Magyarország, 1916. április (23. évfolyam, 92-120. szám)

1916-04-21 / 112. szám

e Ip. ■"■■■ " 1 *■ ■■■■■...............m-ja MAGYARORSZÁG Budapest, 1916. péntek, április 20. V köttetést olyan testülettel, amely a zimmerwaldi ér­tekezletből keletkezett. Tiltakozik azon kísérlet ellen, hogy a brüsszeli iroda helyébe, amely német tá­madás folytán kénytelen volt Hágába költözni, más irodát állítsanak fel. A kisebbség határozati javaslata így hang­zott: A Nemzeti Tanács tudomásul veszi Huysmans törekvéseit, hogy a Nemzetközi Iroda titkárságának megbízásából a pártok nemzetközi kapcsolatát helyre­állítsa, helyesli ezt az eljárást, amely megfelel a­­nemzetközi kongresszusok csaknem egyhangúan el­fogadott alapelv­einek és egyértelmű határozatainak. Megállapítja, hogy csaknem valamennyi ország szer­vezett proletárságának pártjai csatlakoztak ehhez a mozgalomhoz. Megbízza a végrehajtó bizottságot, hogy a Nemzetközi Iroda titkárságának a munkás Internationale ú­j­j­á­te­re­m­tés­é­­re vonatkozó felhívására kedvező vá­laszt adjon. A Nemzeti Tanács meg van győ­ződve, hogy a szocializmusnak, híven nagy külde­téséhez és támaszkodva a stuttgarti, kopenhágai és bázeli kongresszusok határozataihoz, sikerülni fog a hadviselő államok különböző pártjai között a béke­­feltételekre nézve olyan egyezséget teremteni, amely, jövendő akcióik alapjául fog szolgálni. K.I. Szekfil és a mákvirágok ,­­(HL) „A száműzött Rákóczi“ című könyvben kimutatta a szerző, vagy kimutat­ták a szerzők, hogy Rákóczi a legönzőbb ember volt, ki kártyapénzből nagy jövedel­met húzott, pedig „tudta, hogy ennek árán nem egy fiatal exisztencia érvénybe merül“. (33. lap.) Kimutatta, hogy erdélyi fejedelmi trónját „tatárcsordák pusztításán át, fölége­tett magyar falvak füstjéből“ reményű visz­­szaszerezni. (68. lap.) Kimutatta, hogy „egy­szer az oláh fejedelemség, máskor a livlandi hercegség, majd az archipelagusi kalózki­rályság után futott“. (303. lap.) Kimutatta, hogy Rákóczi közönséges udvaronc volt a francia király udvarában s nem külföldi fe­jedelem, fiatal hölgyek szerelmét vadászta, de ezek csak mosolyogtak a vén (38 éves) gavalléron, fát csak a mások által már szám­ira nem vett agg hölgyek vettek­­ figyelembe. Kimutatta határtalan egy ügy őségét, kit min­den kalandor be tud csapni, ki koldus vol­tát, aki azért fenyelegni akar, ki politikai jelentéktelenségét, ki szamártövisi exiszten­­ciáját, ki a kicsapódott és a parton tétlen tespedéssel megfeneklő hullám voltát, me­lyet Ballagi korrektül foglalt össze „partlo­­csadék“ szóba, mint mi a kártyabarlang­­jö­vedelmét a „punkapénz“ szóba. A második könyvben, mely még vilá­gosabban hordja magán a kompánia-munka jellegét, melynek egyes részei benne vagy benne nem maradása felett is tanácskozások folytak a társaság budapesti tagjai között bi­zonyos elegáns szállóban, — mindezeket le­tagadja s rágalomnak minősíti „Szekfü Gyula“. Kénytelen vagyunk e nevet is idé­zőjelekbe tenni, mert nem lehetetlen, hogy ezt is letagadja. Azt írja például, hogy „a ka­lózkirály mint idézet persze nem könyvem­ből, hanem Jókai regényéből való“. (85. 1.) „Kalózkirályról persze szó sincs könyvem­ben, a Ballagitól említett , megbélyegző titu­lust éppen ő következteti ki Jókai Mór egyik elbeszéléséből.“ (88. lap.) Nem ismeri a sa­ját hirhedett könyvét Szekfü, vagy annyira vakmerő, hogy letagadja, sőt Ballagira keni a „kalózkirály“ kifejezést, mikor saját maga írja könyve fentebb lenyomatott passzusá­ban a 303. lapon ? Pszichológiai rejtély volna ez, ha oly kézenfekvő nem volna rá a szo­morú felelet. Rákóczi érzéki voltát azzal bizonyít­gatja az első könyvben, hogy „feleségéhez csak a vérnek pillanatnyi felforrása tudta hozzákpacsolni; mikor ez gyermekágyban feküdt, a férj naponként nagy lovaglóutakat tett, hogy szerelmének egy újabb tárgyával találkozzék. Nem egyszer fontos pillanatok­ban hagyta el az országot, hogy életkedvét kielégíthesse Lengyelországban. Mikor a fel­kelés ügye végét járta, szétszórt kurucoknak nem volt hol fejüket lehajtaniok, a paraszt­ságot kuruc és császári sereg egyaránt ki­élte, — Rákócziéit és Bercsényiért vig­szán- kőcsilingeléssel sikamlottak a lengyel hajói, haván, szép lengyel asszonyok társaságá­ban.“ (25. lap.) Aki ilyet állít, az tudjon bi­zonyítani is. Tessék kirukkolni az ország színe előtt, mikor hagyta el Rákóczi az or­szágot fontos pillanatokban, hogy Lengyel­­országban szeretkezzék ? Keze alatt vannak a császári kémek jelentései, saját állítása szerint ő az egyedüli tudós, aki e kort illeté­kesen meg tudja világítani, — lássuk a je­lentést, az okmány-bizonyítékot, hogy Rá­kóczi 1703-tól 1710-ig mikor hagyta ott a föl­kelés ügyét, hogy szerelmi kalandra men­jen ? S miután ezt bizonyítani nem tudja, Thalyt akarja erőszakkal bűnrészesül be­mutatni, ki Rákóczi ifjúságáról írva, a feje­delem 16 éves kori dolgát említi föl. Szé­gyenletes dolog ilyennel takarózni, de a megszorult billentőnek ez is jó. Azt is tessék jó forrásokból (tehát nem az általa lenézett Dangeau vagy Saint-Simon emlékirataiból, hanem levéltári forrásokból) bizonyítani, hogy „Rákóczi érzékisége a francia udvar­nak nagy asszonygazdagságában állandó és uj tápot nyert“ s hogy Rákóczi annyira nem is állott ellent életvágyának, hogy néha tit­kolnia is kellett azt ájtatoskodó öreg isme­rősei körében. (27. lap.) A kompánia-munka 74. lapján ez állítás foglaltatik: „Batu khán haditervéhez nem Rákócziét, nem is az emigránsokét hasonlí­tom, hanem a török nagyvezérét.“ De „A száműzött Rákóczi“ című első kompánia­munka 75. lapján e vakmerő tagadással szemben ez olvasható : „A khotini emigrán­sok (Rákóczi alvezérei) tehát jól felhasznál­ták idejöket s c­sak a péterváradi csata és a beálló rossz időjárás akadályozta meg őket Magyarországnak tatárcsapatok élén megtá­madásában.“ Ennek kifejtése után jön a 77. lapon az összefoglalás, hogy „a haditerv ugyanaz volt, mint amelylyel Batu khán századok előtt a tatárjárás végtelen nyomo­rúságát hozta szegény magyarok nyakára“. Négy sorral lejebb részletezi az emigránsok részvevőjének munkáját: „Az emigráns tá­­­bornokok lázasan dolgoztak az előkészüle­teken. Eszterházy Kob­inban gyűjtötte a földönfutó lengyeleket, doni kozáko­kat és egyéb nyughatatlan elemeket . . (Szóval: az első muszkavezető volt.) A 75. lapon foglalt állítás idézése után, hogy az emigránsok akarták Magyarországot tatár­­csapatok élén megtámadni, az a tagadás, hogy „én azt sohasem írtam, hogy az emi­gránsoké volt a Batu khán terve“, ismét azon kérdés fölvetését teszi indokolttá: ol­vasta-e Szekfű Gyula a neve alatt megjelent első könyvet, vagy pedig annyira kihalt be­lőle minden szégyenérzet, hogy saját nyom­tatott betűs ottlétét is le meri tagadni? Tes­sék erre is felelni: ott van-e az ő példányá­ban a 75. lap, melynek első bekezdése még azt is megmondja, hogy a tatárok száma (Szekfü császári kémjelentései szerint) 40.000 főre volt tehető, s ezek Korhin és Jassy között, „a magyar nevű Sósmezőn já­rattak tábort, a törökökkel együtt a Moldo­vába készültek betörni. Ha megkérdezték tőlük, hová és ki ellen készülnek, keleti egy­kedvűséggel feleltek: oda, ahová a velünk levő magyar urak kívánják.“ Tehát ott van az első könyvben, hogy a magyar emigránu­­sok 40.000 főnyi tatársereg élén állottak s csak a rossz időjárás akadályozta meg őket a tatárcsordák élén való betörésben, mely sikerülte esetén Rákóczinak az erdélyi feje­,­delemségét állította volna helyre. De azt is látjuk, hogy Ballagi tévedett, midőn azt im­­putálta Szekfünek, hogy ez Rákóczi és társai eljárását „á la Batu khán“ jellemezte, mert e fejezetet e címmel kellett volna ellátni: „II. Batu khán.“ Aki 40.000 tatár élén tör be Magyarországba és „fölégetett magyar fal­vak füstjén át“ keresi a fejedelemségét, az valóságos Batu khán. Az újabb szennyműben az sem utolsó fogás, hogy ránk fogja, hogy mi csináltunk pártpolitikát a kérdésből, holott lapunk 1914 március 27-iki számában ezt írtuk: „Az akadémiai hiénakönyvet védelmébe vette a munkapárt a Házban és a sajtóban... ■ Szomorú és szégyenletes­­ dolog : pártkér­déssé vált tehát Magyarországban, hogy váj­jon züllött, kéjsóvár kalandor, pinkapénz­ből élő koldus volt-e Rákóczi, vagy szabad­­sághős és igazi fejedelem, ízről ízre király, a száműzetés alatt is? Pártkérdést csináltak belőle, holott mi az örök Igazság nevében szólaltunk föl emlékének meggyalázása el­len, azt gondolván, hogy ebből az egy ügy­ből talán még­sem fog pártügyet csinálni a munkapárt. Ma sem engedjük e kérdést át­­csempésztetni a pártpolitika mezejére s azért újból csak a Szekfű könyvének hazug­ságait világítjuk meg, tekintet nélkül arra, mint vélekedik róla Berzeviczy úr vagy a „Magyar Figyelő“. Miután éppen mi nem akartuk ezt pártkérdéssé tenni s a munka­párt tisztességes tagjait is távol akartuk tar­tani a Rákóczi-gyalázás szennyes művétől, tehát mi tereltük a dolgot a pártpolitika me­zejére ! Ez is elcsúszik a többi Szekfü-virág között. Megemlékezik a „Magyarország“-ban­ megjelent leleplezésről is, hogy a Hotel de Transsylvanie bérház monográfusáról la­punkban egy magyar hírlapíró (L. K.), aki évek hosszú során át élt Párisban s a francia irodalmi és zsurnalisztikai világot személyesen ismeri s aki abban az időben Budapesten tartózkodott, — hogy ez a Mouton ur, kinek könyvéből adatait vette Szekfü, nagyon is kevéssé szavahihető, az­óta el is tűnt hírlapíró. Első védekezésében azt írta róla Szekfü, hogy ez „egyszerű an­tikvárius tudós, aki minden animozitástól menten, párisi levéltári aktákból világította meg a ház akkori bérlőjének szerepét a kár­tyázás dolgában“. A most megjelent kom­pánia-munka már egészen másnak tünteti föl az „egyszerű antikváriust“. Ez ma már elsőrangú történész, ki nagy művet irt a hugenottákról, könyvtárőr, memoireok ki­adója stb. és Leo Moutonnak hívják. Az, aki­ről a „Magyarország“-ban L. K. megemléke­zett, szerinte is tényleg züllött fráter, F. J. Mouthon („h“val!), de az ő antikváriusa, a híres férfiú, Léo Mouton. Persze, a világhá­ború kitörvén, nem lehetünk abban a hely­zetben (gondolja ő), hogy a „Magyarország" szerkesztőségének egy tagja elmenjen abba a könyvtárba, ahol ez a nagy tudós szerepel s megkérdezze tőle: igaz-e, amit Szekfűék írnak, hogy vele beszéltek e könyvről is ? A háború befejezte előtt tehát neki van igaza,­­ mi lesz azután, ki törődnék azzal ? Itt azonban egy kis bökkenő van, amire a kompánia nem számított, melylyel tudo­mányban szédelgők éltek régebben, az agg ollós proznok korában, midőn egy-egy nem létező nagy szakembert kreáltak hirtelen tekintélyül, pl. a renaissance korár­a a nagy Salamuccit s mély megvetéssel nézték le azt, ki beszélni mert a renaissenceről és nem ismerte Salamucci munkáit. Franciaország­gal, igaz, háborúban vagyunk, de itt van azért ellenőrzésül a nagy Larousse 17 óriás kötete,­­majdnem 30.000 lapnyi szövegével. Ha Léo Mouton olyan híres ember, benne kell lennie. Tényleg azonban csak Jean Mouton XVI. századi zeneszerző, Gabriel Mouton (1618—1694), J. Baptiste Mouton (1740—1794) és George, maréchal et pair ta­lálható a nagy Lexikonban. Megnéztük még az Encyclopedia Britannicában és Meyer nagy lexikonában, — sehol sincs Mouton Léo. Visszatértünk a Larousse pótköteteire s azok elsejében megtaláltuk „Eugéne Mou­­son“-t, a Figaro „Merino“ álnév alatt író munkatár­sát, de a nagy Léo Salamuccit nem. Ahogy egy kisebb jelentőségű zsurna­­liszta is megvan,­­ ott talán e nagy férfiú­nak is benne kellene lennie. Pedig mily bu­sásan kihasználja ezt a Léot úgy Szekfű, mint a legújabb kompánia-munkát magasz­taló munkapárti sajtó! De hát hol a macska, illetve oroszlán (Leo), ha nincs meg a nagy Larousseban? Salamuccival kártyázik együtt a szennyiró Mouthon által magasztalt ház árnyékában. Különben is nem az a fontos, hogy antikvárius vagy bukott szerencselo­­vag-e az a Mouton, aki a párisi Hotel Trans­sylvaniáról azt a piszkos Ids füzetet írta: A­­ „Magyarországában megjelent gikk .nemja

Next