Magyaroszág, 1906. október (13. évfolyam, 238-264. szám)

1906-10-09 / 244. szám

22 1 „TURUL“ KALANDJAI. 38 REGÉNY. Irta: SERÉNYI GUSZTÁV. Még mustárt és mész-pasztillát rendelt neki, amitől délig jobban lett. Abból sejtették ezt az érte aggódók, hogy úgy evett ismét, mint a farkas. Egyúttal a két pohár whyski, mely mint mediczina járt ki a részére, a nyelvét is megoldotta. Sőt azt állította, miszerint egy harmadik pohár végképp helyre fogná rántani szervezetének megbillent egyensúlyát. Dél felé halvány világosságot adott a nap, a medvék eltakarodtak a repülőgép környékéről s Imre az elnökkel kirándulást tett az öböl vidékére. Lementek a tengerpartra, elsétáltak a Sándor-fok irányában, felkapaszkodtak a csillagvizsgálóhoz és szétnéztek a környéken. Mindenfelé szürkés égbolt, a látóhatár déli szélén a végcsillám mutatkozott. Csak a messze távolban a Baffin-öböl felé szálltak sürű ködök, melyek a napsugarakat tetemesen meggyengítették. — Látja amott a felszálló ködöket? Ott még sik viz van. A déli nap csakhamar szétüzte a ködöt s láthatóvá lett egy zeg-zugos fényes esik: az uj jég széle. Látszott, hogy még nagyon gyenge, de azért napról-napra táplálta, vastagitotta a hideg. — Ha így tart — szólt az elnök — három hét alatt az egész Smith-sound egyetlen jégtábla lesz. .. — Igen, ha ugyan valami téli vihar az egészet össze nem tördeli. Friss, hideg északi szél kezdett fújni, felgyűrték kámzsáikat és lefelé ballagtak a havas lépcsőn. Ahogy leértek, már nem láthatták a tengert, mert a Turul nyúlánk teste teljesen elfedte azt; más oldalról pedig hatalmas hótomlatok támaszkodtak a meredek parthoz. Nem messze ide volt az a hely, ahol az élelmiszerek fel voltak halmozva egy sziklaoduban. Itt sürü medvenyomok tarkázták a havat s Iván szemlélődés közben rémülten hajolt a földre és felvett valamit. — Szent Isten! — kiáltá. — Mi az? — kérdé nyugtalanul Milner Frank. — Nézz ide ! A vadállatok feltörték éléskamránkat ... ez onnan való ! — Elvesztünk — susogta az elnök. — Csak bátorság, még nem szabad kétségbeesnünk. Az a tárgy, mely ekkora ijedtséget okozott, egy idomtalan pléhgaluska volt: egy gombóczczá vágott konzerves doboz. Az egész majdnem a felismerhetetlenségig összemorzsolva. Valamely iszonyú állkapocs fogai oly sűrűn lyukgatták át, hogy úgy nézett ki, mint valamely rosta. A mérnök még abban reménykedett, hogy nem nagy a pusztítás, de amint a barlanghoz közeledtek, lépésről-lépésre szaporodtak a medvék rablásának nyomai. Nemsokára az üreg nyílása előtt állottak. Körül a földön szilánkokra forgácsolt hordódongák, szétmorzsolt kétszersültes ládák és összeőrölt konzervdobozok hevertek. Darragi leereszkedett az üregbe s csekély idő múltán leverten tért vissza. Mindössze egy csákányt hozott fel alulról a kezében. — Semmi? — kérdé az elnök. — Egy falatnyi sem maradt a rozmárhúsból . . . pedig ez volt egész biztosítékunk télire. — Azt jelenti ez, hogy végünk van?! — Ki tudja, mit jelent... De a sors már annyiszor sújtott bennünket következetesen, hogy kénytelen vagyok ebben a dologban öntudatos kezet feltételezni... — Csak talán nem gondolod!... — De igenis! Már néhány napja sejtem és most megbizonyosodtam róla. Egy ember van a Turul fedélzetén, (száz mértföldnyi körben nincs rajtunk kívül élő emberi lény !) aki kiszámított ravaszsággal tör mindnyájunk életére. Egy embernek kell köztünk lennie, aki el akar bennünket pusztítani. Hogy miért, azt nem is sejtem... — Honnan sejted mégis, hogy itt emberi kéz működött? — Ha-ha-ha ! — kaczagott Iván olyan hangmenetben, hogy megremegett, aki hallotta. — Ha olyan ostobának nézett engem az a gazember, hogy feltételezte, miszerint ügyesen elrendezett cselit nem veszem észre, hát akkor miért felejtette ezt odalenn ? ! — E szavaknál a meglepett elnök elé vetette a kezében levő csákányt. Milner Frank felemelte azt, figyelmesen forgatta ide-oda. Egy pillantásra felismerte, hogy ez a szerszám a Turul raktárából való. Látszott rajta a buffalói gyár jegye. De azért hitetlenül csóválta a fejét. — Én most sem értelek teljesen. Ezt a csákányt itt felejthették akkor is, midőn az élelmiszereket ide elraktározták. A múlt éjjel pedig a medvék bőgését épp úgy hallottad, mint mi és épp úgy aggódtál, mint mi. — De kedves elnök, én minden egyes alkalomból, elővigyázatból számba vettem ezeket, a csákányokat és soha egy sem hiányzott. Hogyan találjuk ezt mégis itt. Fagyasztó hideg volt, de az elnök izzadni kezdett. — Úgy kell tehát lennie, hogy egy ember feltörte az éléstárunkat... — Így kell hinnünk, mert az összefagyott szikla ellenáll a medvekaromnak is. — De mi ezélból tehette? Hisz sorsa a mienkkel közös ! — Ki tudná azt? Képzeld el, hogy az illető bizonyos mennyiségű húst elrejtett valahol a maga számára s míg mi ránk az éhhalál várakoznék, ő kihúzná tavaszig, sőt a jövő télig rozmárhussal . . . — Ilyen gonoszságról álmodni se mertem volna! — szólt borzongva az elnök. — Én is csak pár napja, mióta szegény Gaszton barátunk oly nyomtalanul eltűnt. Fürkészni kezdtem s a gyanakvó embernél nincs rosszabb. Visszaidéztem annak a történetét, amióta a Turul légi útjára kelt s a legtöbb balesetünknél kerestem és megtaláltam a titkos kezet. — Megtaláltad?! Meg is tudnád nevezni? Kérlek, fiam, gondold meg, hogy ártatlan embert is érhetne a gyanú . . . — Hiszen ha sejteném, hogy ki ez a félelmes ismeretlen, már rég ártalmatlanná tettem volna. Egyelőre csak fürkészek, figyelek és hallgatok, ide most már azt gondolom, itt az ideje a nyílt föllépésnek. — Itt van no, hát mégis csak kinéztél már magadnak valakit. És kire gyanakszol hát? — Egy emberre, Jem titokzatos halála óta, aki a Littleton-szigeten volt egyedül a szerencsétlen ficzkóval . . . — Tombi Tamás . . . — Igen, ő az. A Turul kormányosa. Titokszerű lény, zárkózott, talán terhelt lelkiismeretű is ... — De hátha nem ő volt mégse . .. lehet, hogy nyilt fellépésünkkel ártatlant bélyegezünk meg, az igazi bűnöst ellenben fokozottabb elővigyázatra figyelmeztetjük. A kormányos írásai tudtommal rendben vannak: rossz előéletű nem lehet, azért legjobb lesz addig hallgatnunk, mig az igazságról meg nem bizonyosodunk . . . Ebben állapodtak tehát meg s a rossz hírt nyomban közölték az otthonlévőkkel, akik közt ez a legnagyobb kétségbeesést keltette. Darragi titokban figyelte Tamás arczát, de látszólag azon is a legnagyobb ijedelem tükröződött. — Nem ő volna? — tanakodott magában Iván. — Hát akkor ki? IX. FEJEZET. Dumpell H. V. kalandja. Elérkezett október 30-ika. A tél feltartóztathatatlanul közeledett s a legnagyobb zavarban találta a Turul utasait. Az élelmiszerek eltűnése nagyon váratlan és súlyos csapás volt s következményeit sejteni sem lehetett még. Most volt legnagyobb szükség a mérnök erélyére, hogy a matrózok kétségbe ne essenek és esetleg végzetes tervekre ne ragadtassák magukat. Darragi arra használta fel minden szabad idejét, hogy Tombira figyeljen, azonban semmi olyast nem tapasztalt, ami gyanúra adhatott volna okot. De ha nem is tudott meg semmit, nem az az ember volt, akit a látszat csak egy pillanatra is megtéveszthetett volna. Szorgosan figyelt tehát mindenre, ami a Turul-on történt s igy jártak el a társaság többi tagjai is. Minden pillanatot elfoglaltak a télre való előkészületek. A matrózok egy része turfát aknázott a közeli domboldalakon, a mérnök és Harry vadászkirándulásokat tettek déli irányban, fáradozásukat azonban nem koronázta valami nagy siker. Mindössze pár sarki róka és két jegesmedve esett zsákmányul. A többiek azalatt otthon foglalatoskodtak, azon igyekezve, hogy minél lakásosabbá tegyék téli szállásukat. A helyiségek szűk voltánál fogva nagy gondot kellett fordítani a jó szellőztetésre, mert máskülönben a benntartózkodás egészségtelenné vált volna. A fűtést és főzést halzsír-lámpa mellett eszközölték, mert a tűrfakészlet sokkal kevesebb volt, semhogy kihúzhatták volna vele a telet. Október utolsó napjait már nagyrészt a kajüttökben töltötték, mert a sűrü havazások ölnyi magasra növelték a hóréteget s egy ízben csak nagy bajjal tudták kimenteni Beppót, aki egy havas verembe zuhant. Ne gondoljuk azért, hogy ezek a tétlenség napjai voltak. Ellenkezőleg, Lucy és a mérnök úgy osztották be a teendőket, hogy mindenki el legyen foglalva valamivel. Még a két tudós vitatkozó kezébe is jut,ezernát adtak s a chicagói Aero-klub érdemes titkára, valamint Funkellman úr egyszerű szabólegényekké vedlettek, akik órák hosszat elkínlódtak egy rókabőrcsizma összeállításával. Bizony keserves munka volt ez, nehezebb, mint a bogár-viviszekézió. Az érdemes Dumpell mindannyiszor savanyú arczet vágott, valahányszor a varrótűt szórakozottan nem a fókabőrbe, hanem a saját becses bőrébe szúrta. Egy reggel azután elkeseredve jelente ki: — Lucy kisasszony, bocsásson meg, de én ... én nem varrok több fókabőr-csizmát Hisz máris annyit gyártottunk ebből a portékából, hogy a környék összes jegesmedvéinek is jutna belőle. Lucy majdnem elnevette magát a tudós siránkozó hangján, de azért szigorú arcot erőltetett. — Úgy, hát eddig tartott az ön híres kitartása? Mi lenne velünk, ha mi is azt tennék, amit ön? — Az Istenért, kisasszony, kívánjon tőlem bármi mást, csak ezt ne ! Kész vagyok havat lapátolni, tüzet rakni, vizet hordani vagy vadászni akár egy egész medvekaraván ellen is . . . Bármit inkább! — Jó, — válaszolt Lucy szigorúan, — fel van ön mentve, de aztán gondja legyen rá, hogy el ne unja magát. Úgy lett, mint határozó. A tudós szabad volt, mint a madár, de miután egy órahoszszat bámult ki a szabadba nyíló ajtón, ásítozni kezdett, dél felé mind türelmetlenebb lett, ide-oda mászkott és nyugtalanul tekintgetett szét. Majd megpróbált segíteni a szabadban dolgozó matrózoknak. Jó melegen felöltözött, azután kiment havat lapátolni. Ez sem vált be, mert az érdemes tudós folyton csak láb alatt volt, hát félbe kellett hagynia. Visszatért a szobába és töprengeni kezdett, hogy miképp üsse agyon az időt ? Átforgatta a könyvtárt, de ott is ismert már minden munkát az előszótól kezdve a tartalomjegyzékig. Úgy látszott, hogy nincs más választása, mint újra öltéseket ejteni a fókabőrön ... Az unalom délután végleg a hatalmába kerítette. A többiek úgy tettek, mintha nem figyelnének rá, de titokban megmosolyogták. Még egy utolsó kísérletet tett, megpróbált vitatkozni Funkellmannal, ez azonban épp el volt merülve abban, hogy egy keztyű ujját felerősítse a helyére. Csak vontatva felelgetett Dumpell kihívásaira: igen, nem ... Ez sem ment tehát. (Folytatása következik.) * Jégcsillám: „Blink“, így nevezik a sarki hajósok az ég aljának szürkés-fehér színét, mely besourrott tengerre enged következtetni. MAGYARORSZÁG Budapest, Jang. Kedd, október 9.