Magyarország, 1915. április (22. évfolyam, 91-119. szám)
1915-04-04 / 94. szám
rhpwvihhrhrhhhvihhhhhh^hhiiiiiihhhrmhhhhí Budapest, 1218, va^amatt. április r& T&&GYARORSZÁG _______________________________•■..■■ .... ..........I............. !:ik ott a Marseillaist, mint nálunk a Kossuth-nótát, meg a Himnuszt; épp úgy ugrált föl a közönség szinházakban, kávéházakban, mulatóhelyeken, ha fölhangzott a nemzeti induló, mint nálunk is épp úgy kiszidták, vagy, elverték az ülve maradókat, mint nálunk. És épp úgy voltak Parisban is akkor kétkedő, sötéten látó, aggodalmaskodó hazafiak, mint ahogy akadtak nálunk is a nyári hónapokban, de el kellett bújniuk ott is a tömeglelkesedés sugárzó, tomboló világa elől épp úgy, mint Budapesten. Ott is épp úgy, «pesszimisták»-nak nevezték az aggodalmaskodókat, mint nálunk. Csak lelkesedni volt szabad, bánkódni, gyászolni, nem. Az árván maradt gyerekeknek, özvegyen maradt asszonyoknak, gyászbaborult anyáknak sem illett siratok. Úgy illett, hogy ezek is büszkén gyászoljanak. Azután egyszerre megváltozott a közhangulat. Utcákon, kávéházakban nem tüntettek, a hazafias nóták hangjaira máig nem ugráltak föl az emberek. Nem várták nagy tömegek órák hosszán kát Utcák mentén a sebesülteket, nem dobálták ezeket a szegény katonákat virággal, sőt a vasúti pályaudvarokról is elmaradoztak a nagylelkű dámák, s üdítő italokat is már csak ahivatásos vöröskeresztes urak nyújtogattak a sebesülteknek. A háborúnak ebben az időpontjában különös fásultság vett erőt ezeken az embereken. Belefásultak a háború borzalmaiba. Se a győzelmeknek nem örültek úgy, se a vereségek miatt nem gyötrődtek úgy, mint eleintén. Belefásultak a háború rettenetességeibe, ezrek, még százezrek pusztulásába, a tömeges vérontásba, mindabba a szörnyűségbe, amit a háború hozott, s aminek nagyságáról az emberiség történelmének egyetlen korszaka se tud megemlékezni, mert soha olyanok elő nem fordultak. Akkor vettem észre a tömeghangulatnak ezt a csúnya, egyenesen visszataszító közömbösségét, s akkor elmélkedtem róla, mikor az Olaszországi földrengés borzasztó katasztrófája hidegen hagyta Budapesten a lelkeket , magamét is. Szégyenkeztem miatta, de nem változtathattam rajta, ment félmankón, mint ama nagy harcokból jött sebes ember és a hóban lábalván utána a mezítlábas félmeztelen rajkók, boldogok voltak, ha foghatták a kopott, szürke, a bomba nyalása folytán a háton barnára feketült rongyos katonaköpönyegét. Bejön a beduin, az új szürke ruhában, a vastag posztójú szürke köpönyegben. Most nem valami szigorú előírás a gombok fényesre pucolása, de a cigányé valamennyi fénylik, ez az a bizonyos fényesség, amelyről „még a légymadár is lecsúszik“. Van ugyan olyan szerb, amelyik éppen olyan füstösképű, mint a cigány, de azért a romot mégis csak föl lehet ismerni a szürke öltönyben is, mert vele van a felesége. Szép barna asszony, tarka-barka ruhában, ahogy már a sátorosok öltözködni szoktak. Mindketten módfölött büszkék, hogy ilyen helyen megjelenhetnek. Az asszony olyan mosolygó örömmel néz az embere arcába, mint a tükörbe, melyből a tulajdon szépsége nevet rá vissza. A korotázó (ez a szabad ember neve, ellentétben a letelepült, földhözragadt glete csórééval) szétnéz hely után. No, nem sok akad. De ennél az asztalnál még van egy szék. Az aszszony állva marad, a cigány mit sem törődik vele. Akkor az asszony az asztalok között elmegy a másik sarokba a söntésig, ott kér a lánytól két kis üveg pálinkát. Kifizeti, elhozza, az asztalra teszi az embere elé, ő maga a szék mögött állva marad és simogatja az ura ruháját a vállán. A szomszéd asztalnál sváb katonák ülnek,éppen arról van szó, hogy van köztük két testvér s az öregebb már meg is járta a tűzvonalat, mig a fiatalabbat, valami névcsere folytán, csak most hívták be. Mindegy az, mondja a Most meg a törméghangulatnak egy újabb, s a harmadik fázisát :'észlelem 'az emberekben. Nem is kell valami nagy megfigyelő tehetség ahhoz, hogy észrevegyem, mert kikivánkozik, kibuggyan, kisír a lelkekből. A minapi durva, csúnya fásultság után szinte tüntető a roppant érzékenység. Egyszerre beállott, mint valami lelki reakezió. Úgy, amint a fásultság reakeziója volt a tomboló, viharzó lelkesülésnek. A tompaságot fölváltotta az érzelmek, húrjainak éles rezgése. Megint reagálunk minden eseményre. Soha még bánat nem volt olyan mélységes, soha gyász, nem volt olyan könyfacsaró, mint aminőnek mostanában észlelhetjük. Az egész háború ideje alatt nem volt úgy a nyilvánosság előtt az embereknek az események iránt való roppantérzékenysége. Több ez a fogékonyságnál. Több ez a megértésnél, inkább valami beteges jelenség. Akkor tört ki a lelkekből, mikor, hirtelen, a váratlan bekövetkezett Przemysl eleste. De csak kitört akkor, mert már előbb bennük rejtőzött. Egymagában Przemysl eleste nem idézte elő. A sok elfojtott fájdalom, a sok összegyülemlett anyagi gond, az oly sokáig féken tartott ezerféle kin és gyötrelem, amit mind a háború teremtett. Amint látszik, csak valami alkalomra várt, hogy megcsinálja a keserűségek erupcióját ! •’y'ill. I És ha az ínség megérzi, hogy egy világ van mögötte, nem rejtőzködik, hanem hallatni akarja a gyomor korgását, mutogatni akarja a maga sebeit, mert ime, laz ezrek meg ezrek, akik idehaza vannak is hősei és áldozatai már a háborúnak. A világon semmi se természetesebb, mint az éhező embernek az érzékenysége, haragja minden ellen, ami az ő ínségét okozta és mindenki ellen, aki nem éhezik. Az ínség által okozott közfájdalom, meg szinte provokálja a többi fájdalmak kitörését , s így, egyszerre népszerűvé válik a panaszkodás. Kegyetlen divat, de mégis olyasvalami, mint a divat. És az összes fájdalmak fölött ott terpeszkedik egész rettenetességében, mint ok és forrás: a háborúnak borzasztó sárkánya, mely tüzet okád és halált szór. De a hirtelen föltámadt ésa nyilvánosság elé is kikivánkozó nagy érzékenység, velejár a tavaszszal is. Ahogy először kipattan a száraz ágból a zöld rügy, ahogy először kidugja hegyét az avar földből a fűszál, ahogy először bocsátja kiédes illatát az ibolya, s az emberek lelke is megittasodik a természet újjáéledésétől. Az emberek lelke is megtelik a szabadulás után lihegve sóvárgó vágygyal. Az emberek is szomjasak Valami jósángos változás után. Amikor kibimbózik a természet termékenyítő szerelme, az ember is fogékonyabbá válik minden iránt, ami szép és ami igazán termékeny. Hát hadd jöjjön már világosság is a nagy, a borzasztó sötétség után, hadd jöjjön már élet is a rémséggel halál után! No meg a húsvéti A föltámadásnak, fal szabadulás, a béke és szeretet igéje valóra- Válásának fenséges ünnepe! A nagy és szent szenvedések után következő megdicsőülés glóriás apotheozisa! A márliriumon érzett fájdalmak után kitörő nagy hallelujah! Ez ist fokozza a lelkekben az érzékenységet, a szenvedésektől való megváltásért égő fagyit vágyakozását . .. ‘ Oh, nem állhatatlanság ez, nem !a megpróbáltatásoktól félő gyávaság, nem !a lelkeid hősiességének hiánya! Hiszen kiállottuk ezt la gyújtson rá ő is. Az asszony azonban, szemérmesen int, hogy nem, ugyan hova gondol, hiszen nem a sátorban vagyunk. De eddig itt, ahol mindenki barát és testvér, a korotázóhoz nem szólt senki. Egy másik asztaltól föláll egy szálas magyar, ráteszi a kezét a cigány vállára és azt mondja: — Mi fityeg itt a sapkád mellett, cimborám ? Papiros van a cigány sapkájába dugva. Foli nyúl érte, s a négyzetbe hajtott cédulát kinyitja. A rajtavaló ákombákomok ismeretlenek előtte, ez a fehérek dajmánája, vagy sirályija: ez egy fehér varázseszköz, áld ezt a fehér őrökelőtt fölmutatja, annak nem szól este nyolc órakor a takarodó. A fehérek nem fára faragják vagy kőbe vésik a bűvös jelvényeket, hanem papírra írják. Mondja a cigány: — Ez kimaradási engedély. — Tudom, — neveti a magyar* — de hát ne tartsd ott a sipka mellett, mert sok égetni való rossz csont van ám itt köztünk. Aztán valamelyik kikapja a sapkád mellül, aztán akkor a mén vele estére az asszonyához, nem te. Oda a köpönyeged ujjába törd bele. Látod a köpönyegujjadon föl van hajtva a posztó, annak a hajtásába tödd bele, cimborám. Hogy el ne fogja valaki, testvér. A cigány odadugja a papirost és ismét nézik egymást az asszonynyal boldogan. A rom és a májka végtelenül büszkék egymásra. Egy sváb fehér széket adott az asszonynak, egy rác gyufaskatulyát nyújtott a korotázó felé, egy magyar fehér testvérének nevezte a korotázót. Hát nem érdemes katonának lenni Fran Joszip alatt ? ! Nem tudom megállapítani, hogy tulajdonképpen mi okozta ezt a hirtelen hangulatváltozást. A kenyérkérdés is kétségtelenül hzzájárull. Az Ínség nem tűri az álarcot. Az Ínség csak addig szemérmetes, amig lenézik, de ha nem jár vele szégyenkezés, akkor neki is I megvan a maga bátorsága, sőt a kevélysége. I köztük levő őrmester. — Persze hogy mindegy, | — felelik, csak bátran neki, ez a fődolog. . Nur tapfer hinem. Hogy látják állni a cigányasszonyt, egy a székről a többi mellé a padra szorul, a másik a széket a menyecskének viszi: — Tessék. Emez asztalnál is szorítanak helyet a szerbek, románok, így az asztalsaroknál a nomád ember és az élete párja egymással szembe kerül. Nem szólnak semmit, csak nézik egymást és a négy szem beszédéből, a büszke mosolygásból ki lehet olvasni, hogy azt beszélik egymásnak, hogy valaha, mióta a világ csak világ, ekkora megtiszteltetésben volt-e részed? A tavaszi alkonyatba lehajtó nap betekint a kis ablakon és a füst kékes szivárványán át a két sátorosra veti sugarait. A napsugárban az asszony barna szeme-golyója olyan sárgaszínűvé változik, mint a borostyángyöngy, a cigány orracimpájában pedig a vér olyan pirosan világít, mintha vörös üveg volna. Nézik, és megint csak nézik egymást. Az asszony képén mondhatlan szeretet, bámulat és csodálat van az ő szépruhás, csillogó gomba hőse iránt. Áthajol hozzá, az új sárga szijjat, a fényes címert simogatja a derekán. Néha szólnak egy-egy szót az ő kevert és kavart érthetetlen nyelvükön, amiben van cigány, rác, oláh és Isten tudja csak, hogy még miféle. A pálinkához nem igen nyúlnak, látszik, hogy azt inkább helypénz gyanánt vették, hogy ilyen úri helyre juthassanak, ahol még sohasem voltak. Az asszony föláll, elmegy megint a söntésig, cigarettákat vesz és az ember elé teszi. Egy katona gyufaskatulyát tol elébük. A cigány tolja a cigarettát az asszonya elébe, hogy R^pPli^piipipMB !