Magyarország, 1915. április (22. évfolyam, 91-119. szám)
1915-04-25 / 114. szám
b MAGYARORSZÁG Budapest, 1915. vasárnap, április 25. között. A szökevények elmondották, hogy ellátásuk és élelmezésük igen rossz volt. A singaporei lázadásban a németeknek nem volt részük. Az alkoholkérdés London, április 24. A «Times» jelenti: A kormány a jövő héten semmi döntő intézkedést nem léptet életbe az alkoholtartalmú italokkal való kereskedelem ellen, hanem beéri azzal, hogy bizonyos korlátozásokat rendel el, amelyek az alkoholkimérés ellenőrzését lehetővé teszik. •' * : A semleges államok Leleplezték a newyorki kikötők titkait Newyork, április 24. (Saját tudósítónktól.) Kevéssel a világháború kitörése után Anglia három hadihajót küldött közvetlenül a newyorki kikötő bejárata elé, amelyek az Egyesült Államok szégyenére minden érkező és induló hajót megállítottak és megviszgáltak, mintha ez az ország csakugyan Anglia fenhatósága alatt állna. Érthetetlen volt sokak előtt, hogy az angol hadihajók, amelyek immár hét hónapja cirkálnak az amerikai partok mentén, honnan látják el magukat szénnel és élelmiszerrel. A nemzetközi törvények szerint egy ország ugyanis megszegi semlegességét, ha háborút viselő felek hadihajóit élelmiszerrel vagy szénnel látja el. Most azután kiderült, hogy a semlegességnek ezt a megszegését hónapok óta követik el bizonyos ügynökségek a newyorki kikötőben, amelyek az angol hadihajóknak az éj leple alatt kis csavargőzősökön szenet, élelmiszert és muníciót szállítanak. Dudley Field Malone vámfelügyelő leleplezte az összeesküvőket és feljelentésére Snowden Marshall szövetségi ügyész megindította az eljárást a tettesek ellen, akiknek a neveit a vizsgálat sikeressége érdekében egyelőre nem árulják el. (Amerikai Magyar Népszava.) Az Unió válasza a német jegyzékre Berlin, április 24. A „Lokalanzeiger" jelenti, úgy látszik, félhivatalos sugalmazás alapján . Az Egyesült Államok válasza még nem érkezett be a német kormányhoz ama előterjesztés ügyében, amelyet Bernstorff gróf német nagykövet tett az Egyesült Államoknál és amelynek értelmében a fegyverek kivitele ellenkezik Amerika semlegességével. Nem ítélhető meg ennélfogva, hogy váljon a válasz hangja és tartalma megegyezik-e azzal a kivonattal, amelyet a Reuterügynökség Bryan válaszaként közzétett. Peppino Garibaldi az olasz királynál Róma, április 24. Az «Avanti» jelentése szerint a király kihallgatáson fogadta Peppino Garibaldit A lap azt gyanítja, hogy szabadcsapatokat fognak szervezni. Garibaldi ma Párisba utazik. A távoli Keleten Három japán hadosztály Santungban Berlin, április 24. Az esti lapok hírt kaptak Kopenhágán át Pétervárról, hogy a japánok megkezdték a hadműveleteket Santungban és eddig három hadosztályt szállítottak partra. Japán válasza az Egyesült Államoknak Pétervár, április 24. Kkuekból jelentik: Az Egyesült Államokkérdésére Japán, mt a határozott választ adta, hogy a közte és Kína között folyó tárgyalások nem irányulnak az Egyesült Államok ellen. Japán a Kínában élő idegenek védelmét hozza föl indokul kínai csapatszállításaira. A Balk Venizelosz — Gunarisz ellenjelöltje Athén, április 24. Venizelosz párthívei elhatározták, hogy a volt miniszterelnököt jelölik Gunarisz miniszterelnök ellen az általános választásokon. ^VVVVVVVV\\V\VVVVVVV^VVVVV\V\VV\( Pénzintézeti Központ A Magyarország április 22-iki számában mondottam, hogy olyan pénzintézet, amelyhez az állam 125 millióval járulna, a többi érdekelt üzletrészbirtokos pedig egy illimitált, de mindenesetre jelentékenyen kisebb, talán csak negyedrésznyi összeggel, nem működhet egy carte blanche alapján, annak egész üzletkörét, minden geszióját a törvényhozásnak kell megállapítania. Még fokozottabb kötelesség ez, ha számba vesszük, hogy a pénzintézet oly jogkörrel lenne felruházva, melyhez foghatót sehol sem találunk, mert törvényesen megállapított normatíváinak nélkül, tehát teljes mozgási szabadsággal akar kerek számban 2000, együttesen 15 milliárdot forgató pénzintézet fölött korlátlan hatalmat gyakorolni. A törvényhozó hiába böngészné a javaslatot, abból nem tudhatja meg, hogyan szeretné a kormány ezt a monstruózus eszmét megvalósítani. Amin Németországban, de egyebütt is az ország legnagyobb pénzügyi és gazdasági tudósai és gyakorlati világhírű férfiak több mint egy évtizede törik a fejüket, azt a mi pénzügyeink invenciózus kezelője szinte pokoli egyszerűséggel elintézi. Mint hírlik, egy speciális alapszabályban és ügyrendben meg fogja állapítani, hogyan fog ez a pénzintézeti központ bizonyos tagjainak működésébe „számyítólag befolyni“, miként fogja őket esetről-esetre „utasítani", betéteiknek mikénti felhasználását szabályozni, üzletkörüket arányosítani — és ami persze szintén könnyű feladat lesz — üzleti területüket geografice elhatárolni. Csodálatos rövidlátás van ezekben a bankdirektorokban ! A jó Teleszky leveszi róluk az igazgatás minden gondját, nekik nem marad más, mint csak az a kis felelősség meg az, hogy pontosan fölvegyék a fizetésüket s mégis szinte valamennyi ragódozik ellene. A kormány nem győz erősködni, hogy „ti szerencsétlenek, ez a központ benneteket boldogítani fog“; nem győzi legszentebb eskükkel bizonyítani, hogy a pénzintézeti központ „csökkenti az intézeteknek a kormányhoz való függési viszonyát“, ezek a korlátolt bankigazgatók (az intelligencia tizenötmillió saját tőkén felül kezdődik , majd megmondjuk később, hogy miért) félig hangtalanul nyöszörögnek e terv ellen, mert bizony hangos szóra a mai még nem csökkentett függési viszony mellett nincs merszük vetemedni. Az intézeteknek van két érdekképviseletük. Az egyik szerelmes volt Lukácsba, a másik szerelmes volt Tiszába ; most, a pénzintézeti központ terve után, mindketten szerelmesek a Teleszkybe. Ez a két egy malomban őrlő érdekképviselet, bár a szerelem által elfojtott mollhangon, egyáltalán nem kér a pénzintézeti központ áldásaiból s intézeteit tovább is az eddigi „függésben“ akarja meghagyni. Nem kevésbé figyelemreméltó, hogy a horvát intézetek teljes szeparációt akarnak. Ők csak a központ pénzét hajlandók elfogadni, de semmi mást. Külön igazgatóságot, mely szabad kezet nyerne mindenben, szóval teljes s nem a kormány által a pénzintézzeti központban állítólag biztosított függetlenséget követelnek. A kormánynak csak azt hajlandók megengedni, hogy elnevezheti őket, akik Zárgábban valósággal dirigálnák fognak , akár „képviseletnek“ akár más mi-, egyébnek. E kérdésről közjogi és egyéb vonatkozásban is sokat kellene és lehetne mondani, de mert most nem áll módomban: láthatjuk, hogy a mai szájbefogó időt amily kevéssé alkalmasak akár ily természetűlkotvmánykezdeményezések bírálatára, akár an- nak múlhatatlan vizsgálatára, hogy intézetteink túlnyomó részének ily példátlan, teljes leigázására — melyet egy kormánylap első, extázisában boldogan mint „államosítást” üdvözölt — van-e halaszthatatlan, a legmengasabb közérdeket jelentő oka, nem is szokva arról, hogy most mindannyiunk felleli élete, remegő figyelme, érzéseink és gondolataink minden megmozdulása egész más problémák felé fordul. És éppen most akarják a kormány a pénzintézeti reform sok évtizedes problémáját eléggé el nem ítélhető mó-ódon és egy silány torzó alakjában megoldani!)! Hát valóban oly sürgős volna a pénzintézetek függetlenítése a kormánynak? A törvényjavaslatban biztosított nagyobb függetlenségből azonban, csodálatos, a nagybankok sem kérnek. Ezek a javíthatatlanok mindenképpen fenn akarjá tartani a jelenlegi súlyos függőséget. Ők, szegények, a rabságban elvesztették fogékonyságukat a szabadság mámoros levegője iránt. Ők nem engedik magukat besorozni a felszabadítottak közé. Ők „bezupálnak“ s tovább szolgálnak. Gondolom, tizenötmillió korona tőkével sem rendelkező apró, senki bajtársaik, azok hadd élvezzék a pénzintézeti központ bilincsoldó, vagy, mint a kormány oly megkapóan hirdeti, a függést csökkentő hatását; ők majd csak megmaradnak a rabság fekete kenyerén s ezentúl sem vonakodnak helyet adni zárt körükben vagy vállalataiknál azoknak a kitűnő pénzügyi politikusoknak, akik elég áldozatkészek léginek velők a rabságot megosztani. Márpedig ha a nagybankokra e korszakos reformgondolatot nem alkalmazza a miniszter úr, akkor ő maga buktatta meg a javaslatát, mert éppen azon a ponton ütött rést rajta, amelyet még —legalább eljelenleg — indokolhatott volna. Mert mi lehetett a miniszter úr alapgondolata ? A magyar pénzintézetek, noha takarékbetéteket kezelnek, a külföldi községi stb. takarékpénztárak típusától elütnek, mert nem kizárólag úgynevezett „takarékpénztári üzlettel“ foglalkoznak. Ezért nem alkalmazhatom rájuk — gondolta a miniszter úr — a külföldi rendszert, mely túlnyomóan a betétek egy részének pupilláris módon — részben értékpapírokban — való elhelyezésére s a megengedett üzletekre tartalmaz sztrikt rendelkezéseket. Ehelyett tehát egyszerűen a pénzintézeti központ, mint állami orgánum útján, felügyelet s individuális, egyéni kezelés alá helyezem őket. De nem valamennyire alkalmazza a miniszter úr ezt az elvet, ami legalább logikus volna, hanem csak egy bizonyos, egész önkéntesen, minden gazdasági indok nélkül kiválasztott kategóriára. Az élet azonban e kérdést másképpen revellálja. A miniszter úr által kiszemelt körülbelül 1800 pénzintézet közül legalább 1600 úgyszólván teljesen takarékpénztári jellegű. Üzletkörük — különösen ha a külföldi újabb vítust tekintjük, mely a közhasznú takarékpénztárak üzletkörének kiterjesztése felé hajlik — jóformán egészben megfelel a külföldi típusnak. Ezeket tehát az állami omnipotencia kétes értékű s külföldön is mellőzött, mert veszedelmes áldásával megajándékozni legkevésbé szükséges. Ezeknél — megfelelő átmeneti idő engedélyezésével — bizonyos egységes regulatívumot eredményesen lehetne alkalmazni. Ilyesmire gondoltak nálunk is vezető bankigazgatók, mint pl. Ullmann Adolf is, aki valamelyik 1—2 év előtt megjelent cikkében, egyenesen negálta az állami ellenőrzést. A rendezésnek ez a módja — vagyis a fix szabályok alkalmazása — legkevésbé alkalmazható azoknál a nagyobb