Magyarország, 1915. március (22. évfolyam, 61-90. szám)
1915-03-05 / 64. szám
Budapest, 1915. péntek, március 5 SÁGYNEVTES2AX Az Állami Tisztviselők Országos Egyesülete tegnap este Batthyány Tivadar gróf elnöklete alatt igen népes igazgató-választmási ülést tartott, melynek legfontosabb tárgya a drágaság kérdése volt. " Batthyány Tivadar gróf rendkívül nagy tetszéssel és helyesléssel fogadott beszédben fejtette ki álláspontját. .Amikor a háború ki- tört, az állami tisztviselők arra az egyedül helyes álláspontra helyezkedtek, hogy fel- függesztik az agitációt programmjuk meg- valósítása és égető bajaik orvoslása érdeké-ben. Megállapítja azt is, hogy viszont az állami tisztviselők a hadsegélyezés, a háborúival kapcsolatos humanitárius akciók terén oly áldozatokat hoztak, s másfelől az állami tisztviselők minden téren oly igazán kiváló és nagystílű munkát végeznek- amely igazán csodálatraméltó. A tisztviselői kar ezentúl is csak olyan kérdésekkel fog foglalkozni, amelyek a háborúval kapcsolatosak, s amely kérdések kötelességszerű állásfoglalást igényelnek. Ilyen elsősorban a háború folytán előállott drágaság kérdése. Óriási mértékben fokozódik a drágaság, a megélhetés mind nehezebb lesz és ebben a helyzetben ismét kénytelenek vagyunk konstatálni, hogy ez semmi más társadalmi osztályt nem érint annyira, mint a tisztviselői kart, amely fix fizetésből kénytelen megélni és a drágaság terheit nem tudja áttolni más osztályokra. A birtokos, az iparos, a kereskedő, nagyjában megtalálja a maga számítását, változtatván termékeinek, áruinak, vagy munkájának árát, nincs ez azonban módjában a fix fizetésből élő tisztviselőnek. Az állami tisztviselők a legteljesebb mértékben, buzgalommal, lelkesedéssel szolgálják az állam nagy ügyét, mert hiszen arról kár beszélni, hogy a hadseregnek legelsőrangú kiegészítő részét képezik az állam különböző szervei, a különböző polgári hivatalok, amelyeknek teljesen korrekt funkcionálása nélkül maga a hadviselés szenved kárt. Kötelességet teljesítünk csupán, amikor a drágaság kérdésével foglalkozunk, a mindig helyes utat, a mérséklet középútját választva. A drágaságot érzi mindenki, mégis a legnagyobb segítségre azok szorulnak, akik kisebb fizetésűek, vagy másokat is el kell tartaniok. Ha a mai viszonyok között fizetésjavításokra — amire pedig égető szükség volna — nem is kerülhet sor, azt meg lehet kívánni, hogy legalább a rendes előléptetések és kinevezések tovább ne mellőztessenek. Kv Az elnök zajos tetszéssel fogadott beszéde után, «Walter Ottó, Andor Endre dr.,Kosinszky Viktor és mások fölszólalása után egyhangúlag elhatározták, hogy küldöttséget menesztenek a miniszterelnökhöz és a polgármesterhez. Memorandumot nyújtanak át nekik, melyben rámutatnak arra, hogy a bajok gyökerére kell tenni a fejszét, tehát gyökeres orvoslás kell, hogy az elsőrendű élelmiszerkészletet biztosítsák. Az összes elsőrendű élelmiszerkészleteket le kell foglalni, közhatósági úton, esetleg a pénzügyigazgatóságok közbejöttével, vármegyei és városi bizottságok útján a közönség rendelkezésére bocsátani. Az állam több nagyobb malmot sajátítson ki, ahol őrlesse meg a meglévő gabonakészletet, a kivitelre adott szubvenciót, a kedvezményes kiviteli tarifákat szüntesse meg, s mint Németországban, az elsőrendű élelmiszerekre amonopóliumot hozza be. A polgármestertől kérni fogják, hogy a főváros meglévő gabonakészletét őröltesse meg és bocsássa eladásra. Minden kerületben állítson föl kenyérgyárat és az elárusító bódékban minél több élelmicikket árultasson. A memorandumokat a legközelebbi napokban juttatja el az illetékes, kezekbe az Hanviáelíti a Banaiecsit Spernoga Viktor, a „Zeit“ haditudósítója, írja lapjának a következő érdekes kárpáti képet: Nem messzire Nyugat-Galiciának egy mostanában sűrűn emlegetett városától a csöndeske Benediktinus-kolostor falai között ütötte föl hadiszállását a . . . .-ik hadtestparancsnokságnak törzskara, amely már hosszabb ideje részesül itt barátságos vendéglátásban. A jámbor szentképekkel ékes ebédlő ablakain át már átszürkéllett a korán leszálló téleste hajnala és a szürkület mély derengésében, élénk beszélgetésbe merülve, hosszan üldögéltünk a hadtest törzskarának tisztjeivel. A nap eseményeit gondoltuk végig és a tiszt urak a legszeretetreméltóbb módon mesélték el nekünk átélt hadikalandjaik gazdag kincsesházának egyes részleteit. A tisztek elbeszélése közül a következőket szeretném leszögezni: bár katonai szempontból talán kevésbbé fontosak, sőt jelentéktelenek, de nagyon jellemzők arra, hogy micsoda szellem és hangulat uralkodik az orosz hadseregben. Látogatásunk előtt néhány nappal játszódtak le. A két ellenséges lövészárok között, kétszáz lépésnyire az oroszoktól, száz lépésnyire a mieinktől — egy kis vadászlak áll. Az udvara bőségesen teli van hasábokra hasogatott tüzelőfával. A szemfüles magyar honvédek csakhamar rájöttek erre és éjnek idején ebből a fölhalmozott tüzifakészletből elegendő füzeléket cipeltek az árkaikba és a vadászkunyhó leszedett gerendáiból a fedezékeiket építették lakályosabbakká. A honvédeknek ez a vakmerő stiklije természetesen nem esett ínyére az odaát parancsoló orosz őrnagynak és őrjáratot küldött a vadásziakhoz, hogy odaosonva azt felperzselje. Ahogy az oroszok vagy harminc lépésnyire voltak a házikótól, a mi honvédeink szörnyen fölháborodva azon, hogy őket így zavarják: heves puskatűz alá fogták az ellenséges őrjáratot. Az oroszok látván, hogy itt semmi további keresetük nem lehet, egy ember veszteségével visszavonultak állásukba és jelentették az őrnagyuknak, hogy nem lehetett a kapott parancsot teljesíteni. És erre az történt, ami ilyen esetekben az orosz hadseregben történni szokott, hogy az őrnagy néhány hatalmas pofont adott az őrjárat parancsnokának és újra parancsot adott neki, hogy menjen vissza embereivel, mert — ha tíz percein belül nem áll a házikó lángokban — valamennyiüeket főbe löveti. Az oroszok engedelmesen visszafordulnak és elmasíroznak. A honvédek azonban még mindig ott szorgoskodnak a vadászlak körül, mert a derék magyar fiúk nem akarták oroszok zsákmányául hagyni még a legkisebb szilánkját sem ezeknek a nagyon szükséges és hasznos dolgoknak. Az orosz őrjárat ismételt közeledtekor megint golyózáporral fogadják őket. Az oroszok azonban, ahelyett hogy visszalőttek volna, föltartják a kezeiket, annak jeléül, hogy megadják magukat. Tizenhatan voltak. A honvédek azonban nem bíztak az orosz komákban és azt követelték, hogy egy ember hozza át a házba mind a tizenhat orosz puskát. Az őrjárat vezetője minden habozás nélkül összeszedi a tizenhat embere puskáit és átviszi a honvédekhez. A kunyhó udvarán lévő minden maradék tűzifát most már az oroszok is fölnyalábolnak s honvédeink diadalmasan vonulnak be állásaikba a foglyokkal, akik maguk is igen boldogok, hogy ilyen fricskát adhattak durva őrnagyuknak, így fizették vissza a pofonokat . . . Másnap meglátogattuk a honvédhadosztályt, amelynek parancsnoka, Sag altábornagy, igen lekötelező szívességgel fogadott bennünket. Legelsőbben is a . . . .-ik honvédgyalog- ezred szállásait tekintettük meg. Láttam már minden fegyvernemnek száz meg száz fedezékét, de amit ezek a derék honvédek itt produkáltak, az leírhatatlan. Ezt csak látni lehet, leírni nem. Ezek nem a megszokott fedezékek, hanem valósággal földalatti város, utcákkal, sétányokkal, fürdővel, temetővel, szóval mindenben a legtökéletesebb, ahogyan csak el lehet képzelni. Van itt József Ferdinánd főherceg-körut, Frigyes főherceg-utca, II. Vilmos császár-ut, Kritek altábornagy-utca, — mindvalamennyinek szépírása mutatótáblája; minden egyes hajléknak külön száma van és ha kérdi az ember, hogy hol lakik ez vagy az a tiszt úr, nyomban megkapja a fölvilágosítást, hogy — ebben az utcában, ilyen szám alatt. Külön kultusza van a honvédek temetőjének, amelyre megható figyelmet fordítanak. Két lövészárok egymást metsző pontján árkolták körül a temetőhelyet és eddig már 42 testvért földeltek el benne. Szépen faragott kereszt van minden síron és rőzséből, harasztból fonott, virággal meg színes papírszeletekkel díszes koszom. És minden reggel ellapátolják a havat a sirok halmai fölül a derék honvédek, nehogy nagyon fázzanak odalent kedves bajtársaik ... A temető kora reggeli sürgésforgását azonban észrevették az oroszok és mindenkor srapnellzápor alá fogták a sírkertet. Ez a kegyeletlen tempó felbőszítette a honvédeket és boszul esküdtek. Valami véletlen folytán hamarosan alkalmuk is nyílott a fizetségre. Február közepe táján, egy vasárnapi napon hallásnyi távolságra közeledett egy orosz őrjárat és átkiabált, hogy egy honvédtiszttel szeretne beszélni. Egy honvédfőhadnagyot küldtek ki s ez egy ösvényen találkozott az orosz parlamentérrel. Ez azzal az üzenettel állott elő, hogy az oroszoknak semmi okuk sincsen arra, hogy haragudjanak a magyarokra, kár minden csöpp kiomló vérért s a legokosabb lesz, ha a honvédek megadják magukat. A főhadnagy látszólag belement a javaslatba, de azt az észrevételt tette, hogy feltűnő volna, ha csak úgy egyszerűen letennék a fegyvert, az volna szerinte a megoldás, hogy jöjjön át néhány száz orosz a mi állásainkba s akkor megadják magukat. Az orosz hírvivő belement ebbe a megegyezésbe és a két tárgyaló fél meg is állapodott abban, hogy éjszaka idején nagyobb számban átjönnek a mi lövészárkainkba.A honvédek persze nagyban készülődtek az oroszok ünnepélyes fogadására. Az ágyukat neki irányították az összekötő tereprésznek, vízi és útvonalnak és berendezkedtek az éjszakai tüzelésre. Tartalékcsapatokkal meg is erősítették a honvédek csatárláncát és szigorúan meghagyták nekik, hogy csakis vezényszóra tüzeljenek. És csakugyan hétfőn éjszaka egy sereg pontonon 300—350 orosz evezett errefelé. De ahogy a Dunajec közepére értek, gyilkos tüzelésbe kezdtek tüzéreink és honvédeink s az első ágyúgolyó mindjárt elsülyesztett egy pontont. Az oroszoknak legföljebb tíz százaléka ha megmenekült. A többi vagy a vízbefúlt vagy elesett gyilkos tüzelésünk golyói alatt. Ettől a naptól kezdve a sértődöttet adják az oroszok és reggelenként már nem köszöntik a honvédek lövészárkaira a szokásos „Jó reggelt!“ . . . 5 ^vvvwvvwvvvvvvvvvvwvvvvvvvvvws TELEFONSZÁM: Főszerkesztő . . . 23—51 Felelős szerkesztő 94—94 Szerkesztőség . . 23—51 Interurbán .... b 40 Nyomda (lapzártakor) 80-40 Kiadóhivatal ... 13—97