Magyaroszág, 1906. október (13. évfolyam, 238-264. szám)
1906-10-20 / 254. szám
•M . „TURUL“ KALINDJ1I. Í43 REGÉNY. Irta: SERÉNYI GUSZTÁV. XIV. FEJEZET. Inog a jégmező. . Január 24-én már sokkal könnyebben volt Harry. Vasszervezete legyűrte a betegséget; mindössze kevés gyöngeség és a lefagyott füle emlékeztette a kiállott szenvedésekre. Végtelen, őszinte hálával gondolt megmentésre s ez mutatta, hogy szive nem romlott. Salt Lake Citiben született s mormon tanítói elég sok emberszeretetet csöpögtettek a makacs és daczos fiúba. Mindazonáltal erkölcsi alapja nem volt túl szilárd, sőt szilárd sem: könnyen hajlott a rosszra, de utána erős lelkifurdalást érzett. Most, amikor szorgalmasan olvasztotta Petersennek a havat, egyszerű, szenvedélytelen arczából senki sem gondolta volna, hogy nemrég egy borzalmas dráma szereplője volt. Petersen a reggeli készítésével foglalatoskodott, kávét tört egy nagy rézmozsárban s az összezúzott szemeket a tűz fölötti vízbe öntötte. Némán végezte ezt a műveletet. Pontosan, mint a gép, lemérte a vizet és kávét egy edénybe, aztán hosszasan kavarta a leforrázott keveréket. Csakhamar szétosztotta a fekete folyadékot kisebb csészékbe s egy-egy darabka kétszersült kíséretében elrendezte. Azután ünnepies komolysággal jártatta végig szemét az asztalon és nyújtott hangon adta tudtul az örvendetes hirt: — Tálalva van! Gyorsan elköltötték a reggelit s öt percz múlva már csak a párolgó üres csészék hirdették a pusztítást. Azután ki-ki foglalkozás után látott. A mérnök az utolsó nap eseményeit vezette be naplójába. Dumpell és Funkellman valami rovarról vitáztak (természetes, hogy ellenkező nézetekkel). A szakács elment Harryval, hogy elföldeljék Tombi tetemét, mert a kormányos azonmód maradt ott az összeomlott barlang fenekén. A másik két matrózt már előzőleg eltemették a hósírba. Ugyanazon a csapáson jártak, mint rendesen és ásót, csákányt vittek magukkal. Néha villogott az északi fény Ultima Thule felől, egyébként hathónapos éjszaka feküdt a vidéken. A szakács mélyen elgondolkozott valami fölött s ez az az idő volt, amikor aranyért se lehetett szavát venni. Harry is néma volt, az utolsó napok elgyötörték és megtörték, így hát hallgatagon ballagtak czéljuk felé, s igy közelítették meg a hegyfokot. Már itt rendetlen volt az út, alig tájékozhatták magukat. A minapi rombolás képe ült mindenütt: hasadékok, jéggruppok, feltornyosodó szikladarabok közt kellett elhaladniok, nagy sziklatömegek dörögve omlottak össze a saját súlyuk alatt. Küzdelmes út után megkerülték a gerinczet s a másik oldalon szálltak alá. Az út fáradságosabb része már be volt fejezve, pár percz alatt czélhoz értek s hallották a hullámok dörgő erős zaját, de magát a tengert még nem látták. Még egy sziklalapadot kellett megkerülniök s ott volt a tenger. Petersen zavartan állt meg . . . Jól emlékezett, hogy ama bizonyos napon erre jöttek ugyanez után, de a tengernek akkor sokkal arrébb volt a partja . . . Mi lehetett ez ? Tévedés, vagy megmagyarázhatatlan változás? Meg mert volna esküdni, hogy a tengerpart harmadnapja még egy puskalövésnyire volt innen. Megdöbbenve tekintett szét. Most tűnt fel csak neki, hogy mennyire átváltozott a környék képe. Az egész part hátrább húzódott, új kiszögelléseket és öblöket mutatott. Mi volt az oka ennek a csodálatos deformácziónak? Talán néhány száz öt part leomlott és eltűnt a tengermélységekben? Avagy tán viz alá sülyedt az egész vidék köröskörül s már csupán a parti dombsorok akadályozták meg a tenger hullámait abban, hogy a mély fekvésű belföldet el ne öntsék ? Bármily hihetetlennek látszott az utóbbi föltevés, hitelt kellett neki adni: a robbanás által feldúlt vidék a régi volt ugyan, de 15—20 lábnyival mélyebben a tenger színéhez. A szakács megcsóválta fejét, azután Harryval mérőónt bocsáttatott le egy léken a tengervíz alá. A zsineg 20 méternyire merült alá, azután a végére kötött ón szilaj talajra talált. Semmi kétség sem volt többé, hogy a régi part jócskán alásülyedt s az elöntött területeken most képződött az uj jég. — Hm, ez furcsa, nagyon furcsa — jegyzé meg Harry. — Biz az a’ — felelte tűnődve a szakács. — Utoljára még el kell hinnem azt a mesét, melyet norvég matrózoktól hallottam. Ezek beszélték nekem, hogy az egész szárazföld egy nagy fizéter hátán nyugszik. Ha ez az állat levegőzni akar, felemelkedik a víz fölé s ilyenkor megrázkódik az egész világ; néhol elsülyed, néhol fölemelkedik — magyarázta Harry babonásan. Petersen, akinek volt még egy kis felületes műveltsége abból a korból, mikor hogy a „vasárnapi iskolát“ látogatta, kissé kétkedve kérdé: — Ha a fizéter tartja a földet, mi tartja akkor a fizétert? — Hát a fizéter a tengerben úszik. — S a tengert? — A tengert ? a föld tartja! — S ugyebár a földet ismét a fizéter — — szólt gúnyos fölénynyel a szakács. — Ilyen okoskodás révén te önmagadat hajadnál fogva fel tudnád emelni, mint Münchausen báró. Harry nem válaszolt. A mennyire kemény koponyája engedte, világosság kezdett derengeni ágyában és néhány mértföldnyire tán a helyes logika útját is megközelítette. A szakács után baktatott a part mentében és a most hallott új igazságokat szedte a hegyébe. Mindenütt a közelmúlt rombolás jelei mutatkoztak. Néhol sokkal beljebb vonult a part, óriási törések mutatkoztak a szárazulat testén, másutt kisebb dombsorok tűntek el nyomtalanul, melyekre pedig tisztán emlékezett Petersen. Az Alexander-fok lába is mélyen a viz alá sülyedt s csak a felső része állt ki az uj jégből, mint óriási czukorsüveg. E helytől nyugatra széles tengerág nyúlt be a kontinens belsejébe egy óriási repedés, mely beláthatatlan messze húzódott észak felé. Most csendes havazás állt be, azért Petersen visszafordult a tanyára, nehogy eltéveszszék az utat. A repülőgép felé tartottak, de hátuk mögött még sokáig hangzott a parti jég ropogása, néha végigfutva, mint az ágyúsortűz egész vonalon. A szakács sohasem törődött valami nagyon a holnappal, de az egész vidék gyors alásülyedése most aggodalommal töltötte el s így amennyire lustasága engedte, társalgást kezdett Harryval. — Mondd csak, Harry, emlékszel-e még, hogy nézett ki ez a partvonal, mikor a Turul itt leszállott? — Igen, akkor még nem volt itt ennyi hó — felelt a megszólított együgyűen. •— Nem úgy értem, de arra emlékezned kell, hogy az Izabella- és a Sándor-fok magasan kiállt a környezetből, legalább is hatvan méternyire ... De mi ez? Nem érzel semmit e pillanatban, Harry ? Mindketten csendesen megálltak, úgyhogy lélekzetük is hallatszott. Valami gyenge himbálást éreztek lábuk alatt, amely rövid időközökben ismétlődött. A lökésekkel együtt a nagy repedések is nyitottak és csukódtak.— A tersatói szűzre — kiálta Petersen — ez a föld mozog alattunk ! Ugyanekkor ismétlődtek a lökések és a két ember az erősödő hóviharral küzdve, futva érte el a Turult. Ott is érezték már a föld lassú ingását. A mérnök tanácstalanul nézett össze Funkellman és Dumpellel, akik szinte nem értették a dolgott. — Újabb földrengés — susogta Lucy. — Már hogy volna az ? — magyarázta Milner. — Hisz a legközelebbi nagy tűzhányók Amerika partjain vannak több száz mértföldnyire innen nyugat felé. Nincs is senki a tudósok közt, aki itt a vidéken vulkanikus kitöréseket észlelt volna. Azt is tudhatod, hogy a minapi rengést a föld méhében évezredek óta felhalmozódott petróleum robbanása okozta. — Igaz, — erősíte meg Funkellman. — A nagy Reclus és Humbold sem tudnak ezen a vidéken működő tűzhányókról. — Akárhogy volt is a dolog, az tény, hogy a lökések és rázkódások nem gyöngültek, de sőt erősödtek és mind sűrűbben követték egymást. A falakra aggatott tárgyak ide-oda csúsztak nyiszorogva s egy-egy erősebb lökésnél az ablak üvege is megrezdült. — Lelkemre — szólt Imre, — olyan érzés ez, mintha a tengeren úsznánk a Great- Eastern fedélzetén . . . — Még pedig egy kilyukadt Great-Easternen, — szólt közel hajolva hozzá a szakács. — Hogy érted ezt? . . . — Hát úgy uram, hogy most már igazán ütött a végóránk... Ez az egész vidéke Grönlandnak lassan sülyed a tengerszin alá s ha az Isten nem segit, úgy holnap a szivacsok és morénák társaságában ébredünk fel. — Beszólj ! Beszólj ! Még most sem értelek... A többiek is figyelni kezdtek s a távoli jégroppanásokon kívül csak a szakács reszkető hangja hallatszott — Szó szerint úgy van, amint mondom. A tengerpartról jövök, ahol az Izabella-fok már csaknem eltűnt a tenger alatt... Alig húsz méternyire áll csak ki a környező jégmezőkből. Az egész partvonal is mélyen a víz alatt van s ha ez így tart tovább is, menthetetlenül elmerülünk, mint egy ócska, kilyukadt háromárbóczos: a tenger összecsap a fejünk felett... Darragi épp felelni akart, de iszonyú zaj vágott a szavába, fülsiketítő roppanással ingott meg alattuk a föld, oly hevesen, hogy megtántorodtak. Olyan látvány tárult most eléjük a fedélzetről, mely a legerősebbekben is megállította a vért. A távoli hegyoldalakon óriási jégtömbök váltak le és gördültek alá dübörögve a völgyekbe. Megmozdult minden, a talajon repedések támadtak szétnyílva, majd mindent szétmorzsoló erővel ismét összehúzódva. Délről, a hóviharon túl elhatott a gátjavesztett tenger harsogda, mely elöntötte a mélyebb helyeket. Mikor a szélvihar megtisztogatta a látóhatárt, egy jeges áradatot lehetett látni, mely lassan hömpölyögve törtetett elő a tengerpart felől. — Végünk van ! — sikolta a szakács térdre rogyva. — Az Isten elveszít bennünket !... Imre meredten bámulta egy pillanatig a „Turul“ felé hömpölygő veszedelmet, azután elkiálta magát. — Nincs veszteni való idő! Utánam! Az érczes hang erőt öntött a többibe is, lerohantak a kajüttökhöz s lázas sietséggel kapkodták össze, ki mit tudott. Peteden kedvencz tűzhelyét kapta vállára s meggörnyedve futott fel vele a lépcsőkön. A többiek az ágyneműket, ruhákat, sátorkészletet kapkodták össze s az elnök nem feledkezett meg a legfontosabb élelmiszerekről sem. A veszély tudata mindenkit ügyessé tett. Először mindent a fedélzetre czipeltek, onnan felhurczolták terhüket a csillagdához. Alig voltak ezzel készen, a hullámok gyorsvonat sebességével érték el a „Turult“ környező jégbástyákat, óriási jégtáblák zúdultak a jégbástyához, melyek megremegtették a „Turul“ testét is. A következő pillanatban egy úszó jégtuskó faltörő kos módjára bezúzta a repülőgép oldalát s a beözönlő viz nyomban bezúdult az alsó helyiségekbe. Iszonyú dörejjel jobbról-balról hatalmas jégtuskók rohantak most az oldalaknak, mind sűrűbben érkeztek a tenger felől, nyílsebesen suhantak végig a vizen, élükkel tarlagos hullámvölgyeket hasítva maguk előtt. A menekülők kimerülten nézték a magasból az emelkedő áradatot. Nem szólt senki, mert az alanti dübörgés elszokta mindenki szivét. De egyszerre csak vad, emberfeletti kiáltás hangzott és Petersen szinte gurulva törtetett alá a pusztuló hajóra. — A pipám... (Folytatása következik. MAGYAI KOJSSZAO Budapest, 1906. szombat, október 20. .