Magyarország, 1906. szeptember (13. évfolyam, 212-237. szám)

1906-09-22 / 230. szám

az elrabolt férj. Irta: Emil Villámot. A Egy idő óta semmiről sem beszéltek az egész városban, mint egy készülődő, nagyon érdekes válóperről, amelynek aktáit azonban szerencsére az utolsó pillanatban egy nagyon mulatságos eset zárta le. A dolog úgy történt, hogy Henry Trifardiére gróf egy napon arra határozta el magát, hogy elválik szép, fiatal nejétől, Klorinde grófnőtől. Mindenki megmagyarázhatatlannak találta a gróf ezen elhatározását, mert tudták, hogy családi életük egét soha egy pillanatra sem borították vészes felhők s úgy éltek, mintha egész házas­életük mézesheteknek indult volna. A gróf maga volt a férjek mintaképe, úgy hogy ismerősei csak „erényhős“-nek nevezték baráti körben. A gróf fölkereste a törvényszék elnökét — aki egyúttal a nagybátyja is volt — s tanácsát kérte, hogy a válás miképpen volna a leggyor­sabban keresztülvihető. Az elnök-nagybácsi azután maga is gondolko­zóba esett. Mi lehet a gróf elhatározásának oka?­­ Talán a grófné megfeledkezett volna magáról? Az Tehetetlen, hisz ő volt a világ legkedvesebb asz­­szonya, aki rajongásig imádta a férjét és szive­­mélyéből szerette. Még az ellenségei sem mond-­­­hattak volna rá semmit. Avagy a gróf unta­­volna meg a nejét? Ez is lehetetlenségnek lát­szott, mert hisz Trifardiére most is szerette Klorindet épp úgy, mint amikor az oltárhoz­­ vezette.• Két év óta voltak házasok s a mézeshetek után a gróf teljesen átengedte magát régi szen­vedélyének, a vadászatnak. Neje sohasem nézte jó szemmel, hogy a férje mindig az erdőket és mezőket járja, s ha volt is köztük szóváltás, az mindig emiatt volt. Hova-tova e nézet­­feltérések mind élesebbekké váltak, mert a grófné hiába igyekezett férjét otthon tartani, az nem hajlott meg a legédesebb kérései előtt sem. Végre is tüzet fogott a lappangó szikra. A gróf szokása szerint egy reggel kiment az erdőbe. Vizslája felhajtott előtte egy nyulat, a amely azonban elég jókor beugrott az erdő sű­rűjébe, úgy hogy a gróf bár kétszer is utána lőtt, nem találta el. A másik pillanatban ismét­­lövés dördült el, s egy idegen vadász egy sza­lonkát ejtett el. A gróf végtelen dühbe jött, hogy valaki ő előle merészeli a vadakat ellövöldözni s már rá akart szólni, mikor az idegen vadász­­udvariasan köszöntötte: — Alázatos szolgája vagyok a gróf urnak.­­ Végtelenül örülök, hogy szerencsés vagyok ön­nel találkozni. A vadász a városi jegyző volt, akit a gróf hi­vott meg vadászatra s így nem is szólhatott neki a szalonka miatt. De azért nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze tőle: — Jegyző ur föltétlenül bizonyos abban, hogy ön lőtte le a szalonkát ? —­e kérem, szívesen átengedem. — Nem arról van szó. Az a kérdés, hogy ön lőtte-e, vagy én ? Jogosan az öné-e, vagy az enyim ? A jegyző felvette a földről a szalonkát és oda­­nyujtotta a grófnak: — Parancsoljon, gróf úr. Nem érdemes be­szélni sem a dologról. Hiszen­ tévedni emberi do­log és a lőpor füstje miatt sokszor igazán nem lát az ember.­­ A gróf hurokra akasztotta a szalonkát, a jegyző pedig jónak látta tovább menni, hogy ne lássa Trifardiére boszus arczát. * Pár nap múlva nagy ebéd volt a Trifardiére­­kastélyban, amelyre a jegyző is hivatalos volt. Bár a gróf elhallgatta a szalonka-históriát, a grófné valahogy mégis megtudta s annyira bán­totta a dolog, hogy két napig alig beszélt a fér­jével. Az ebédnél többek között szó esett a vadá­szatról is s a grófné, aki eddig nem is ügyelt a társalgásra, hirtelen figyelni kezdett s a jegyző felé fordulva, igy szólt: — Ugyan kedves jegyző úr, ön olyan ügyes és tapasztalt vadász, nem tudná nekem megmon­dani, mi igaz abból, amit Toussenel ír az állatok értelméről ? — Miről van szó közelebbről, méltóságos asz­­szonyom ? — Nézze, azt olvastam Toussenelnél, hogy a nyulak, ha üldözik őket, a kutyák elől a fára menekülnek. Igaz lehet ez ? — Ha a fa nagyon ferdén van nőve, nem tar­tom lehetetlennek. — De ugye azt már ön sem hiszi el — a pa­rasztoktól hallottam, — hogy egy nyúl felmá­szik a fára és ott — szalonka-tojást rak ? A jegyző azonnal tisztában volt a dologgal s nem tudta elrejteni mosolyát. Csak a gróf resz­ketett minden tagjában s dühösen harapdálta az ajkát. Még a poharat is kiejtette a kezéből. Alig távoztak el vendégei, felkereste nejét. — Asszonyom — szólt hozzá fagyos, kimért hangon — az, amit ön ma az ebédnél cseleke­dett, nem méltó önhöz. Azt kell hinnem, hogy nem tudja kellőleg felfogni azt a gyalázatot, mely emiatt reám háramlik, bár nem ez az első alkalom, hogy vendégeim előtt olyan zavarba ejt, amit tovább tűrnöm teljesen lehetetlen. Úgy látom, mi semmiképpen sem tudunk összeegyezni s ennek egyedüli gyökeres orvossága az, ha bucsut mondunk egymásnak és elválunk. Gyermekeink nincsenek, s igy a dolog annál könnyebben megy. Nem várom meg a válás törvényes kimondását sem, ami önt megilleti, visszaadom, s rendeletet adok, hogy amije önnek itt van, azt rendelkezésére bocsássák. Vigye magával mindazt, ami önnek kedves. Azt hiszem, reggelre készen lesznek a csomagolással. Isten önnel! A gróf erre épp oly hidegen, mint jött, eltá­vozott neje szobájából , magára hagyta az asszonyt . Ezt nem értem, hogy te válni akarsz a fe­leségedtől — mondd végül az elnök-nagybácsi. — Mi bajotok van? — El akarok tőle válni, — mondá a gróf tü­relmetlenül. — No jó, de hát ez nem elég. Valami okot is kell mondanod. Megcsalt, hitelen volt hozzád? — Nem ! — Nos hát? — Tegnap délben irtózatos zavarba hozott a vendégeim előtt. Elmondta a nyúl és szalonka meséjét. . . . Az elnök föltette a pápaszemét és bizalmatla­nul tekintett a grófra. — Te — kérdezte tőle félig tréfásan, félig ko­molyan — nem vagy te egy kicsit megbolon­dulva? Miket beszélsz összevissza? A gróf erre elmondta a dolgot tövirő’hegyére. — Ugyan, menj ezzel a gyerekeskedéssel___ — De bácsikám, még nem végeztem, most jön csak a java. — Halljuk. — Amikor megmondtam a grófnénak, hogy inasaimat rendelkezésére bocsátom a csomago­lásnál, képzelje, mit csinált ? Valami átkozott italt adott, amitől úgy elaludtam, hogy ágyúval sem lehetett volna felébreszteni, reggel pedig, amikor a szememet kinyitom, ott áll mosolyogva az ág­­am előtt — Asszonyom, — szóltam hozzá komolyan — a tegnapiak után azt hittem, hogy ma reggel már nem fogunk találkozni a Trifardiero-ek ősi kastélyában. — De édes Henrik, — válaszolt nevetve — hisz nem is vagyunk ott Augebinsben vagyunk, anyám kastélyában. Elkezdtem a szemeimet dörzsölni, vájjon álmo­dom-e, vagy ébren vagyok, s csakugyan azt lát­tam, hogy idegen szobában vagyok, a bútorok is mind mások. Erre magyarázatot kértem. — Azt mondtad, — felett — hogy magammal vihetek mindent, amit csak akarok és ami ne­kem kedves. Nos hát én elhoztam az ágyadat veled együtt . . . — Hallgass, — szólt az elnök — hisz ez ak­kora gyöngédség, amekkorára csak egy igazán szerető asszonyszív képes . . . — Igen ... igen ... — kiabált valaki az elő­szobában s a következő pillanatban Klorinde lé­pett a szobába. — De ez a csúf Henrik mindig ellenkezik velem. A gróf meglepetten nézett nejére, aki kedves hízelgéssel esett férje nagybátyja nyakába. — Kedves bácsikám, mondja ennek a rossz embernek, hogy térjen a jó útra s ne hagyjon el akkor, amikor. .. amikor ... a legnagyobb boldogságnak nézek elébe ... — Mit ? Mi az ? Mit mondasz, édesem ? Igaz lenne ez? — szólt a gróf, megragadva neje ke­zét. — Bocsásd meg nekem, amit vétettem elle­ned ... — S ezzel megölelve nejét, boldogan távoztak vissza a Trifardiere-kastélyba, ahonnét a nő elrabolta a férjét. MAGYAR©ESZÁö Budapest, 1906. szombat, szeptember 22. SÜLÖIFÉLÉK. Miuame Du Barry szeressen apród­ra. Budapest, szeptember 21. A párisi Louvre-múzeum egyik termében Mon­reaunak egy gyönyörű festménye látható, amely azt a jelenetet ábrázolja, amikor XV. Lajos ked­vesének, Du Barry grófnőnek és béjenczeinek társaságában ebédel. A társaság jórészt erősen dekollerált hölgyekből és elegánsan öltözött ga­vallérokból áll, szolgák futkosnak jobbra-balra és szolgálják fel a lukullusi lakoma ételeit és italait. A kegyencznő mögött egy udvari szolga látható, aki a hatalmas asszony öletét tartja nagy ünnepélyességgel. Mindenfelé pazar jó­kedv és hangos mulatozás uralkodik, csak a ki­rály mered szomorúan önmaga elé, csak ő nem beszél senkivel és hanyagul ül székén, — unat­kozik. Az előtérben egy gyönyörű nő­­látható, aki rózsaszínű ruhába öltözött néger gyermeket czukorkákkal etet. Lábain magas, fekete csiz­mák és fején drága ékszerekkel és lobogó tol­lakkal díszített kucsma látható. A grófna kis, fekete apródja ez, akit majdnem minden képen láthatunk, amely Du Barry asszonyt ábrázolja. Zámornak hívták és egy angol hajóskapitány hozta Európába. Hét esztendős volt, mikor Du Barry asszony tulajdonába ment át és a többi élő játékszerei, az agarak, papagályok és fehér­majmok közé sorozta. A fiú nagyon okos és ta­nulékony volt. A grófné írásra és olvasásra ta­níttatta és amikor idősebb lett, nagy ünnepélyes­ség mellett megkeresztelték és a grófné maga lett a keresztanyja. Azóta minden ünnepségen részt vett, úrnője selyembe, bársonyba öltöztette és még a komoly uralkodó is szívesen elmulatott Zámor csintalanságain. És csodálatos, hogy ez a bohó néger, ki minden jólétét Du Barry asszonynak köszönhette, nagyon sokat hozzájárult ahhoz, hogy a keg­yenczűtőt 1793 deczember 6-án kivégezték. A néger szolga ugyan­is a Du Barry elleni tárgyaláson tanúként szerepelt. Talán csak egy szavába került volna, hogy volt úrnőjét a vértanúhaláltól megmentse, de ő valami gonosz ösztöntől hajtva, még csak tetézte azokat a hazug vádakat, amelyeket a sze­rencsétlen asszony ellen kovácsoltak. Bizonyos az is, hogy nagy élvezettel nézhette, amint a király kegyencznője a néptömeg tomboló lelke­sedése mellett a vérpadra lépett és ott kilehelte­ lelkét. Különben Zámor maga sem menekült volna meg a biztos haláltól, ha nem csatlakozott volna a forradalmárokhoz. A félművest néger különben már régebben is foglalkozott Rousseaunak és követőinek eszméivel s ezért mindig szívesen filozófusnak nevezte magát Lakásában Maral és Robespierre képei voltak láthatók és minden tár­gyat, amely az elmúlt időkre emlékeztethette volna, megsemmisített. Mint a versaillesi fel­ügyeleti bizottság írnoka, tettlegesen is részt­­vett a rémuralom borzalmasságaiban. Egyszerre csak eltűnt. Huszonöt esztendeig se hite, se hamva nem volt. Már azt hitték, hogy meghalt, amikor 1815-ben újra feltűnt Versailles egy elhagyatott városrészében vett lakást és min­denfelé azt hirdette, hogy meg fog nősülni. Bol­dog örömmel mesélte el fűnek-fának nősülési terveit, míg egy szép napon azután arról érte­sült Versailles népe, hogy bizony Zámor jöven­dőbelije a néger pénzével együtt megszökött. Elhagyatva, szegényen élt azóta a franczia ud­varnak ez a letűnt nagyságú embere, aki egy­kor királyával egy asztalnál ebédelt. Nyomorban és szenvedésben tengette életét, amíg a halál meg nem váltotta kínjaitól. Egy piszkos odúban találtak reá. Egész vagyona három frankból állt. Koldusként temették el és koporsóját egyetlen ember sem követte.

Next