Magyarország, 1906. szeptember (13. évfolyam, 212-237. szám)
1906-09-04 / 214. szám
f IS is „TUBE" ISLAIDJil. la REGÉNY. Irta: SERÉNYI GUSZTÁV. Vm. FEJEZETT. Funkellman ur. k Turul némán siklott tova az éjszakában; álmodó tájak felett repült el és nyilvánvalóan kelet felé tartott. Kevéssel tíz óraelőtt minden elcsöndesült rajta: a matrózok, utasok visszavonultak a kaluttokba. Egyhangúan hallatszott az erőgépek zakatolása, s a fedélzeten sorra kialudtak a villamos lámák, csak a kormányos tornyának üvegfalain eresztül tört elő még némi gyönge fény, mutatva, hogy ott még virraszt valaki. Néha jegy árnyék látszott odabent mozogni, nyilván a kormányosé, aki egyedül figyelt arepülőgép menetére. A Turul elrepült Indiana és Ohio államok fölött, érintette az Eric-tó déli részét. Itt gyönge délkeleti irányt vett föl, elrepült Pittsburg fölött és nemsokára elérte az Alegihany hegyvonal nyugati párkányait. Rézsútkövette fölfelé a hegyek oldalait, majd aláereszkedett a másik oldalon. Mérsékelt sebességgel suhant el Filadelfia kétezer gyártmányé fölött s szép látvány volt még igy éjszaka is a magasból nézni az itteni Arzenál hatalmas tömbjét, a hajógyárat, a tornyos városházat, a vámház ellapuló kockáját, a pénzverőt és a kivilágított Grand Colleget. A N. Jers. félszigeten túl elérte a repülőgépó tengert, ott délnek fordult és lefelé tartott a part hosszában. E pillanatban kinyílt a kormányos torony ajtaja és az első matróz kilépett a fedélzetre.Olajbarna arcza ficzkó volt, rövid, vaskos nyakkal, vöröses körszakállal. Kezét zsebébe mélyesztve állt a korláthoz és önelégülten szívta pipáját. Majd rákönyökölt a fedélzet karfájára, nézte a csillagokat, azután alant az óczeán végtelen tükrét, amely vibrálvavetítette vissza a delelő hold zöldes fényét. „ Ma gyönyörű időnk van — gondolá magában — s a Turul, e kitűnő hajó odavisz bennünket, ahová akarjuk. A mérnök tagadhatatlanul nagyszerű munkát végzett, mikor megalkotta. És nem is kérkedett vele ... A világ csak épp annyit tud a Turulról, hogy Iván, látták átrepülni itt is, ott is, de tulajdonképp alig láttak belőle valamit. Az ördögbe is, ha a Turul az enyém volna, ma már mindenki a Telacreg, akarom mondani a Tombi Tamás nevét emlegetné. Terringettét ! Mindig ez az átkozott szórakozott ú iság. Egyszer még el találom szólni magam is az nem volna kedvező becses bőrömre. Ahatóság lefülelne és . . . Itt egy olyan mozdulatot tett, ami a nyakkal állt szoros összefüggésben. Valami elfojtott neszt hallott a háta megött. Hirtelen visszafordult és egy alakot látott feléje közeledni a holdfényes fedélzeten,aki így szókta meg: I — Jó estét, Telacrey ... de mért vágsz reám olyan képet ? úgy látom, kissé felizgatott a zaj, mikor azt hitted, hogy csak egyedül vagy ébren. Talán nem elég nyugodt alelkiismereted, Telacrey ? . .. A kormányos a jövevény szájára nyomta a tenyerét és szinte ijedten suttog: — Raymond, Raymond legyen eszed! Hátha valaki les utánad és hallja szavaid ? — Miért kísérted a holtakat? Telacrey már nem él és Tombi Tamás föltámadt . . . — Tehát ne kísértsük a halottakat ? Azt mondod ? Látod barátocskám, hát miért nevezel akkor engem Raymondnak ? Hisz az a bizonyos Windt Raymond, akire te gondolsz, Cayenne partjainál fúlt a tengerbe, ha ugyanelőbb föl nem falták a cápák. — Nem értelek ... — Oktondi. Hát nem érted, nem tudod, mi minden történhetik egy bagnóban? Képzeld csak el, hogy egy napon két fegyencz a deportáltak közül összebeszél, (no nemápadozz, hiszen ez csak mese) az egyik leüti a felügyelőt és társával a tengerbe ugrik. A felügyelő érdit, a patrollok előrohannak s az egyiket, tegyük fel ama Windt Raymondot agyonlövik. Holtteste elmerült... de társát látják a partról, mint úszik tovább. Lőnek is reá, de hiába. Még azt is látják, hogy eltűnik a szomszéd félsziget sziklái közt, tehát bizonyos, hogy él. Felkutatják végig a partokat, de hiába. Pár nap múlva azonban megtudják a kedves Cayennesben, hogy a város fölött öt mértföldnyire egy czethalászbárka két embert vett fel igazolványok nélkül. Biztos, hogy ez emberek egyike ama bizonyos Telacrey, a szökött fegyencz. Tehát csak azt a bárkát kellene kikutatni és nyomról-nyomra haladva, esetleg a Tundon is bekopogtathatnának a hatóság emberei . . . Nos, most már ugye értesz ! — Értelek, — szóltamaz tompán — de ha ez bekövetkeznék, úgy egyszerre ketten kerülnének vissza a bagnóba. — Csalódsz, barátocskám, mert, mint mondom, csak Telacreyt keresnék, mert ama gazember, Windt elmerült örökre, azóta vagy egy cápa gyomrában, vagy a pokolban van, — senki sem tud róla többé. — Én tudnék . . . — Ha megpróbálnál is árulkodni, mit érnél vele? — Kinevetnének. Windt meghalt Borros Beppó pedig még a légynek sem ártott életében. Mutassam talán erkölcsi bizonyítványaimat? . . . — Hagyd el. Tudom, hogyan készültek— — Na lásd és még az előbb fenyegetődztél, pedig nekem csak egy szavamba kerülne és Telacreyt, a szökött fegyenczet a leütött felügyelőért felnyakravalóznák. Ne ne sápadozz, ez nem akar fenyegetés lenni. Én hallgatok, mint a sír, ha jó czimboraságban leszesz velem. Most hagyjuk ezt, beszéljünk a jövőről. Mit tartasz a Turulról? — Remek találmány, de kieszelt tervünk túlságosan kemény dió két ember fogának. Képzeld el, hogy valami idő előtt kisülne, — elvesznénk... — Eh ! Arról beszélnie nem lehet két ilyen elszánt ficzkónak Mi helyest körmünkig égne a tapló, egy mozdítás a gépház harmadik számú emeltyűjén, a kerekek nyomban megállnak és a Turul ötvenháromezer kiló súlylyal zuhanna le a felhőjárta magasságokból... De nézd csak, mi lehet ez a kísértetiesen úszó feketeség itt a széloldalon ? Akaszszanak fel, ha ez nem egy léggömb. És a Turul egyenest átdöfi ! Nézd, hogyan nő a gömbje szemeink előtt... Azonnal elérjük ! Rohanj a gépházba és adj félbal irányt a Turulnak ! — Már késő... kapaszkodj a korlátba, hogy le ne gurulj a fedélzetről. A két ember előrefeszített lábbal várta az összeütközés pillanatát A fekete tömeg roppant sebességgel látszott közeledni , egyszerre megtörtént az összeütközés. Oldalt nézve olyanforma látvány lehetett ez, mint mikor a hajdani faltörő kos a várfalnak lódult. A repülőgép hatalmasan megingott egyensúlyi tengelye körül, az orra belefúródott az eléje került léggömb selyemszövetébe. A szakított résen elvitva illant el a gáz. A kormányos és Borros odarohantak. A Turul orra hatalmas léket hasított a gömb burkolatában s bár a gyors gázveszteség miatt csakhamar úgy nézett ki, mint egy összeszáradt zsemlye, mégsem sülyedt alá az alant hullámzó tengerbe, mert kuszált kötélzete a hajónak vasrészeire csavarodott. A nagy rázkódásra a mérnök a matrózokkal a fedélzetre rohant és az utasok is csakhamar a fedélzetre siettek s kérdezés nélkül tisztába jöttek a helyzettel. Az elnök azonnal vissza is tért a kajüttökhöz, hogy megnyugtassa a hölgyeket. A repülőgép egyensúlya az elejére akadt túlysúly miatt némiképp felbomlott és a fedélzet 15°-es szöggel lejtett a vízszinteshez. A matrózok véleménye az volt, hogy rögtön el kell távolítani az alkalmatlan kölöncöt, a titkárnak azonban úgy tetszett, hogy zajt hall a léghajó kosarából. Ott tehát emberek lehetnek. A petyhüdt vászontömeg elfedte a kosarat szemük elől, azért a mérnök áthajolt a korláton és harsányan, hogy meghallhassák, lekiáltott: — Halló ! Van-e ott valaki ? — Igen — felelt egy eléggé szilárd hang. — Kik önök ? — A Dakta utasai, ketten. — Név szerint ? .. . — Funkellman tanár és szolgája. Fent, a Turul karfája mellett hatalmas ordítás hangzott. — Funkellman M. T. Filadelfidból ?! — Ugyanaz. És a kérdező nemde Dumpel H. V. ? . .. — Az vagyok, a bogártan előadója a csikágói egyetemen, és minden pillanatban kész vagyok arra, hogy halomra döntsem az ön ingatag hipotéziseit, melyeket megdöntetlenül terjesztett az Institut elé. — Nagyon helyesen ... hangzott a Dakota kosarából. A matrózok hamarjában egy emelőgépet toltak a repülőgép elejére; ekkorára a léghajó gömbje teljesen lelohadt és megszűnt a gáz fütyülése is. A mérnök aggodalmasan hallotta, mint pattognak szét a selyemhurkot behálózó vékony kenderkötelek. A munka épp ezért serényen folyt s a feladat, hogy a Dakota kosarát a fedélzetre vontassák, nem látszott kivihetetlennek. A darukar végén hatalmas kampó csüngött, ez kapaszkodott az összecsomózott kötelekbe. A mérnök megadta a jelt. A lánczok csikorogva tekergőztek fel a hengerekre s a daru karja lassan emelkedett súlyos terhével. A megnyúlt gömb, mint egy óriási üres dohányzacskó lebegett az űrben, ha most elszakadnak a kötelek, vagy elpattan egy lánczszem, akkor menthetetlenül végük van a Dakota utasainak. A gömb lassan emelkedett Még három méter és meg vannak mentve. Egyszerre megálltak a matrózok a vontatással, a lánczcsikorgás megszűnt s a léggömb ott lebegett utasaival ég és föld között, mint Mohamed koporsója. A kötelek, mint túlfeszített hurok gyors egymásutánban pattogtak el. — Tovább ! Miért nem húzzátok feljebb ? — kérdó Duxapel, aki megfeledkezett ellenszenvéről. A mérnök izgatottan futkosott a gépek körül, de ő sem segíthetett. Az történt ugyanis, hogy a daru képtelen volt a terhet csak egy vonalnyival feljebb emelni. Karja csaknem függélyesen állott már, elérte a legmagasabb pontot. Egy kötél épp e pillanatban szakadt el, olyan zajjal, mint egy pisztolylövés. — Elvesztek . . . susogta Darragi kétségbeesve. — Még nem! — kiáltá Gaszton, akit eddig észre sem vettek. Egy rakás kötelet kapott fel, futva vitte a korláthoz. Egy végüket megerősítette, a másikba pedig tág hurkot vetett, amelyben egy ember kényelmesen elhelyezkedhetett. Ezt a hurkot az alant csüngő kosárig eresztette le s ott rögtön megértették, hogy mit akar. Először Funkellmann erősítette derekára a kötelet, melynek segélyével felvontatták őt a fedélzetre a Turul matrózai. Utána a néger következett. Épp ideje volt! Egy percz múlva leszakadt a Dakota a daru horgáról és roncsai a mélységbe zuhantak. Funkellmann hálásan fogott kezet mindenkivel, a matrózokat sem véve ki. Csakhamar udvariasan bemutatkozott Lucynak és Pierpont néninek, akik épp most jöttek fel kabinokból. Csupán a bogarász fordult el az új vendégtől, mint egy jégcsap. Amennyire szánta az imént és segített a mentésben, olyan fagyos volt most iránta. Amit, mint ember megbocsáthatott, azt a tudós nem feledhette. A Dyticus Marginális szervének egy negyedmilimétere mértföldnyi űrt képezett a két ember közt. ELFEJEZET. Vadászat a tengeren. Másnap az egyenlítői nap kelt utasaink fölé. Enyhe szellő vitte magával a patyolatfehér fellegeket. Napfényben fürdött minden a fedélzeten. A matrózok ujult erővel fogtak teendőikhez, a társaság pedig czigarettázva ődöngött s az óczeán távoli kékségébe merült el. A középfedélzet tábori székein, egy kifeszített hófehér ponyva alatt cseveltek egymással Lucy és Darragi, távolabb tőlük az elnök sétált czigarettázva, Funkellmannal, aki már kipihente a tegnapi nap izgalmait. Dumpelt nem látták reggel óta, fönt a könyvtárban böngészett egyet-mást. (Folytatása következik.) 1 magyarország Budapest, 1906. kedd, szeptember 4.