Magyarország, 1906. szeptember (13. évfolyam, 212-237. szám)

1906-09-23 / 231. szám

24 _ Utolsó emlék. Irta: Hjalmar Höglund. Hideg téli nap volt. Az országút sara csont­­keményre volt már fagyva s a tenger színén, a part kavicsai között is kezdett már vékony jéghártya képződni. A hó süni, nagy pelyhek­­ben kezdett esni s az emberek, akik az idény legelső hangversenyére siettek, mintha fehér bundába öltöztek volna. A hangversenyterem két szemben levő ajta­ján majdnem egyidőben lépett be egy fiatal, csi­nos leány és egy halványarczú, magas ifjú. A fiatal­ember ugyan nem értett a zenéhez s tá­volról sem a zene hozta őt a terembe, hanem mert tudta, hogy a leány is ott lesz, akivel be­­szélni akart. Látszólag közönynyel, szórakozottan járkált a teremben, de szemei titokban folyvást a leányt keresték. Amikor azonban észrevette, hogy egy nagyobb társaság veszi őt körül, bosszúsan húzódott meg egy félreeső széken, ahonnét minden lépését figyelemmel kisérhette. Szive hangosan dobogott s halvány arcza maga sem tudta Illiért, szinte lángba borult, amikor má­sok társaságában látta őt. Okvetetlenül be­szélnie kellett vele, mert hosszabb időre el kel­lett utaznia. A hangverseny alatt egyre csak a leányt nézte. Vizsgálta rajta a zene hatását. Ha valami víg részlet következett, a leány arcza is felderült, míg a komor, melankolikus akkordok egészen álmodozóvá, majdnem szomorúvá tették. Az ifjú eközben gondolataiba mélyedt s lelke visszaszáll gyermekéveinek boldog apróságaihoz. A leányt bölcsőtől fogva ismerte, hisz ott laktak egymás mellett s félig-meddig rokonok is vol­tak s így néha tegezték egymást. Úgy nőttek fel, mint a testvérek, csakhogy ez a szeretet lassan-lassan valami magasztosabb érzelemmé kezdett fejlődni, amint nőttek, de bár jól érezték ezt mindketten, gondosan titkolták egymás előtt vonzalmukat. Most, hogy a fiatalember az egye­temre járt, egészen komolyan kezdett gondol­kozni, s szabadsága letelvén, okvetlenül beszélni akart a leánynyal, négyszemközt. A hangverseny után sikerült neki egészen kö­zelébe férkőznie. Halkan üdvözölte s kérő, es­deklő hangon súgta a fülébe: — Ugy­e megengeded, hogy én kisérjelek haza ? — Nagyon szép lesz tőled — felelt a leány szokott kedveskedésével — bár nagyobb társa­sággal vagyunk . . . Az ifjúnak azonban volt rá gondja, hogy tel­jesen­ lefoglalja a leányt s kissé hátra maradtak, hogy beszélgetésüket ne hallja senki. A hold feljött s ezüstös sugarai ezer szikrát hánytak a frissen esett havon, mely csikorgott a lábuk alatt. A leány fázékonyan húzta össze kebelén a köpenyt. " — Valami nagyon nyomja a szivemet — szó­lalt meg az ifjú. — Amint tudod, vége a sza­badságidőmnek és el kell utaznom. Hogy mikor jövök vissza, magam se tudom,­ de mostanában nem, az bizonyos. E pillanatban heves szélroham csapott végig az utczán, lekapta az ifjú fejéről a kalapot s őrülten hajtotta maga előtt. Jó időbe került, mig elérhette s visszatért a leánykához, aki azalatt várakozott rá a metsző hidegben s topogott a fagyos hóban piczi lábacskáival. — Fázol ugy­e — kérdezte az ifjú a leánytól s nem is várt feleletet előbbi kérdésére. A hideg vihar egészen elterelte erről a leány figyelmét. — Igen, fázom, mert a hangversenyteremben nagyon meleg volt. — Látod, most miattam meghűltél. Istenem, úgy aggódom most. . . Eközben azonban elérték a társaságot s a leány hirtelen az ifjúhoz fordulva, igy szólt: — De most már nem jöhetsz tovább. Isten ve­led, a viszontlátásra egy év múlva! Az ifjú keze reszketett a leányéban, mikor el­váltak, s tétova léptekkel ment tovább, úgy érezte, mintha valamit elvesztett volna, ami miatt nem tud élni. Talán a lelkét, talán a szivét, mert akörül sajgott valami, úgy hogy önkéntelenül is odaszorította mind a két kezét. * Mikor könyveit, írásait, ruháját csomagolta, akkor hallotta, hogy a leány nagyon beteg. Meg­halt a hangverseny után. Azonnal futott, hogy kérdezősködjék hogyléte felől. A leány édesanyja fogadta: — Istenem, mily csapás. Tüdőgyuladásban van. De jöjj be és látogasd meg, mert sokat emlege­tett és szeretne veled beszélni. És a szenvedő beteg még mosolyogni is pró­bált, amikor láztól reszkető kezét az ifjú felé nyújtotta: — Vártalak már régóta — szólt, erőltetve a hangját.— Tudom, hogy elutazol ... és nézd, én is elutazom .. . Nem találod különösnek ? Az ifjú megdöbbent s szivébe mintha millió tőrt szúrtak volna. Mire gondol ez a szegény beteg leány ? Nem válaszolhatott, mert a beteg tovább folytatta: — Éppen azért jól tetted, hogy eljöttél, mert hisz emlékszel, azon az estén kérdeztél tőlem valamit, amire nem felelhettem. Adósod vagyok s úgy féltem, hogy nem mondhatom meg neked, amit akarok. Az ifjú fájdalmasan nézett a leánykára, aki tisztában volt azzal, hogy mily kegyetlen sors várakozik fiatal életére. Rövid szünet után foly­tatta : — Hisz, azt hiszem, megértettél engem. El­utazom én is, arra a nagy útra, amelyről még eddig senki sem tért vissza . . . Igen ... Ne vágj közbe, ne mondj ellent, ezt úgy sem lehet szépíteni . . . végzetemet valami benső hang súgja nekem. Lásd és nem tudok elmenni arra a nagy útra anélkül, hogy választ ne adjak arra a te minap este el nem mondott kérdésedre. Mert ugyebár, csak elkezdted, de be nem végezted a szavaidat. Nos hát tudd meg, hogy kérdésedre, talán helyesebben kérésedre igennel feleltem volna. És ezt ne felejtsd el... s őrizd meg e szót utolsó emlékül tőlem. A leány itt egy kissé elhallgatott, de egy ne­héz, fáradt lélegzetvétel után újra folytatta: — De hallgas meg végig. Az én rám való emlékezésed azonban útját ne állja boldogságod­nak. Ha találsz egy másikat, aki megnyeri a szi­ved vonzalmát, akiről gondolod, hogy boldogí­tani fog, felejts el engem s légy vele boldog. Ez az én utolsó kívánságom, a végredeletem. És most Isten veled, légy boldog az életben. Kö­szönöm, hogy oly jó voltál s meglátogattál be­tegségemben. Az ifjú hevesen megszorította a beteg leány kezét s azután elhagyta a betegszobát. Maga sem tudta hogyan, egyszer csak a vonaton ült mely robogott vele s elvitte őt messze, messze. S az egész után úgy érezte, hogy a szive meg­szakad, hogy ezután végtelenül egyedül lesz az életben. . . Egy hét múlva az asztalán találta azt a fekete szélű gyászjelentést, amely reményeinek legutolsó kis fényét is örökre kioltotta. Eltette azt is emlékül és őrizte, mint azt az édes szócskát, amelyet a leány adott neki utolsó emlékül a halálos ágyán. MAG­YARORSZÁG Budapest, 1906. vasárnap, szeptember 23. KÜLÖNFÉLÉK. Az Odeon. Budapest, szeptember 22. A párisi Odeon-színház, amely a franczia fő­város művészi életében oly sokáig mostoha gyermeke volt a közönségnek, úgy látszik, most éledni kezd Antoine mester igazgatása alatt s igyekszik megszűnni czéltáblájául szolgálni an­nak a tengersok jobb és rosszabb életnek, mely hozzá fűződik. Ernest Blum, a kiváló franczia humorista azonban még egyszer — de lehet, hogy nem utoljára — tolla hegyére veszi a jó öreg Odeont és egész sor derűs apróságot mond el róla. — Abban az időben — írja Blum — amelybe vissza kell mennem, az Odeon a tulajdonkép­peni párisi élettől, a központtól olyan messze volt, hogy sokszor gondoltunk arra, várjon ne írjunk-e végrendeletet, mielőtt kimegyünk ? Úgy el voltunk készülve egy ilyen útra, mintha csak az északi sarkra indultunk volna. Roqueplan és Romieu, valahány­kor kimentek, mindig a postakocsival utaztak és a kocsisnak egy térképet nyomtak a kezébe, hogy el ne tévedjen valahogy. Brevier iránytű nélkül sohasem vállalkozott volna az útra s egy lepecsételt üvegbe czédulát dugott, amelyre rá­írta nevét, születési évét, foglalkozását, a föld­rajzi hosszúságot és szélességet, s az üveget, mikor a Szajna hidján átmentek, beledobta a vízbe. Ha valaki lovagias ügyet akart provokálni, nem kellett hozzá más, csak egy Odeonba szóló szabadjegyet kell adnia valami hevesvérű ifjú­nak. A dologból föltétlenül párbaj keletkezett. És erre van is példa. Sokáig azt hitték az Emile de Girardin — Armand Carrel párbajnak is — melyben az utóbbi életét is veszítette — az volt Szinhási műsorok |­emzeti Színház|m. ktr-OperaházKi Fót. Ny.Szính­áz| Népszínház | Vígszínház Sirály Színház Magyar Színház Uránia Színház Késő Az ember trage-j­a | Aranyvirág | ipamuram | Deborah | A gerolsteini ! A milliárdos | A Tisza mentén diája | ^ Ji .......................­..ii|..iiiiiiihi.................... .........................il nagyherczegnő | kisasszony | EtsíSd | A nők barátja | Nemó | János vitéz Mókaházasság | Riquette | A gerolsteini | A milliárdos IA párisi asszony fi­a| | | j nagyherczegnő | kisasszony | Szerda g Lucifer | — J Ármány és szere-!| Ipamuram Deborah | A gerolsteini | A milliárdos | A Tisza mentén | I 8 lem | g nagyherczegnő | kisasszony \ Csütörtök | Hamlet | Tannhauser | Gü­l-Baba S Ipamuram Riquette A gerolsteini \ A milliárdos | Az éjféli nap or­___ ^ | » 8 | nagyherczegnő 8 kisasszony [ szaga Péntek | Boszorkány | — | Gül-Baba | San Toy | Deborah | A gerolsteini­­ A milliárdos | A Tisza mentén | | I......^ ^........... 8 __B S B nagyherczegnő kisasszony | Szombat | Muskátli | Faust | Gül-Baba | Ipamuram | Diákélet | A gerolsteini A milliárdos Spanyolország Jt | fi .....................8 g I nagyherczegnő kisasszony I .......... is,' a,' ’"'iff­olt, amely liszin­j i A fulu rossza | Kovicvin­elharangot:T Riquette E János Vitéz | A drótostót a Vasárnap | 8 Walkür I j jj ! A gerolsteini | A milliárdos 8 — est© | Muskátli | 1 A bajusz | ipamuram | Deborah 8 nagyherczegnő­­ kisasszony |

Next