Magyarország, 1906. szeptember (13. évfolyam, 212-237. szám)

1906-09-04 / 214. szám

f IS is „TUBE" ISLAIDJil. la REGÉNY. Irta: SERÉNYI GUSZTÁV. Vm. FEJEZETT. Funk­ellman ur. k Turul némán siklott tova az éjszakában; álmodó tájak felett repült el és nyilván­­­valóan kelet felé tartott. Kevéssel tíz óra­­előtt minden elcsöndesült rajta: a matrózok, utasok visszavonultak a kaluttokba. Egy­hangúan hallatszott az erőgépek zakatolása, s a fedélzeten sorra kialudtak a villamos lám­ák, csak a kormányos tornyának üvegfalain eresztül tört elő még némi gyönge fény, mutatva, hogy ott még virraszt valaki. Néha jegy árnyék látszott odabent mozogni, nyil­­­ván a kormányosé, aki egyedül figyelt a­­repülőgép menetére. A Turul elrepült Indiana és Ohio államok fölött, érintette az Eric-tó déli részét. Itt gyönge délkeleti irányt vett föl, elrepült Pittsburg fölött és nemsokára elérte az Aleg­­ihany hegyvonal nyugati párkányait. Rézsút­­követte fölfelé a hegyek oldalait, majd alá­ereszkedett a másik oldalon. Mérsékelt se­bességgel suhant el Filadelfia kétezer gyár­tmányé fölött s szép látvány volt még igy éjszaka is a magasból nézni az itteni Arzenál hatalmas tömbjét, a hajógyárat, a tornyos városházat, a vámház ellapuló koc­káját, a pénzverőt és a kivilágított Grand Colleget. A N. Jers. félszigeten túl elérte a repülőgép­­ó tengert, ott délnek fordult és lefelé tartott a part hosszában. E pillanatban kinyílt a kormányos­ torony ajtaja és az első matróz kilépett a fedélzetre.­­Olajbarna arcza ficzkó volt, rövid, vaskos nyakkal, vöröses körszakállal. Kezét zsebébe mélyesztve állt a korláthoz és önelégülten szívta pipáját. Majd rákönyökölt a fedélzet karfájára, nézte a csillagokat, azután alant az óczeán végtelen tükrét, amely vibrálva­­vetítette vissza a delelő hold zöldes fényét. „ Ma gyönyörű időnk van — gondolá magá­ban — s a Turul, e kitűnő hajó odavisz bennünket, ahová akarjuk. A mérnök tagad­hatatlanul nagyszerű munkát végzett, mikor megalkotta. És nem is kérkedett vele ... A világ csak épp annyit tud a Turul­ról, hogy Iván, látták átrepülni itt is, ott is, de tulaj­donképp alig láttak belőle valamit. Az ör­dögbe is, ha a Turul az enyém volna, ma már mindenki a Telacreg, akarom mondani a Tombi Tamás nevét emlegetné. Terrin­­gettét ! Mindig ez az átkozott szórakozott ú iság. Egyszer még el találom szólni magam is az nem volna kedvező becses bőrömre. A­­hatóság lefülelne és . . . Itt egy olyan mozdulatot tett, ami a nyakkal állt szoros összefüggésben. Valami elfojtott neszt hallott a háta me­gött. Hirtelen visszafordult és egy alakot lá­tott feléje közeledni a holdfényes fedélzeten,­­aki így szók­ta meg: I — Jó estét, Telacrey ... de mért vágsz reám olyan képet ? úgy látom, kissé felizga­tott a zaj, mikor azt hitted, hogy csak egye­dül vagy ébren. Talán nem elég nyugodt a­­lelkiismereted, Telacrey ? . .. A kormányos a jövevény szájára nyomta a tenyerét és szinte ijedten suttog­: — Raymond, Raymond legyen eszed! Hátha valaki les utánad és hallja szavaid ? — Miért kísérted a holtakat? Telacrey már nem él és Tombi Tamás föltámadt . . .­­ — Tehát ne kísértsük a halottakat ? Azt mondod ? Látod barátocskám, hát miért ne­vezel akkor engem Raymondnak ? Hisz az a bizonyos Windt Raymond, akire te gondolsz, Cayenne partjainál fúlt a tengerbe, ha ugyan­­előbb föl nem falták a c­ápák. — Nem értelek ... — Oktondi. Hát nem érted, nem tudod, mi minden történhetik egy bagnóban? Kép­zeld csak el, hogy egy napon két fegyencz a deportáltak közül összebeszél, (no ne­má­­padozz, hiszen ez csak mese) az egyik leüti a felügyelőt és társával a tengerbe ugrik. A felügyelő érdit, a patrollok előrohannak s az egyiket, tegyük fel ama Windt Raymondot agyonlövik. Holtteste elmerült... de társát látják a partról, mint úszik tovább. Lőnek is reá, de hiába. Még azt is látják, hogy el­tűnik a szomszéd félsziget sziklái közt, tehát bizonyos, hogy él. Felkutatják végig a par­tokat, de hiába. Pár nap múlva azonban megtudják a kedves Cayennesben, hogy a város fölött öt mértföldnyire egy czethalász­­bárka két embert vett fel igazolványok nél­kül. Biztos, hogy ez emberek egyike ama bizonyos Telacrey, a szökött fegyencz. Tehát csak azt a bárkát kellene kikutatni és nyom­­ról-nyomra haladva, esetleg a Tund­on is bekopogtathatnának a hatóság emberei . . . Nos, most már ugy­e értesz ! — Értelek, — szólt­amaz tompán — de ha ez bekövetkeznék, úgy egyszerre ketten kerülnének vissza a bagnóba. — Csalódsz, barátocskám, mert, mint mon­dom, csak Telacreyt keresnék, mert ama gaz­ember, Windt elmerült örökre, azóta vagy egy c­ápa gyomrában, vagy a pokolban van, — senki sem tud róla többé. — Én tudnék . . . — Ha megpróbálnál is árulkodni, mit ér­nél vele? — Kinevetnének. Windt meghalt Borros Beppó pedig még a légynek sem ár­tott életében. Mutassam talán erkölcsi bizo­nyítványaimat? . . . — Hagyd el. Tudom, hogyan készültek— — Na lásd és még az előbb fenyegetődz­­tél, pedig nekem csak egy szavamba kerülne és Telacreyt, a szökött fegyenczet a leütött felügyelőért felnyakravalóznák. Ne ne sápa­­dozz, ez nem akar fenyegetés lenni. Én hallgatok, mint a sír, ha jó czimboraságban leszesz velem. Most hagyjuk ezt, beszéljünk a jövőről. Mit tartasz a Turul­ról? — Remek találmány, de kieszelt tervünk túlságosan kemény dió két ember fogának. Képzeld el, hogy valami idő előtt kisülne, — elvesznénk... — Eh ! Arról beszélnie nem lehet két ilyen elszánt ficzkónak Mi helyest körmünkig égne a tapló, egy mozdítás a gépház harmadik számú emeltyűjén, a kerekek nyomban meg­állnak és a Turul ötvenháromezer kiló súly­­lyal zuhanna le a felhőjárta magasságokból... De nézd csak, mi lehet ez a kísértetiesen úszó feketeség itt a széloldalon ? Akaszsza­­nak fel, ha ez nem egy léggömb. És a Turul egyenest átdöfi ! Nézd, hogyan nő a gömbje szemeink előtt... Azonnal elérjük ! Rohanj a gépházba és adj félbal irányt a Turul­nak ! — Már késő... kapaszkodj a korlátba, hogy le ne gurulj a fedélzetről. A két ember előrefeszített lábbal várta az összeütközés pillanatát A fekete tömeg rop­pant sebességgel látszott közeledni , egy­szerre megtörtént az összeütközés. Oldalt nézve olyanforma látvány lehetett ez, mint mikor a hajdani faltörő kos a várfalnak ló­dult. A repülőgép hatalmasan megingott egyensúlyi tengelye körül, az orra belefúró­­dott az eléje került léggömb selyemszöve­tébe. A szakított résen elvitva illant el a gáz. A kormányos és Borros odarohantak. A Turul orra hatalmas léket hasított a gömb burkolatában s bár a gyors gáz­veszteség miatt csakhamar úgy nézett ki, mint egy összeszáradt zsemlye, mégsem sülyedt alá az alant hullámzó tengerbe, mert kuszált kötél­zete a hajónak vasrészeire csavarodott. A nagy rázkódásra a mérnök a matrózokkal a fedélzetre rohant és az utasok is csakha­mar a fedélzetre siettek s kérdezés nélkül tisztába jöttek a helyzettel. Az elnök azon­nal vissza is tért a kajüttökhöz, hogy meg­nyugtassa a hölgyeket. A repülőgép egyensúlya az elejére akadt túlysúly miatt némiképp felbomlott és a fe­délzet 15°-es szöggel lejtett a vízszinteshez. A matrózok véleménye az volt, hogy rög­tön el kell távolítani az alkalmatlan kölön­cöt, a titkárnak azonban úgy tetszett, hogy zajt hall a léghajó kosarából. Ott tehát em­berek lehetnek. A petyhüdt vászontömeg el­fedte a kosarat szemük elől, azért a mérnök áthajolt a korláton és harsányan, hogy meg­hallhassák, lekiáltott: — Halló ! Van-e ott valaki ? — Igen — felelt egy eléggé szilárd hang. — Kik önök ? — A Dakta utasai, ketten. — Név szerint ? .. . — Funkellman tanár és szolgája. Fent, a Turul karfája mellett hatalmas ordítás hangzott. — Funkellman M. T. Filadelfidból ?! — Ugyanaz. És a kérdező nemde Dum­­pel H. V. ? . .. — Az vagyok, a bogártan előadója a csi­­kágói egyetemen, és minden pillanatban kész vagyok arra, hogy halomra döntsem az ön ingatag hipotéziseit, melyeket megdöntetlenül terjesztett az Institu­t elé. — Nagyon helyesen ... hangzott a Dakota kosarából. A matrózok hamarjában egy emelőgépet toltak a repülőgép elejére; ekkorára a lég­hajó gömbje teljesen lelohadt és megszűnt a gáz fütyülése is. A mérnök aggodalmasan hallotta, mint pattognak szét a selyemhur­kot behálózó vékony kenderkötelek. A munka épp ezért serényen folyt s a feladat, hogy a Dakota kosarát a fedélzetre vontassák, nem látszott kivihetetlennek. A darukar végén hatalmas kampó csüngött, ez kapaszkodott az összecsomózott kötelekbe. A mérnök meg­adta a jelt. A lánczok csikorogva tekergőz­tek fel a hengerekre s a daru karja lassan emelkedett súlyos terhével. A megnyúlt gömb, mint egy óriási üres dohányzacskó lebegett az űrben, ha most elszakadnak a kötelek, vagy elpattan egy lánczszem, akkor menthe­tetlenül végük van a Dakota utasainak. A gömb lassan emelkedett Még három méter és meg vannak mentve. Egyszerre megálltak a matrózok a vontatással, a lánczcsikorgás megszűnt s a léggömb ott lebegett utasaival ég és föld között, mint Mohamed koporsója. A kötelek, mint túlfeszített hurok gyors egy­másutánban pattogtak el. — Tovább ! Miért nem húzzátok fel­jebb ? — kérdó Duxapel, aki megfeledkezett ellenszen­véről. A mérnök izgatottan futkosott a gépek kö­rül, de ő sem segíthetett. Az történt ugyanis, hogy a daru képtelen volt a terhet csak egy vonalnyival feljebb emelni. Karja csaknem függélyesen állott már, elérte a legmagasabb pontot. Egy kötél épp e pillanatban szakadt el, olyan zajjal, mint egy pisztolylövés. — Elvesztek . . . susogta Darragi kétség­beesve. — Még nem! — kiáltá Gaszton, akit ed­dig észre sem vettek. Egy rakás kötelet kapott fel, futva vitte a korláthoz. Egy végüket megerősítette, a má­sikba pedig tág hurkot vetett, amelyben egy ember kényelmesen elhelyezkedhetett. Ezt a hurkot az alant csüngő kosárig eresztette le s ott rögtön megértették, hogy mit ak­ar. Elő­ször Funkellmann erősítette derekára a kö­telet, melynek segélyével felvontatták őt a fedélzetre a Turul matrózai. Utána a néger következett. Épp ideje volt! Egy percz múlva leszakadt a Dakota a daru horgáról és ron­csai a mélységbe zuhantak. Funkellmann hálásan fogott kezet minden­kivel, a matrózokat sem véve ki. Csakhamar udvariasan bemutatkozott Lucy­nak és Pier­­pont néninek, akik épp most jöttek fel ka­­binokból. Csupán a bogarász fordult el az új vendégtől, mint egy jégcsap. Amennyire szánta az imént és segített a mentésben, olyan fagyos volt most iránta. A­mit, mint ember megbocsáthatott, azt a tudós nem fe­ledhette. A Dyticus Marginális szervének egy negyedmilimétere mértföldnyi űrt képezett a két ember közt. EL­FEJEZET. Vadászat a tengeren. Másnap az egyenlítői nap kelt utasaink fölé. Enyhe szellő vitte magával a patyolat­fehér fellegeket. Napfényben fürdött minden a fedélzeten. A matrózok ujult erővel fogtak teendőikhez, a társaság pedig czigarettázva ődöngött s az óczeán távoli kékségébe me­rült el. A középfedélzet tábori székein, egy kife­­szített hófehér ponyva alatt cseveltek egy­mással Lucy és Darragi, távolabb tőlük az elnök sétált czigarettázva, Funkellmannal, aki már kipihente a tegnapi nap izgalmait. Dum­­pelt nem látták reggel óta, fönt a könyvtár­ban böngészett egyet-mást. (Folytatása következik.) 1 magyarország Budapest, 1906. kedd, szeptember 4.

Next