Magyarország, 1915. március (22. évfolyam, 61-90. szám)

1915-03-16 / 75. szám

o­ s rendeletet adott ki a magániskolákra biró ér­vénynyel. Ez a rendelet egyenesen a macedó­niai bolgár kultúra teljes megsemmisítésére tör. A magániskolák vezetésének engedélye a helyi hatóságoktól adott véleménytől függ. Az oktatásnak szerb nyelven kell történnie. A görögöknek, albánoknak és törököknek némi koncessziókat tettek, amennyiben megengedték nekik, hogy anyanyelvükön tanulhassanak. Bolgár iskolákról a rendelet egy árva szót sem szól. Világos, hogy az új szerb intézkedés újabb merénylet a bolgár nemzetiség ellen. Az új athéni német követ Konstantin királynál Berlin, március 15. Athénből táviratozzák. Gróf Mirbach, az új német követ, kihallgatáson volt a királynál és átadta megbízó levelét. A konstantinápolyi görög katonai attasét visszahívták Frankfurt, március 15. Konstantinápolyból táviratozzák a „Frankfurter Zeitungénak. Az új görög mi­niszterelnök visszarendelte Konstantinápoly­ból a görög katonai attasét, aki már tegnap el is utazott. A görög katonai attasé­b­a­z a­s konstatinápolyi görög követtel, akit szintén visszahívtak régebben, Venizolosz török­­ellenes politikájának hive volt s ezért sietett őt Konstantinápolyból eltávolítani Gunar is. Apponyi Alisért író­ Szonkolyon A Vöröskereszt Egyesület szombathelyi fiókja vasárnap háborús estélyt tartott, amely­nek keretében A­p­p­o­n­y­i Albert gróf nagy­szabású előadást tartott. A­p­p­o­n­y­i Albert gróf szombaton este érkezett meg Szombat­helyre. A pályaudvaron Herbst Géza alispán és Mikes János gróf püspök szombathelyi titkára fogadták. Apponyi Albert gróf az állo­másról Mikes János gróf palotájába hajtatott, akinek szombathelyi tartózkodása alatt ven­dége volt. A háborús estély este 5 órakor kezdődött a kultúrpalota dísztermében, amelyet zsúfolásig megtöltött a város és a megye előkelősége. A megjelentek közt voltak: Mikes János gróf megyéspüspök, H­o­r­v­á­t­h János címzetes püs­pök, O­s­t­f­f­y Lajos, E­g­r­y Béla országgyű­lési képviselők, özv. S­z­e­g­e­d­y Györgyné, szül G­e­r­­­i­c­z­y Irma bárónő, S­z­e­g­e­d­y Gina csillagkeresztes hölgy, Herbst Géza alispán,­­ Széchenyi Rezső gróf, Széchényi Ferné­­ grófnő, Kiskos István polgármester, E­r­­­­­dő­d­y Sándor gróf és más előkelőségek. Az estélyt a szombathelyi dalárdák éneke nyitotta meg, majd özv. Szegedy Györgyné üdvözölte Apponyi grófot. Apponyi Albert gróf a közönség tapsai­tól­­köszöntve, a következő beszédet mondotta: — Mélyen t. hölgyeim és uraim! Valahány­ , szór ezekben a történelmi napokban valamely magyar közönséghez szólok, lelkem előtt lebeg az egész magyar nép. Mintha ezek millióihoz intézném szavaimat, mert lelkemben ég az a vágy, hogy ezekbe a milliókba beoltsam, ezekbe a milliókba forró pontra juttassam azt a forró lelkességet, amelyre nemzetünknek ebbben a tör­ténelmi krízisben szüksége van. Itt először Ma­gyarország nőire hívom fel a figyelmet, akik a háborúnak immár hetedik hónapjában nem­­ lankadó buzgalomul, lelkesedéssel és jószívvel ,­ teljesítik hivatásukat és kötelességüket. Ez is­­ egy kollektív dicsősége a nemzetnek. A nők kö­­tözgetik a sebeket, vigasztalják a szomorúakat­­ és valóságos angyali leífé­letrel vesznek részt a nagy küzdelemben. Ezzel azonban még nem merítették ki az itth­onlévők a munkájukat. A nemzeti termelésnek különösen a mezőgazda­sági termelésnek a munkáját kell folytatni. Az itthon lévőknek el kell vinni a népnek széles rétegeibe azt a szellemet, amely a csatamező­kön hatja át fiainkat. Lelkesítéssel hozzá kell járulni a nemzeti élet folytonosságának fen­­tartásához. Ha végignézek azon, ami eddig tör­tént az országban, ha itt-ott voltak is fogvata­­­kozások, látj­u­k, hogy­ a mi népünk nem teszi­­ ölébe a kezét, hanem segít magán úgy, ahogyan tud. Ha a hatóságok részéről történtek is né­mely hibák, látjuk, hogy megvan a jóakarat a kritika nyomása alatt azok jóvátételére. És a reményem, hogy nem fogunk összeroskadni, mert az anyagiakban erősebbeknek mutatkoz­tunk, mint hittük. Nehezet és sokat követelünk a nemzettől, de ha elcsüggednénk, nagy hiba lenne. Mert a mi érzéseink és a mi nyugtalan­ságunk megérezteti hatását a lövőárkokban lévő katonákkal is. Uj és új csapatok mennek körünkből az ellenség elé és ezek azt a szelle­met viszik magukkal, ami körünkben él. Mert h­a itt elcsüggedtek, nem lehetnek ott azo­k a hős, lelkes, bátor katonák, akik voltak azok, akik előbb mentek el. Bűn volna a harcost fegyver nélkül, élelmezés, nélkül, hidegben téli ruha nélkül elküldeni, épp úgy bűn oda küldeni őket ma lelkesedés nélkül. Ennek elvégzése a mi kötelességünk. A mostani válság, ha nem álljuk győzel­mesen ezt a küzdelmet, a nemzetnek helyre nem hozható szétdarabolásához vezetne. Magyar­­ország organikus szétdarabolása következnék be, ha ellenségeink letipornának bennünket. Magyarország egyes részeit a lakosság egy ré­szének fajrokonai szakítanák el. Olyan új ala­kulások következnének be, amelyek az életnek szervi törvényei szerint idegenítenék el hazánk egyes részeit. A mai helyzet visszaállítása tel­jesen lehetetlenné volna téve. Ámde mi a háború remélhető dicsőséges befejezésének, a remélhető győzelemnek nem­csak negatív, hanem pozitív eredményét is kí­vánjuk és reméljük. Nem­ elégszünk meg és nem szabad megelégednünk azzal, hogy elke­rüljük a nemzet pusztulását, mert ez a háború kell, hogy nemzetünk teljes érvényesüléséhez, nemzeti életünk teljes kivívásához vezessen. Ennek minden alapja megvan. Ha a harc­térre tekintünk, úgy látjuk, hogy a hadviselés­nek — már abban a részében, mely a mon­archiára vonatkozik — gerincét a magyarság teszi. Távol áll tőlem, hogy kicsinyítsem azok­nak érdemeit, akik a monarchia másik feléből mentek a harctérre és veszik ki a küzdelemből részüket. Távol áll tőlem, hogy az osztrák Alpesek fiainak, a horvátoknak, a boszniai csapatoknak mindazt a halálmegvető bátorság­gal végbevitt hősi tetteit elhomályosítani akar­nám. De ha megnézzük, hogy őfelsége biro­dalma országának fiai között ki hogy állja meg a Helyét, akkor Magyarországot kell elsősorban nézni. Ha a k­álkafujiak politikai oldalát nézzük, látjuk, hogy a monarchia azért állja meg a he­lyét, mert van önálló és egységes ma­gyar állam. Azok a jelenségek, amelyek a monarchia másik államában, sajnos, előfor­dultak, nálunk csak nagyon sporadisztikusan jelentkeztek. Ebben egy óriási tanulság rejlik: az, hogy a bomlasztó nemzetiségi jelenségek között ellenállhatatlannak moat­kozik az ezer­éves magyar államnak a szervezete. Mi követ­kezik ebből ? Ebből a logika törvényei szerint az következik, hogy ezt a szervezeti erőt, amely megállta helyét, fejleszteni, teljes él­et­­h­­e­z k­e­l­l juttatni. A logikai pr­emisszák megvannak. De hogy e premisszák alapján a következmények telje­sedni is fognak-e, ezt nem tudom. Azt tudom, hogy amennyiben ezeket a praemisszákat nem állítjuk fel, úgy a logika következményei nem fognak teljesedni. Minél, nagyobb erővel állít­­juk azonban, annál inkább fehtételen lesz azok­ból a konzekvenciákat le nem vonni. Nemcsak a nemzet pusztulásának elkerülése végett, ha­nem a nemzet minden jogos kívánságának, a fejlődésnek érdekében kell küzdeni a végső győ­zelemért. Ez a kötelességünk ! Minden férfinek és nő­nek kötelessége, hogy ebben a világraszóló krí­zisben megállja helyét, hogy minden jogos aspi­rációnk tel­j­esed­­­ék. Az egész világ nagy érdeklődéssel nézi a mi küzdelmünket, amelynek ereje a mi önérze­tünkből, a mi organikus hatalmunkból fakad. Kitartásunkkal tényezők lettünk; várhatjuk, hogy abból a névtelenségből, amelyben vol­tunk, feltörünk, észre vesznek bennünket és odaiktatnak bennünket azoknak a nemzeteknek a sorába, amelynek kitartása hozzásegítette a világot a kultúra győzelméhez. Dicső eredmé­nyek, nagy alternatívák előtt állunk. A krízist elkerülni nem lehetett. Azt min­denki látja, hogy északi és déli határainkon olyan bomlasztó események folytak, amelyek elkerülhetetlenné tették a krízis beálltát.. Azok a mozgalmak, amelyek az összes szláv és orrto­­dox népek egyesítését célozzák, m­ár nagy mér­tékben folytak. És itt a nagy alternatíva: a nemzet elpusztulása, vagy a históriai Magyar­­ország teljes kifejlődése. Nincsen senki, miért nem tölt el ez az­ érzés, aki nem érzi, hogy ez a veszedelem fenyegetett bennnünket. Ezért nin­csen ,hála Istennek, Magyarországon áruló, nincs a haza elleni összeesküvő. Magyarorszá­gon minden emberben megvan az akarat bízni. Abban a tudatban bizhatunk, hogy Isten ve­lünk van és miénk a végső győzelem. Percekig tartó tapsvihar követte az elő­adást. Az előadásért Mikes János gróf mon­dott köszönetet. A dalárdák ezután elénekelték a Szózatot amivel az estély véget ért. /VVW»VIAVVVVV«(VVVWVV«V*VWWtVVkfl ^ Beszélgetés egy illegett eresz Barátommal (Saját t­u­dó­s i tő­n­k­tól.) G. B. c­ar­­kovi születésű huszonkét éves műegyetemi hallgató, egyéves önkéntes az orosz császári ... tarackosezredben, nekem Berlinből, ahol tanulmányait az ottani műegyetemen vé­gezte kedves ismerősöm. A sors fordu­lásán, lelkiismeretlenül felszított nép­szenvedelmek kirobbanásán, havon, jégen, fagyon, egy rettenetes háború minden borzalmán fordult, hogy ennek a véres for­gatagnak a közepén itt találkoztam vele, va­lamikor barátommal, majd ellenfelemmel, most őszinte részvétet érdemlő foglyunkkal. Hazudnám, ha azt mondanám, hogy ez a találkozás nem hatott rám hatalmasabban,, mint ezernyi leírás, amit a háború okozta szenvedésekről olvastam. Amikor, a lucskos, sáros pályaudvaron, ahol bámasz csőcselék csodálkozott a kerítésen át a bevagyoniro­­zott foglyok felett, öreg népfelkelők, vasuta­sok, katonák, orvosok között egyszerre egy ismerősen idegenszerű hang a nevemen szó­lított és én visszafordulva, egy kocsi ablaká­ban megpillantottam és megismertem valakit, aki barátom volt és most ellenségemmé lett Valami egészen különös érzés fojtogatta a torkomat. De ez nem­ tartozik ,kie. ’Nem is akarom­ a nyilvánosságot a magam szubjektív érzé­seinek a leírásával untatni. Leírni azt akarom, amit ettől a fiatalembertől hallottam ,és ér­dekesnek tartok, már csak azért is, mert mint elfogulatlan szemlélő beszélhetett bizo­nyos dolgokról, és mert minden szavát­­hite­lesnek és igaznak hiszem.­­Megkísértem azt, amit egy órai beszélgetés során össze-vissza feltett kérdéseimre felelve elmondott, rendbe, szedve, kikerekítve elmondani: — A Kárpátokat, ahonnan jövök, a mi ka­tonáink «fehér pokolnak»­ nevezik.. És azt hiszem, nem túloznak. Aligha lehet só­­po­kolban annyit szenvedni, mint­­amennyit mi a Kárpátokban szenvedtünk­ és szenvedünk. Az egész világ tele van a Mazuri-tavakkal, mert onnan háromszor is kivertek bennün­ket a németek, de miért nem emlegetik ugyanannyit ezeket az átkozott hegyeket,­ ahonnan nem háromszor, de Isten tudja, hányszor vertek ki bennünket a ti csap­at­lailok. Még a veszteségeink is van­nak akkorák a Kárpátokban, mint Ke­rt­­poroszországban voltak, csak talán a vesz­teségeink keretei voltak kisebbek. Ott egy­szerre fogtak el tőlünk tízezreket, itt egyen­­kint, tizenkint, százankint majdnem ugyan­annyi. Vannak helyek, ahonnan soha egyet­len járőrünk nem tért vissza, úgy hogy kan­­csukával kellett már fenyegetni a patrullba küldött csapatokat. És míg ti mögöttetek la magatok országa terül el, amigy a ti élelmezési vonalaitokat senki sem zavarta, addig mi mö­göttünk egy ellenséges ország feküdt, amely­ben valóságos guerillaharc folyt ellenünk. Mi nem voltunk a téli hegyiharcra úgy­ be­rendezve, mint ti. Nekünk nem voltak külön tare a harcra kiképzett csapataink, nem volt­­annyi hegyitüzérségünk és a hegységben teljesen ki voltunk nektek szolgáltatva. Éhezve és fázva mentünk előre, mert kellett, Dy­­cuskot,­ azután vissza kellett mennünk, MAGYARORSZÁG Budapest, 1915. kedd, március 16.

Next