Magyarország, 1913. december (20. évfolyam, 284-308. szám)
1913-12-02 / 284. szám
BUDAPEST, 1913. DECZEMBER 2. KEDD XX. ÉVFOLYAM 281. SZÁM EL&fizetési ár s negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. Egyes szára ára helyben és éirtékem 10 fillér. Főszerkesztő Holló Lajos Szerkesztüség és kiadóhivatal 3 Rákóczi-ut 38. sz Errdetéseis milliméter az A Tiltással difszabás azeriat. A A «MAGYARORSZÁG» az államvasutak állomásairól a kormány törvény téten rendeletül folytán ma is ki van tiltva. Kérjük olvasóinkat, "Hogy utazás előtt a városi lapelárusítóknál szerezzék be fisunkat. Nem használ a fegyver! Irts: Busa Barna. Budapest, december 1. Fegyveres katonai őrség kisérte fel Bécsbe a magyar képviselőházi többség delegátusait. A bácsi rendőrséget mozgósítani kell, mikor a magyar delegácziós ülést tart. Kívül az utczán rendezők serege, bent a Magyar Házban fegyveres palotaőrök, Így tartja tanácskozásait a magyar országgyűlés közösügyi bizottsága. • Minek az a nagy fegyveres védekezés ? Mitől félnek Tisza és Lukács emberei? Életükre tör talán a bécsi nép?Vagy a nyolcz ellenzéki delegátus akarja megtámadni testi épségüket? Bizony, egészen hiábavaló dolog a szuronyoknak és kardoknak ez a nagyszabású felvonultatása! Se czélja, se értéke nincs. Ami ellen jó a szurony, attól nincs okuk félni: testi támadást nem akar intézni ellenük senki. Amitől pedig félnek, az erkölcsi támadástól, attól a világ minden szuronya se védi meg őket. A szurony jó arra, hogy embereket halomra öljenek vele, de ha ennek a világnak minden hatalmát felvonultatják is védelmükre Tiszáék, ha mindent legázolnak, mindent bilincsbe vernek, és még ha a születő gondolatot is belefojtják az emberekbe, a panamák szélgyene még akkor is ott fog égni a homlokukon. Ez elől hiába futnak Bécsbe, hiába veszik körül magjukat hadseregekkel, hiába árad rájuk az Udvar fényének ragyogása, mégis látja és tudja egész a világ, hogy ez nem igazi tiszteletreméltó népképviselet, hanem egy Szerencsésen ország nyakára rákaparkodott panamista bűnszövetség. Micsoda társaság! Üres volt a zsebük, mikor Bécs szolgálatába fogadta őket s rájuk bizta Magyarország kormányát és pár hónap múlva negyvenmillió korona pihent a kasszájukban. A jó Isten — vagy tán inkább ördög — tudná megmondani, hogy honnan, miből került össze ilyen hirtelen ez a rengeteg vagyon. Azok után, amiket eddig megtudtunk, csak azt vehetjük egészen bizonyosra, hogy legnagyobb részét nem tisztességesmódon szerezték. Nem csak Lukács a panamista. Ő volt a «szerző», de a szerzemény a pártnak a tulajdona lett, a panamapénzt az egész párt kapta. S ma ez a társaság áll Bécsben a világ előtt, mint a magyar nemzet hivatalos képviselete. Akik pénzért árulnak állami szerződéseket, bárói méltóságokat, játékbank-engedélyeket. Akik a saját kasszájuk javára megzsarolják az állammal szerződő vállalatokat, a kitüntetésre vágyókat, a főpapokat, s mindenkit, akihez hozzáférhetnek. Akik nyíltan, szemérmetlenül hirdetik, hogy Magyarországot csak vesztegetésekkel, korrupcióval lehet kormányozni. Ezek vonultak fel díszruhákban a delegáczió megnyitására, ezek előtt hajlonganak az udvari lakájok, ezek ülnek a magyar király asztalához. Meddig tarthat ez így ? Meddig lehet kigúnyolni, semmibe venni az erkölcs és a tisztesség törvényeit? Meddig lehet egy országot ezeknek a törvényeknek ellenére kormányozni ? Meddig rombolhatnak és erőszakoskodhatnak a többségük jogán azok, akikről köztudomású, hogy panamák által szerezték a többségüket ? Vagy csak egy pár ezer szurony, egy pár milliónyi vesztegetésre való pénz, egy jól felfegyverzett, elszánt palotaőrség kell, s egy panamista csoport is időtlen időkig bitorolhatja egy ország felett a főhatalmat? Beszélhet akármilyen fennen Tisza István. Szavalhatja, hogy ő a rendcsinálás munkáját végzi, hogy becsületes küzdelmet folytat. Emlegetheti a parlamenti elvet, a többségi jogot. Lenézheti, sértegetheti az ellenzéket, fitymálhatja, Francziaországot és az egész világot. Palotaőrök fedezete alatt bele- Az özvegy. Irta: Pisrre Mills. A Szajna partján lankás dombok emelkedtek. Fényes világításban fürödtek az illatos növények. Észak felől, balról magas sziklafal védte meg a lábánál elterülő csendes falucskát a vihar pusztításai elől. Az alacsony házak úgy simultak a hegyes tornyú templomihoz, mint a kis csibék a védő anyai szárnyak alá. A kastély mögött terült el a sári erdő; közben piros és sárga virágok tarkították a festői tájat. Desgrais bemutatta barátjának egész birtokát és most ott ülnek mind aketten a széles terra, szén, kényelmes karosszékekben hátradőlve. — Ugye kedves Zugocska? — kérdezte némi önhittséggel a házi úr. — És milyen közel van Pakshoz, alig egy órányira! Meglátod, hogy rövid időn háromszorosan felszökik azára! Nem mondom, hogy el nem adnám, ha jó árat kínálnának érte. Hála Istennek, megszabadultam a képkereskedéstől! Ha az temper tíz évig egyebet sem lát, mint képeket, bizony beleun a művészetbe . — Csak tíz évig—sóhajtotta Massillon. — És máris dúsgazdag ember vagy! — Csak egyszerű földbirtokos! Az alsó majorságot is megvettem a kastélyhoz, mert ott akarok gazdálkodni. — Én meg vért izzadok a tőzsdén, dolgozom, mint az ár az és mi az eredmény ? ............... ,■ ■ .. .. _ Semmi! A, semminél is kevesebb! Tiz, év alatt ... földbirtokos! Ki hitte volna ezt akkor, mikor Naveau apót a faképnél hagytuk, mert a fösvény vén ember nem akart havonként többet fizetni százötven franknál. — Naveau apó ravasz öregember volt, — válaszolta Desgrais elgondolkozva, — de engem mégis a helyes útra vezetett. Emlékezet-e még mindennapi oktató prédikáczióira: «Nincsenek rossz papírok, uraim, csak túldrága papírok vannak a világon!» Még most is hallom kenetteljes szavait: «És ha ma egészen értéktelen papírokat kínálnának, azokat is megvenném. ..» — Darabonként öt centimes-íért, — vágott közbe Massillon. — Igen, ez a bölcsség szép summa pénzt hozott az öregnek és ezek az elvek motosztáltak mindig az én agyamban is. Csakhogy a tőzsdéhez jelentékenyebb tőke kell, ha magasabbra akarunk emelkedni! És az ingadozó kurzusok mindig féken tartják a vállalkozó szellemet. Azért választottam inkább a kevés kockázatú képkereskedést, képek, rajzok, metszetek, szobrok és egyéb lim-lomot. Kibéreltem a kis boltot a Rue Barsier-ben, a Boulevard és a Rue de Lopera közt. — Hát értesz te valamit a képekhez? — Éppen annyit, mint a harangontéshe®! Nem kell ahhoz érteni, az ember megszokja mint a fogfájást. Eleinte ócska ruhákkal akartam kereskedni, de az csekély jövedelemmel biztatott. Adőelv a kereskedésben: olcsón venni, drágán eladni és várni a könnyen hivő vevőre. Én tehát türelmesen várakoztam három, hosszú éven át. Megkerestem a mindennapi kenyeremet és kényszerűségből képeket közvetítettem a nagyobb műkereskedőknek, csakhogy valamiképpen megélhessek. A fejembe vettem, hogy a szerencsének egyszer csak mégis el kell hozzám jönni... Feljött egy jóságos, Öreg asszony képében. Éppen az üzletem előtt állottam, mikor az öreg asszony a Stue Versier felől közeledett. Lassú léptekkel, nehézkesen totyogott, hóna alatt egy nehéz csomagot szorongatva. Mintha valami benső érzés sugalta volna, hogy a szerencsémet hozza, reményteljesen eléje siettem. — Talán rajzokat akar eladni, asszonyom? Ezt azért kérdeztem, mert láttam, hogy minden képkereskedés felé tekintgetett, mintha azt fontolgatná, hogy belépjen-e. Az öreg asszony hirtelen megszólításomtól megijedt és eleinte bizalmatlanul tekintett rám szúrós szemeivel. De később megnyugodott, barátságosan mosolygott és tisztelettudóan hajlongott előttem. Nagyon öreg volt szegény. Hirtelen áttanulmányoztam külsejét, ez is az üzlethez tartozik szigorúan. Bele kell látni az eladók és vevők lelkébe. Nagyon egyszerű volt... melltű nélkül, gyászruháiban, amelyet bizonyosan ajándékba kapott lés saját testéhez idomított át... Kalapján ócska fátyol, gyürödött, fekete virágok... Szegény, tehát pénzre van szüksége rés pedig sürgősben... . .Eltalálta, araló, rajzokat akarok eladni, szegény, boldogult férjem rajzait. Ő sokra becsülte és mások is nagyon dicsérték. Ez a Lapunk mai száma 24 oldal