Magyarország, 1916. április (23. évfolyam, 92-120. szám)
1916-04-21 / 112. szám
e Ip. ■"■■■ " 1 *■ ■■■■■...............m-ja MAGYARORSZÁG Budapest, 1916. péntek, április 20. V köttetést olyan testülettel, amely a zimmerwaldi értekezletből keletkezett. Tiltakozik azon kísérlet ellen, hogy a brüsszeli iroda helyébe, amely német támadás folytán kénytelen volt Hágába költözni, más irodát állítsanak fel. A kisebbség határozati javaslata így hangzott: A Nemzeti Tanács tudomásul veszi Huysmans törekvéseit, hogy a Nemzetközi Iroda titkárságának megbízásából a pártok nemzetközi kapcsolatát helyreállítsa, helyesli ezt az eljárást, amely megfelel anemzetközi kongresszusok csaknem egyhangúan elfogadott alapelveinek és egyértelmű határozatainak. Megállapítja, hogy csaknem valamennyi ország szervezett proletárságának pártjai csatlakoztak ehhez a mozgalomhoz. Megbízza a végrehajtó bizottságot, hogy a Nemzetközi Iroda titkárságának a munkás Internationale újjáteremtésére vonatkozó felhívására kedvező választ adjon. A Nemzeti Tanács meg van győződve, hogy a szocializmusnak, híven nagy küldetéséhez és támaszkodva a stuttgarti, kopenhágai és bázeli kongresszusok határozataihoz, sikerülni fog a hadviselő államok különböző pártjai között a békefeltételekre nézve olyan egyezséget teremteni, amely, jövendő akcióik alapjául fog szolgálni. K.I. Szekfil és a mákvirágok ,(HL) „A száműzött Rákóczi“ című könyvben kimutatta a szerző, vagy kimutatták a szerzők, hogy Rákóczi a legönzőbb ember volt, ki kártyapénzből nagy jövedelmet húzott, pedig „tudta, hogy ennek árán nem egy fiatal exisztencia érvénybe merül“. (33. lap.) Kimutatta, hogy erdélyi fejedelmi trónját „tatárcsordák pusztításán át, fölégetett magyar falvak füstjéből“ reményű viszszaszerezni. (68. lap.) Kimutatta, hogy „egyszer az oláh fejedelemség, máskor a livlandi hercegség, majd az archipelagusi kalózkirályság után futott“. (303. lap.) Kimutatta, hogy Rákóczi közönséges udvaronc volt a francia király udvarában s nem külföldi fejedelem, fiatal hölgyek szerelmét vadászta, de ezek csak mosolyogtak a vén (38 éves) gavalléron, fát csak a mások által már számira nem vett agg hölgyek vettek figyelembe. Kimutatta határtalan egy ügy őségét, kit minden kalandor be tud csapni, ki koldus voltát, aki azért fenyelegni akar, ki politikai jelentéktelenségét, ki szamártövisi exisztenciáját, ki a kicsapódott és a parton tétlen tespedéssel megfeneklő hullám voltát, melyet Ballagi korrektül foglalt össze „partlocsadék“ szóba, mint mi a kártyabarlangjövedelmét a „punkapénz“ szóba. A második könyvben, mely még világosabban hordja magán a kompánia-munka jellegét, melynek egyes részei benne vagy benne nem maradása felett is tanácskozások folytak a társaság budapesti tagjai között bizonyos elegáns szállóban, — mindezeket letagadja s rágalomnak minősíti „Szekfü Gyula“. Kénytelen vagyunk e nevet is idézőjelekbe tenni, mert nem lehetetlen, hogy ezt is letagadja. Azt írja például, hogy „a kalózkirály mint idézet persze nem könyvemből, hanem Jókai regényéből való“. (85. 1.) „Kalózkirályról persze szó sincs könyvemben, a Ballagitól említett , megbélyegző titulust éppen ő következteti ki Jókai Mór egyik elbeszéléséből.“ (88. lap.) Nem ismeri a saját hirhedett könyvét Szekfü, vagy annyira vakmerő, hogy letagadja, sőt Ballagira keni a „kalózkirály“ kifejezést, mikor saját maga írja könyve fentebb lenyomatott passzusában a 303. lapon ? Pszichológiai rejtély volna ez, ha oly kézenfekvő nem volna rá a szomorú felelet. Rákóczi érzéki voltát azzal bizonyítgatja az első könyvben, hogy „feleségéhez csak a vérnek pillanatnyi felforrása tudta hozzákpacsolni; mikor ez gyermekágyban feküdt, a férj naponként nagy lovaglóutakat tett, hogy szerelmének egy újabb tárgyával találkozzék. Nem egyszer fontos pillanatokban hagyta el az országot, hogy életkedvét kielégíthesse Lengyelországban. Mikor a felkelés ügye végét járta, szétszórt kurucoknak nem volt hol fejüket lehajtaniok, a parasztságot kuruc és császári sereg egyaránt kiélte, — Rákócziéit és Bercsényiért vigszán- kőcsilingeléssel sikamlottak a lengyel hajói, haván, szép lengyel asszonyok társaságában.“ (25. lap.) Aki ilyet állít, az tudjon bizonyítani is. Tessék kirukkolni az ország színe előtt, mikor hagyta el Rákóczi az országot fontos pillanatokban, hogy Lengyelországban szeretkezzék ? Keze alatt vannak a császári kémek jelentései, saját állítása szerint ő az egyedüli tudós, aki e kort illetékesen meg tudja világítani, — lássuk a jelentést, az okmány-bizonyítékot, hogy Rákóczi 1703-tól 1710-ig mikor hagyta ott a fölkelés ügyét, hogy szerelmi kalandra menjen ? S miután ezt bizonyítani nem tudja, Thalyt akarja erőszakkal bűnrészesül bemutatni, ki Rákóczi ifjúságáról írva, a fejedelem 16 éves kori dolgát említi föl. Szégyenletes dolog ilyennel takarózni, de a megszorult billentőnek ez is jó. Azt is tessék jó forrásokból (tehát nem az általa lenézett Dangeau vagy Saint-Simon emlékirataiból, hanem levéltári forrásokból) bizonyítani, hogy „Rákóczi érzékisége a francia udvarnak nagy asszonygazdagságában állandó és uj tápot nyert“ s hogy Rákóczi annyira nem is állott ellent életvágyának, hogy néha titkolnia is kellett azt ájtatoskodó öreg ismerősei körében. (27. lap.) A kompánia-munka 74. lapján ez állítás foglaltatik: „Batu khán haditervéhez nem Rákócziét, nem is az emigránsokét hasonlítom, hanem a török nagyvezérét.“ De „A száműzött Rákóczi“ című első kompániamunka 75. lapján e vakmerő tagadással szemben ez olvasható : „A khotini emigránsok (Rákóczi alvezérei) tehát jól felhasználták idejöket s csak a péterváradi csata és a beálló rossz időjárás akadályozta meg őket Magyarországnak tatárcsapatok élén megtámadásában.“ Ennek kifejtése után jön a 77. lapon az összefoglalás, hogy „a haditerv ugyanaz volt, mint amelylyel Batu khán századok előtt a tatárjárás végtelen nyomorúságát hozta szegény magyarok nyakára“. Négy sorral lejebb részletezi az emigránsok részvevőjének munkáját: „Az emigráns tábornokok lázasan dolgoztak az előkészületeken. Eszterházy Kobinban gyűjtötte a földönfutó lengyeleket, doni kozákokat és egyéb nyughatatlan elemeket . . (Szóval: az első muszkavezető volt.) A 75. lapon foglalt állítás idézése után, hogy az emigránsok akarták Magyarországot tatárcsapatok élén megtámadni, az a tagadás, hogy „én azt sohasem írtam, hogy az emigránsoké volt a Batu khán terve“, ismét azon kérdés fölvetését teszi indokolttá: olvasta-e Szekfű Gyula a neve alatt megjelent első könyvet, vagy pedig annyira kihalt belőle minden szégyenérzet, hogy saját nyomtatott betűs ottlétét is le meri tagadni? Tessék erre is felelni: ott van-e az ő példányában a 75. lap, melynek első bekezdése még azt is megmondja, hogy a tatárok száma (Szekfü császári kémjelentései szerint) 40.000 főre volt tehető, s ezek Korhin és Jassy között, „a magyar nevű Sósmezőn járattak tábort, a törökökkel együtt a Moldovába készültek betörni. Ha megkérdezték tőlük, hová és ki ellen készülnek, keleti egykedvűséggel feleltek: oda, ahová a velünk levő magyar urak kívánják.“ Tehát ott van az első könyvben, hogy a magyar emigránusok 40.000 főnyi tatársereg élén állottak s csak a rossz időjárás akadályozta meg őket a tatárcsordák élén való betörésben, mely sikerülte esetén Rákóczinak az erdélyi feje,delemségét állította volna helyre. De azt is látjuk, hogy Ballagi tévedett, midőn azt imputálta Szekfünek, hogy ez Rákóczi és társai eljárását „á la Batu khán“ jellemezte, mert e fejezetet e címmel kellett volna ellátni: „II. Batu khán.“ Aki 40.000 tatár élén tör be Magyarországba és „fölégetett magyar falvak füstjén át“ keresi a fejedelemségét, az valóságos Batu khán. Az újabb szennyműben az sem utolsó fogás, hogy ránk fogja, hogy mi csináltunk pártpolitikát a kérdésből, holott lapunk 1914 március 27-iki számában ezt írtuk: „Az akadémiai hiénakönyvet védelmébe vette a munkapárt a Házban és a sajtóban... ■ Szomorú és szégyenletes dolog : pártkérdéssé vált tehát Magyarországban, hogy vájjon züllött, kéjsóvár kalandor, pinkapénzből élő koldus volt-e Rákóczi, vagy szabadsághős és igazi fejedelem, ízről ízre király, a száműzetés alatt is? Pártkérdést csináltak belőle, holott mi az örök Igazság nevében szólaltunk föl emlékének meggyalázása ellen, azt gondolván, hogy ebből az egy ügyből talán mégsem fog pártügyet csinálni a munkapárt. Ma sem engedjük e kérdést átcsempésztetni a pártpolitika mezejére s azért újból csak a Szekfű könyvének hazugságait világítjuk meg, tekintet nélkül arra, mint vélekedik róla Berzeviczy úr vagy a „Magyar Figyelő“. Miután éppen mi nem akartuk ezt pártkérdéssé tenni s a munkapárt tisztességes tagjait is távol akartuk tartani a Rákóczi-gyalázás szennyes művétől, tehát mi tereltük a dolgot a pártpolitika mezejére ! Ez is elcsúszik a többi Szekfü-virág között. Megemlékezik a „Magyarország“-ban megjelent leleplezésről is, hogy a Hotel de Transsylvanie bérház monográfusáról lapunkban egy magyar hírlapíró (L. K.), aki évek hosszú során át élt Párisban s a francia irodalmi és zsurnalisztikai világot személyesen ismeri s aki abban az időben Budapesten tartózkodott, — hogy ez a Mouton ur, kinek könyvéből adatait vette Szekfü, nagyon is kevéssé szavahihető, azóta el is tűnt hírlapíró. Első védekezésében azt írta róla Szekfü, hogy ez „egyszerű antikvárius tudós, aki minden animozitástól menten, párisi levéltári aktákból világította meg a ház akkori bérlőjének szerepét a kártyázás dolgában“. A most megjelent kompánia-munka már egészen másnak tünteti föl az „egyszerű antikváriust“. Ez ma már elsőrangú történész, ki nagy művet irt a hugenottákról, könyvtárőr, memoireok kiadója stb. és Leo Moutonnak hívják. Az, akiről a „Magyarország“-ban L. K. megemlékezett, szerinte is tényleg züllött fráter, F. J. Mouthon („h“val!), de az ő antikváriusa, a híres férfiú, Léo Mouton. Persze, a világháború kitörvén, nem lehetünk abban a helyzetben (gondolja ő), hogy a „Magyarország" szerkesztőségének egy tagja elmenjen abba a könyvtárba, ahol ez a nagy tudós szerepel s megkérdezze tőle: igaz-e, amit Szekfűék írnak, hogy vele beszéltek e könyvről is ? A háború befejezte előtt tehát neki van igaza, mi lesz azután, ki törődnék azzal ? Itt azonban egy kis bökkenő van, amire a kompánia nem számított, melylyel tudományban szédelgők éltek régebben, az agg ollós proznok korában, midőn egy-egy nem létező nagy szakembert kreáltak hirtelen tekintélyül, pl. a renaissance korára a nagy Salamuccit s mély megvetéssel nézték le azt, ki beszélni mert a renaissenceről és nem ismerte Salamucci munkáit. Franciaországgal, igaz, háborúban vagyunk, de itt van azért ellenőrzésül a nagy Larousse 17 óriás kötete,majdnem 30.000 lapnyi szövegével. Ha Léo Mouton olyan híres ember, benne kell lennie. Tényleg azonban csak Jean Mouton XVI. századi zeneszerző, Gabriel Mouton (1618—1694), J. Baptiste Mouton (1740—1794) és George, maréchal et pair található a nagy Lexikonban. Megnéztük még az Encyclopedia Britannicában és Meyer nagy lexikonában, — sehol sincs Mouton Léo. Visszatértünk a Larousse pótköteteire s azok elsejében megtaláltuk „Eugéne Mouson“-t, a Figaro „Merino“ álnév alatt író munkatársát, de a nagy Léo Salamuccit nem. Ahogy egy kisebb jelentőségű zsurnaliszta is megvan, ott talán e nagy férfiúnak is benne kellene lennie. Pedig mily busásan kihasználja ezt a Léot úgy Szekfű, mint a legújabb kompánia-munkát magasztaló munkapárti sajtó! De hát hol a macska, illetve oroszlán (Leo), ha nincs meg a nagy Larousseban? Salamuccival kártyázik együtt a szennyiró Mouthon által magasztalt ház árnyékában. Különben is nem az a fontos, hogy antikvárius vagy bukott szerencselovag-e az a Mouton, aki a párisi Hotel Transsylvaniáról azt a piszkos Ids füzetet írta: A „Magyarországában megjelent gikk .nemja