Magyarország, 1906. szeptember (13. évfolyam, 212-237. szám)

1906-09-02 / 213. szám

VS Pagadin Warvara. — Orosz életkép. — írta: Sacher Masoch. Mint ahogy a csend és magány hamarabb lehet szülőanyja egy kiváló gondolatnak, úgy a nagy szenvedély is hamarabb támad a szerény körülmények közt élők lelkében, mint az élet forgatagában tovarohanó felületes emberekében. Oroszország egy kis félreeső falujában ismer­kedett meg Pagadin Warvara, Puk­ovszky Semen tanulóval. Az első találkozásnál már érezték mindketten, hogy lelkeik örökre összeforrtak. Warvara egy kisbirtokos lánya volt. Egyik ba­rátnője — ki Kievben az orvosi egyetemre járt — már korán beleoltotta szívébe a czári zsar­nokság iránti gyűlöletet és melléje a vágyat, hogy műveltség és munka tekintetében hátra ne maradjanak a férfiaktól. Warvara fáradhatatlanul tanult és olvasott. Tanulmányainak gyümölcsét sietett is értékesíteni. A fanatikus nihilisták közé állott, akik a zsarnokságot mindenáron megtörni akarják. A leány maga volt az egyszerűség. Gyönyörű szőke haját, mely a térdéig lehullt, rövidre nyírta, rövid fekete szoknyát és egyszerű kabátkát hor­dott, fején kerek férfikalapot, úgy hogy kinézése inkább egy fiatal tanulóéhoz hasonlított, mint bájos leányhoz; arai pedig alapjában volt. Mert szép volt ez a komoly fiatal teremtés; a férfias, minden tetszvágyat kerülő külső sem bírta leron­tani természetes szépségét. Sokat foglalkozott az orvosi tudománynyal, aminek falujában, hol mér­földekre nem lehetett orvost találni, nagy hasz­nát vette. Atyja lakásán iskolát rendezett be, gyermeket, felnőttet egyaránt oktatva az irás­­olvasásra s a legszükségesebb fogalmakat oda­adással, szeretettel magyarázta meg nekik. A parasztoknak utasítást adott a földmívelés terén, a marhatenyésztésbe s amint férfimódra nye­regbe ült a vidéket összevissza­ járva, a nép mindenütt lelkesedéssel, hálával fogadta és nevét mindenki elismeréssel emlegette. E lázas munkálkodás közepett találkozott elő­ször Puk­ovszkyval, aki a húsvéti ünnepekre hazajött Kievből. Azon kezdték ismeretségüket, hogy czélbalőttek, majd rapírokkal verekedtek, s a végén egymásba szerettek. Mind a kettő igazi gyermeke a természetnek, lelkesedni tud­nak mindenért, ami szép és nemes, de jellegét viselték mindketten a kisorosz törzs szenvedélyes vadságának is. Az ő választásuk nem az egy­másnak való tetszelgésből eredt, sem a hold­világnál szőtt ábrándokból és legkevésbbé volt ez frivol szerelmi játék. Egy nagy, lelket megrázó érzés volt, ami őket átjárta, igazi, mindent le­rombolni tudó szenvedély. Puk­ovszky visszatért Kievbe tanulmányait folytatni, szünidejét azonban mindig otthon töl­tötte és a viszony közte és a bátor, energikus­­leány között naponta erősebb lett. Pultovszky is az orosz kormányt ledöntő párthoz tartozott, be volt avatva azoknak terveibe és többé-kevésbbé veszedelmes vállalkozásaikban részt vett. Mikor őszkor a tanév kezdetén Kievbe vissza­tért, résztvett egy demonstráczióban és többed magával elfogattatott. Warvara a lapokból értesült a dologról, az il­lető közleményt kétszer is elolvasta, anélkül, hogy a legkisebb izgatottságot elárulta volna; de midőn a lapot nyugodtan összehajtotta, már ha­tározott is. Egy kis táskát összecsomagolt, föl­szállt apjának — kis nyomorúságos lovaktól’vont — bricskájára, az első vasútállomásnál fölszállt a vonatra és reggelre Kievben volt. Hogy mit fog tenni itt, még magának sem tu­dott számot adni róla, de úgy érezte, hogy itt szükség lesz reá. Valami megmagyarázhatatlan erő volt, ami őt ideüzte, kergette. Egy tiszt özvegyénél vett ki egy szobát, ki­csomagolt s legelőször munka után nézett. Nem­sokára talált alkalmazást egy kicsi, de igen elő­kelő üzletben, ahol csak férfikertyűket és nyak­kendőket árultak. Ha Warvara egy kissé tapasz­taltabb lett volna, úgy nemcsak egyes, de min­den dolog gyanús lehetett volna nyíli ez ilézet­ben: A luxussal berendezett, kábítóan illatos hátsó szoba, a selyemtől suhogó üzlettulajdo­nosnő, Ivanovna Marfa, a szép, dekollerált eláru­­sítónők, az előkelő vevők, akik az előbbiekkel eltréfáltak s gyanús pillantásokat váltottak. De hát Warvara a falun nőtt fel, mindebből mit sem értett, a férfiaknak hideg, kimért feleleteket adott s nyugodtan adta el a kertjüket, nyakkendőket. Éjjel aztán odasompolygott a rendőrség épüle­téhez és a rácsos ablakon át dobogó szívvel leste, nem láthatná-e meg legalább egy pillanatra kedvese arczát. Egy este, mikor már mindenki távozott az üz­letből, Ivanovna Marfa valami ürügy alatt vissza­tartotta Warvarát. Egy magas, szép férfi lépett az üzletbe, ki War­varára függesztette szemeit, s többé le sem vette. — Mit parancsol ön még ily későn, Pavlovics Seraph ?. — kérde Marfa mély hajlongások között. — Egy pár keztyüt, — felelte lassan a vevő. Warvara elébe tette a keztyüs dobozt és Iva­novna Maria egynéhány halk szót váltott a vevővel. — Nemde ön a vidékről jött kisasszony ? — keidé az idegen. — Igen, onnan. — És hogy tetszik önnek itt a városban ? — Munkát találtam és meg vagyok elégedve. — Oh, még többet is kell találni ennél, — folytatá a férfi — de mondja kérem, kit terhel a felelősség, ki vágta le gyönyörű haját? — Én magam. — Majdnem úgy néz ki, mint egy kis nihilista nő — mondá ez idegen mosolyogva, — de azok a nőalakok mind igen ruták. — Warvara köny­­nyedén elpirult, mialatt a férfi kiválasztott egy pár keztyűt. — Örvendek, hogy megismerhettem — mondá, — hogy is hívják kisasszony? — Pagadin Warvara. — Warvara kisasszony, tehát a viszontlátásra. A férfi ajánlta magát, sőt a kalapját is megemelte egy gondolatnyit. Ivanovna Maria az ajtóig kí­sérte őt és a férfi csendesen pár szót súgott az asszony fülébe. — Ah milyen kiváló szerencse ! — kiáltott fel Ivanovna Marfa, mikor az ajtót betette a férfi után. — Kisasszony tetszik neki, kegyed meg­hódította őt, őt, aki előtt mindnyájan resz­ketünk. — Kiről beszél asszonyom? — Kiről másról, mint Halikoff Pavlovics Se­­raphról, a rendőrfelügyelőről, aki éppen most távozott. —■ Miért nem mondta ezt előbb nekem? — kiáltotta Warvara, s egy pilanat alatt megvolt a terve, amire régen készült. — No, no, hiszen nem olyan sietős a dolog. — És én tetszem neki? — Beléd van bolondulva kicsi galambom a én, én tudom, hogy ez mit jelent. De neked más­képpen kell öltöznöd és főleg másképpen kell fésülködnöd. Mindenekelőtt hajfonatot kell be­szerezned, így úgy nézesz ki, mint aki a fegy­­házból került ki. Van szükséged pénzre ? — Köszönöm, nincs, de . . . — No micsoda de, csak légy egész bizalommal hozzám, drága szivecském. — Mondja meg asszonyom a rendőrfőnöknek, hogy ő is tetszik nekem, kiválóan tetszik. — Mindenesetre megmondom. Már a következő estén Halikoff hazakísérte a leányt, aki ugyan még kopott ruháiban volt, de haja egy hamis fonattal ki volt egészítve, ami nagyon bájossá tette arczát. A rendőrfőnök csak szétnézett a szegényes szobácskában és tudta, mit tegyen. — Egy szerény vidéki lányka nagyon sok csábításnak van kitéve egy ilyen nagyvárosban, — kezdő a rendőrfőnök — engedje meg gyer­mekem, hogy vele szemben a gondviselés sze­repét játsszam. Mindenekelőtt, ne menjen többé az Ivanovna Marfa üzletébe, ennek a sze­mélynek igen rossz hire van. — Mennyiben? — Valóságos kereskedést űz a szép és ártat­lan lányokkal. — Varvara rábámult s nem ér­tette őt. — Ön nem maradhat tovább ebben a szobában sem, s ha az én részvétem, érdeklődé­sem nincs terhére, ha még nem sértem ... — Elhatároztam, hogy megteszek mindent, amit ön kíván. — Tant mieux! Ne vesztegessük tovább a szót ilyen semmiségekre, engedje meg egyszerűen, hogy én cselekedjem helyette. — Elfogadom, még­pedig a legnagyobb hálával. — Én vagyok önnek hálás, Warvara. Másnap már a szép lány egy gyönyörű kis lakásban lakott, párisi ízléssel berendezve, egy komorna, szakács, b­vr és inas álltak rendelkezé­sére és szolgálatára. Szabó jelentkezett, ki őt csábító pongyolákkal, remekül szabott utczai toilettekkel ellátta, sőt az ékszerész is megjelent lakásán, akinél Halikoff a lány számára egy­­pár csillogó brilliante függőt, karkötőt, gyűrűket vásárolt. Még azon este egy titokzatos levelet kapott Warvara: — „Ön a legjobb után halad. Meg­bízunk önben, mert bátor és okos. Talán így megmentheti Pul­ovszkyt és rajtunk is segít Mielőtt cselekednék, várja meg utasításunkat Minden erőnkből segítségére leszünk és vigyá­zunk önre.“ Warvara elolvasás után tűzbe vetette a levelet Eltelt pár hét, míg a második levél megjött: — „Ne remélje, hogy Pul­ovszkyt megmentheti, megbosszulhatja őt, de szabadságát vissza nem szerezheti.“ Már két nap múlva megkapta a rendőrfőnök halálos ítéletét melyben felszólittatott Warvara, hogy három nap alatt végeznie kell vele. A leány keblébe vette a rémítő iratot és csöngetett komor­­nájának, hogy öltöztesse fel őt. Mikor Halikoff megjött, hogy vele ebédeljen, a leány a legigézőbb pongyolában várta. — Ah, milyen szép ön ma édes Warvara — mondá Halikoff, mialatt ajkához vonta kezeit — de mi baja, a kezei hidegek, mint a jég ? — Félek. .. — De hát mitől? — Magam nem tudom, de úgy szeretnék egy tőrt amit magammal hordozhatnék. — Egy tőrt? Az nincs nálam, de nem felelne meg ez is ? — kérdő Halikoff egy kis revolvert nyújtva át neki, mit zsebéből vett ki. — Egyelőre jó lesz, de ugye, hoz nekem egy tőrt is ? — Amint parancsolja. Az ebéd után Halikoff szokása szerint elszun­­dikált egy ottománon. Warvara szemben ült vele egy karosszékben és szemeit le nem vette róla. Majd hirtelen felállott, a nehéz szőnyegen nesz­telenül hozzálépett, a revolvert a férfi halánté­­kának szögezte, majd — mást gondolva ismét leeresztette. — Csak nem ölöm meg őt álmában, ez gyá­vaság lenne. Este elhozta Halikoff az Ígért tőrt, amit War­vara övébe tett. A teánál észrevétlenül kivonta, hogy a halálos döfést véghesvigye, de keze re­megett és ismét övébe tette a gyilkos eszközt. — Bátorságot kell szereznem, most nem megy — mondá magában — holnap okvetlenül meg kell történni a dolognak. Másnap hiába várta ebédhez a rendőrfőnököt, nem jött csak este, de annál vidámabb kedélylyel. — Mayen jókedvű ön ma Pavlovics Seraph— micsoda öröm érte ? — kérdé Varvara. — Pompás fogást csináltam ma — mondá M­j­deg mosolylyal a szép férfi — felfedeztünk egy­ nihilista-összeesküvést. Warvara összerezzent, már érezte, hogy lesz bátorsága a véres tett elkövetésére. — Bizonyára sok nihilista van elfogva ugy­e , és elfér ez a temérdek ember a börtönökben? — Összeszorítjuk őket, mint a Peringeket, kí­mélésről velök szemben nem lehet itt szó — ne­vetett a férfi. — Mi történik Puk­ovszky Semennel? — Ismeri őt? — Azon helységből van, ahonnan én. — Még él, daczára, hogy már többször szigo- MAGYAROSSZÁG Budapest, 1906. vasárnap, szeptember 2.—

Next