bennünket. Legnagyobb óvatosságra természetesen Sanbaikvan­­ban volt szükségünk. Tudtuk, hogy a város hemzseg a japániaktól, akik lesnek arra, hogy a Port-Arthurból menekülőket elfogják. Nekem annál veszedelmesebb volt a helyzetem Sanhaikvanban, mert én azelőtt ott egy különítménynek voltam parancsnoka és rendkívül sokan személyesen ismertek. Éppen azért szakállamat leberetváltattam, álhajat tettem fel, hangomat és járásomat pedig lehetőség szerint megváltoztattam. Ilyenformán minden szerencsésen végződött. Senki­­sem ismert meg: az orosz-kínai bank hivatalnoká­nak adtam ki magamat és kocsin akartam elhagyni a várost. Mégis az utolsó pillanatban majdnem baj támadt. Mikor a kocsiba akartam ülni, egy japáni tiszt lépett hozzám, aki engem személyesen ismert. Figyelmesen nézett végig tetőtől-talpig, azután tört franczia nyelven megjegyezte: — Azt hiszem, én már láttam önt valahol.­­— Bizonyára téved, — válaszoltam, — mi még aligha találkoztunk. Azután beszálltam a kocsiba és kihajtattam a pályaudvarhoz. Senki sem tartóztatott fel. Beültem a vonatba, amely pár percz múlva elhagyta a pá­lyaudvart. Túl voltam a veszélyen. Három nap múlva Alexejev helytartó előtt voltam és átadtam neki Stös­sel tábornok jelentését. Legújabb: London, szeptember 23. (Magántávirat) A legutolsó Port­ Arthur elleni támadásról még nem érkeztek vég­leges jelentések. Sanghaiban azt beszé­lik, hogy a japánnak hétfő óta három erődöt foglaltak el. Tokióban azt hiszik, hogy a japániak a Kuropatkin erősségen kívül Bushantól nyugatra kemény harcz után még más erődöket is meghódítottak, melyek Port­ Arthurt dominálják. Ezzel szemben orosz jelentések sikeres orosz ellentámadásról be­szélnek. A magyar blokk. Saját tudósítónktól. — Budapest, szeptember 23. 1868 január 1-je óta a régi osztrák államadósság kamatterhéhez és törlesztéséhez való hozzájárulás czimén Ausztriának eddig 2173 millió koronát fizet­tünk és mégis tartozunk a tőkével. Fizetési kötelezettségünk szégyenletes voltát átérzi mindenki és a mai pénz- és hitelviszonyok folytán elérhető előnyt is ismeri. Tisza István miniszter­­elnök kineveztetése óta azonban még mindig nem nyilatkozott ezen fontos ügyben, Lukács pénzügy­­miniszter pedig kitérő és semmitmondó, diplomati­kus nyilatkozatokat tett. A kulisszák mögött azt mondják, hogy nehéz ezen kérdés megoldása, mert 1867-ben elmu­asz­­tották az átvállalt kamathozzájárulásnak tőkeössze­gét megállapítani és mert az 1867. évi XV. t.-cz. 6-dik §-a és az 1867. évi deczember 24-iki osztrák törvény 6. § a, sőt az ezen törvények alapjául szol­gált 1867. évi november 19-én kelt Lónyay és Becke pénzügyminiszterek által aláírt egyezmény ma­gyar és német nyelvű szövege épp ezen fontos részben küönbözik. Mert míg a magyar szöveg szerint jogosítva vagyunk hozzájárulásunkat az ál­talunk készpénzfizetés vagy adóssági kötvények amortizác­iója útján törlesztett tőke kamatának megfelelő összeggel csökkenteni, addig az osztrák törvény és az egyezmény német szövege szerint csak a törlesztett tőke tényleges kamatélvezetének megfelelő összeggel volna hozzájárulásunk kisebbít­hető, illetve az egész tőke megfizetése esetén meg­szüntethető. Az osztrák kormány saját törvényére és az egyez­mény német szövegére hivatkozva a tényleges kamat­élvezet, azaz az egyesített járadék 5 százalékos szelvé­nyéből 16 százalékos szelvényadó levonása után fen­nmaradó 4­2 százalékos alapon kiszámított 140 milió tőke, illetve ennek 4 százalékos kamata fizetését kívánja, de jogtalanul és a mi kormányunk még Széll miniszterelnöksége alatt a kamatláb iránt tár­gyalt az osztrák kormánynyal, anélkül, hogy eddig megegyezés jött volna közöttük létre. Ezen ügyben azonban tárgyalásra és egyezkedésre szükség egyáltalán nincs, mert alaki szempontból bennünket csak a magyar törvény és csak az egyezmény magyar szövege kötelezhet, nem pedig a hozzájárulásunk nélkül alkotott osztrák törvény vagy az egyezmény német szövege. Mi ugyanis kijelentettük az 1867. évi XII. t.-cz. 53, 54 és 55 §-aiban, hogy de jure és de facto nem terhel bennünket az addig felszaporodott osztrák államadósság és hogy csak méltányosságból, quasi ajándékképpen s nehogy Ausztria az abszolút kor­mány alatt felhalmozódott terhek alatt «összeros­­kadjon» , fogunk az osztrák államadósság kamat­terhéhez, — a kamatnak megfelelő tőke törleszthe­­tésének fentartásával — hozzájárulni, tehát kötelezett­séget vállaltunk ellenszolgáltatás nélkül és adósa lettünk Ausztriának, anélkül, hogy Ausztriától valaha hitelt élveztünk volna. Általános jogi elv, hogy a kötelezesség nézvének megállapításánál nem a hite­lző, hanem az adós akaratnyilvánítása veendő figyelembe és hogy a használt kifejezések mindig az adós javára magya­­rázandók, sőt az osztr. polg. törvénykönyv 915. §-a is világosan és kétséget kizáróan kimondja, hogy: Egyoldalú szerződéseknél kétség esetében az vetetik fel, hogy a kötelezett inkább a könnyebb, mintsem a nehezebb terhet akarta magára vállalni. Anyagi szempontból tekintve a dolgot, ész nélküli lett volna oly kötelezettséget vállalni, melynek mérve a hitelező akaratától függött. Az egyezmény és a törvény 2. §-ban azt is elfogadtuk, hogy a szelvény- és nyereményadó Ausztriát illeti azon tehertöbblet kompenzácziójául, mely onnét származik, hogy Ausztria tartozott az egyesített járadékadóssággá át nem változtatható, régi adósságok törlesztésére szükséges összegeket beszerezni. Ausztria azonban az akkor fennállott 7 száz.-os szelvényadót önké­nyesen és hozzájárulunk nélkül 16 száz.-ra emelte, nem a kompenzác­ió czéljából, hanem azért, hogy állandó depczitjét csökkentse és ezen önkényes és szerződésellenes eljárása által az addig e czímen bevételezett 6 millió forint helyett évente 36 éven át 22 milió forintot vett be. Ha már most Ausztria az államhitelezőket jogtalanul 16 száz. adával súj­totta és igy az 5 száz.-os kamatot 4­2 százalékos tényleges kamatélvezetté változtatta; úgy csak a kapzsiság vagy elbizakodottság érlelhette meg az osztrák kormányban azt a gondolatot, hogy mi csak a 4*2 száz.-os alapon tőkésítve lehetünk jogosnva fizetni, holott magyarázatra nem szoruló határozott­sággal van a magyar törvény és az egyezmény magyar szövegében megállapítva, hogy a­­kamat­nak megfelelő tőkét leszünk jogosítva fizetni, da­­czára annak, hogy már akkor is (7 száz. szelvény­adó mellett) 4­65 száz. volt a tényleges kamat­élvezet. Dr. Neményi Gusztáv budapesti ügyvéd nemrég megjelent tartalmas röpiratában nagy tanultsággal, az idevágó történeti adatok beható ismertetésével kimutatja, hogy jogunk van 5 százalékos alapon számítva 1135 millió korona készpénztőke fizetése vagy ezen összegnek megfelelő névértékű, akár 4­2 százalékra, akár már a 4 százalékra lebélyeg­zett, osztrák egyesített járadékkötvény átadása által az 1867. XV. t.-czikkel elvállalt hozzájárulástól szabadu­li. 1867-ben az akkori osztrák államadós­ság kamatterhéhez 23,86639 százalékkal járulunk, tehát legrosszabb esetben csak az 1867. évben fennállott osztrák államadósság tőkéjének 23 86639 százalékát, vagyis 1165 millió koronát, nem pedig mint az osztrákok az úgynevezett magyar blokkal kívánják, 1400 millió koronát tartozunk fizetni, mert ha a kamatteherhez 23,86639 százalékkal járultunk, úgy éz ipso a tőkének is csak ezen hányadát vállaltuk el. Azért tehát nem is kell az osztrákok­kal tárgyalnunk, hanem szerezzük be, 4 százalékos koronajáradék cserébe adása által, a fenti 1135 millió korona névértékű egyesített járadékkötvényt, adjuk át ezt az osztrákoknak és nem leszünk kö­telesek Ausztriának tovább is évi 600­ millió koronát fizetni. A kibocsátandó 4 százalékos koronajáradékra évi 48 millió korona kamatszükség­etet számítva, a jelenlegi állapothoz képest évente 12 millió koronát takaríthatunk meg, amely összeget jobb czélra for­díthatunk, mintsem hogy az osztrákok zsebeit tölt­sük meg vele. A pénzpiac­ most kedvező, ne késsünk ezen transz­akc­ióval, mert ez csak országunknak válik hátrányára. 5 •' ------ ■ ' "" -B 50.000 korona bánatpénz! — Egy adat a kincstár faértékesitéséhez. — Budapest, szeptember 23. A földmivelési minisztérium két vármegye és pedig Temes­ és Krassó megye területén fekvő 11 község erdeit együtt árverezteti el. Az összes erdők csak egyetemben vehetők meg. Bánatpénzül 50.000 korona teendő le. Fenségesen szép, ősi nagy erdők borították ezelőtt még csak két-három évtizeddel Temes­ és Krassó­megye műretlen területeit. A síkságon értékes töl­gyesek, a magasabb oldalakon bükkös és más erdők voltak. Legnagyobb részét ezeknek kiirtották már, a megmaradtakra pedig most került a sor. Vásár alá kerülnek: Bárincz, Szadrias, Fadurány.

Next