Magyarország, 1916. május (23. évfolyam, 121-151. szám)
1916-05-26 / 146. szám
e Berlin, május h6. (Saját tudósítónktól.) A háború kitörése óta igen sokat írtak s bizonyára még többet beszéltek arról, hogy ezt a nemzetek közötti borzasztó összeütközést miért nem tudta megakadályozni az Internationale, az országhatárokon túl emelkedő nemzetközi munkásszövetség. Mindeddig a szocialisták táborából ezt a vádat viszszautasították, védekezve azzal, hogy mindaddig, amíg a szocialista pártok nem szerzik meg a nép többségét és így nem tudjál meghódítani a politikai hatalmat, béke idején sem gyakorolhatnak döntő befolyást az ország sorsára és így a nemzetközi viszonyok szabályozására sem, annál kevésbbé, amikor már maga a háborús feszültség is, de még inkább a hadüzenet megtörténte kivételes, minden ellenállást elnyomó hatalmat ad a kormányok kezébe. Valóban, ha meggondoljuk, hogy ilyképen béke idején is mindenütt gyöngébb volt a szocializmusaz uralkodó osztályoknál, túlzott és logikátlan követelés az, hogy épen háború idején legyen erősebb bárhol is a szocialista párt a kormánynál, mert hiszen a háború megakadályozása csak úgy képzelhető el, ha az erre törekvő erő hatalmasabb a háborító politikát intéző kormánynál és az azt támogató osztályoknál. És mégis, amint a háború halad a második év vége felé, már magukban a szocialista pártokban is felmerül a kérdés, mint valami önvád, vagy lelkiismereti aggodalom, hogy talán maga a szocializmus is kénytelen a háború kitörésénél a felelősséget vagy legalább annak egy részét magára vállalni. Érdekes, hogy ennek a lelkiállapotnak feltűnését szinte egy időben tapasztalhatjuk a német és francia szocialista pártokban. A német Eckstein Gusztáv ugyanakkor írja „Az Internationale tragédiája“ című cikkét, amikor a francia Hervé „A francia szocializmus csődje“ címén hadat üzen a szocialista osztályharcnak, amely szerinte megakadályozta az egyes országok határain belül a demokratikus polgárság és a szocialista munkásság olyan együttes politikáját, amely elég erős lett volna a háború elhárítására. Minthogy ez a két cikk nemcsak két írónak a véleményét, hanem egész társadalmi osztályok jelentékeny részének felfogását fejezi ki, azt hisszük, hogy érdemes lesz ezeket ismertetnünk. - ; L Ecksteint az internationale tragédiájának gondolatára az a gyűjtemény vezeti, amely az „Archiv für die Geschichte des Socialismus und der Arbeiterbewegung“ című vállalat legutóbbi füzeteként jelent meg és amely „az Internationale és a világháború“ anyaggyűjteményét tartalmazza. Itt vannak az első és második Internationale különböző kongresszusi határozatai a szocialistáknak a háború és militarizmussal szemben való magatartására vonatkozólag, továbbá a német, osztrák, magyar, francia és belga pártok kongresszusi határozatai, felhívásai, sajtóközleményei a háború előtti és a háború alatti időkből. Ezek a közlemények, bár minden kommentár nélkül vannak összeállítva, nemcsak érdekfeszítő regényként, hanem szörnyű vádiratként hatottak Ecksteinra, mert áthidalhatatlan szakadékot mutatnak az egyhangú nemzetközi és nemzeti békehatározatoktól, az érvénybe vezető háborús politika elleni lángoló tiltakozásoktól, az országhatárokon túlterjedő osztályszolidaritás megállapításaitól pl. addig a megrázó bosszúkiáltásig, amely a brüsszeli Peuple augusztus 18-iki számában harsant fel a hódítók ellen. .............. Közvetlen a háború kitöréséig csaknem minden ország szocialista pártjai a leghevesebben tiltakoztak a háború ellen s néhány nap múlva már a szocialista Internionale két ellenséges táborba szakadt és tagjai egymás ellen fordították a gyilkos fegyvereket. Rendkívül jellemző a gyűjteménynek az a levele, amelyet de Man írt a múlt év február 28-án a Humanitéban. Ebben a levélben megerősíti Renaudel azon előadást, mely szerint Müller, a német szocialista pártvezetőség tagja és küldöttje 1914 augusztus 1-én kijelentette Párisban, hogy ő kizártnak tartja, hogy a német párt megszavazza a hadihitelt, legfeljebb csak az a kérdés, hogy ellene szavaz-e vagy pedig tartózkodik a szavazástól. S a levélíró megjegyzi, hogy ő feltétlenül meg van győződve, hogy Müller teljes jóhiszeműséggel mondotta ezt, sőt ez a nyilatkozata teljesen fedte a német pártvezérek ekkori felfogását. S augusztus 4-én mégis az egész párt — az egyetlen Liebknecht kivételével — megszavazta a hadihitelt. Megállapítható tehát, hogy a háború kitörésétől való félelem tudta egyesíteni a különböző országok szocialistáit, azonban maga a háború ténye rögtön szétválasztotta őket a különböző ellenséges táborokba. Keresve ennek az okát, úgy találja Eckstein, hogy a fenti gyűjtemény adatainak olvasásából arra a meggyőződésre kell jutni, hogy itt nemcsak véletlen szomorú eseménnyel állunk szemben, hanem be kell ismernünk, hogy bizonyos tekintetben hibás az Internationale is. Ezt nem úgy érti, hogy egyes személyek volnának felelősek, mert hiszen a háború sokkal nagyobb, egyetemesebb, elemi erővel kitörő vihar, semhogy azért egyes személyeket felelősségre lehetne vonni. Tagadhatatlan azonban, hogy magának az egész Internationalenak magatartásában és politikájában már a háború előtt, vagy a háború alatt, vagy mindkét időszakban végzetes hibák történtek, máskülönben erősebbnek kellett volna lennie, semhogy ennyire összetörjön e bármily súlyos teherpróba alatt. Megállapítható ugyanis, hogy a számos nemzeti és nemzetközi kongresszuson, amelyeken a szocialista pártok a háború veszedelmével foglalkoztak, mindig csak a háború megelőzéséről vitáztak és erre való tekintettel hoztak határozatokat. Azzal a kérdéssel azonban, hogy a háború alatt miképpen viselkedjenek a pártok, alig foglalkoztak, s mindössze az 1907. évi stuttgarti kongresszusi határozatban találunk erre vonatkozólag néhány sort. A kongresszusok mindig és mindenütt beleestek Bebelnek abba a felzetés felfogásába, hogy a helyzet a háború kitörésekor teljesen tiszta, hogy vitán felül meg lehet állapítani, melyik fél a támadó és így a proletárság feladata igen egyszerű: mindenütt a támadó ellen kell fellépnie, mindenütt kötelessége lesz a megtámadott ország fegyveres védelmében részt vennie. Arra azonban nem gondoltak, hogy — mint a jelen esetben — minden ország megtámadottnak tekinti magát, sőt az Internationale pártjai is a különböző országokban mindenütt a polgári pártokkal egyenlő felfogásra helyezkednek abban a kérdésben, hogy az illető ország külső ellenség által megtámadtatván, a háború csak ezen támadás visszaverésére irányuló védelmi háború. A háború kitöréskor az önfentartás, az önvédelem ösztöne háttérbe szorít minden más szempontot, így történt, hogy megszűnt az osztály szolidaritás és ennek helyébe a nemzeti öszszetartozás parancsa lépett. Az ország határainak megvédése egyesítette a nemzet valamennyi osztályát s ez volt a legközvetlenebb proletárérdek is, mert csak igy lehetett az egész országtól és igy a munkásosztálytól a háború csapásait távoltartani. Ezt a szempontot erősítette a nemzet valamennyi osztályát, s ez volt a legközvetlenebb proletárérdek is, mert csak így lehetett az egész országtól és így a munkásosztálytól a háború csapásait távoltartani. Ezt a szempontot erősítette valamennyi ország kormányának az a törekvése, hogy mindegyik a maga háborúját védelmi háborúnak jelentette ki, amelynek nincs más célja, mint az ország határainak biztosítása az ellenséges betöréssel szemben és az állandó béke megszerzése. Ha minden kormány igazat mondana, akkor e szörnyű háborúnak valóban nem lenne más célja, mint a béke megteremtése. Eckstein ezek után felveti a kérdést, hogy miben állott az Internationale hibája, amely a népek véres tragédiája mellett megteremtette az Internationale politikai és szellemi tragédiáját is. A legborzasztóbb tragédiák —mondja — azok, amelyekben a végzetet a hősnek saját erejébe vetett túlzott bizalma idézi elő, az a téves hite, hogy győzelmesen szembe tud szállni a viszonyok hatalmával. Az Internationale is abban a téves hitben ringatódzott, hogy a kormányok mégis vissza fognak riadni a folyton fenyegető háború kitörésének felidézésétől, látva azt, hogy az utóbbi háborúk mily borzasztó pusztításokkal járnak, de mindenekelőtt azt hitte az Internationale, hogy még a világháború tombolása közben is fenn tudja majd tartani a különböző országok munkásai között a testvéri szolidaritást. A háború kitörése egycsapásra feldöntötte ezt a hitet, megszüntette a nemzetközi összetartozás érzését. A jövőre nézve konkrét tanulságot enm tudi levonni Eckstein ebből a megállapításból. Azizal a frázissal iparkodik vigaszt nyújtani, hogy : a felelősséget vállalni kell, mert a végzet csajopása csak a gyengét sújtja agyon, az erőseit azonban felemeli és újabb küzdelemre buzdítja. II. Hervé a német szocialista párt válságával kapcsolatban felveti azt a kérdést, hogy lesz-e ilyen válság a francia szocialista pártban is és a kérdésre igennel válaszol, mert szerinte nem maradhatnak meg a pártban azok, akik a zimmerwaldi értekezleten részt vettek és akik most támadóan lépnek fel, a francia szocialista miniszterek, a szent egység és mindazon francia szocialistáié ellen, akik nem akarják még helyreállítani a nemzetközi kapcsolatokat. Ezek a zimmerwaldiak ugyanis a szocializmust újra az osztályharc dogmájának alapjára akarják helyezni, holott a háború ezt a dogmát teljesen feldöntötte. Ha ugyanis a munkásoknak csak a saját országbeli polgári és uralkodó osztályok az ellenségei, amint» azt tizenöt év óta tanítják nekünk, — írja Hervé Izálékor mondjuk meg gyorsan munkásainknak, akik húsz hónapja harcolnak a német fõmunkások ellen, hogy nagy tévedésben van:janak, boruljanak a német munkások nyakába és szuronyaikat és ágyúikat fordítsák a francia polgárok ellen, akikkel húsz hónap óta is együtt küzdenek a betolakodók visszaverése végett. Hevesen támadja ezután az osztályharc elméletét, amely azt hirdette, hogy a munkásnak csak a saját osztálya a hazája és ezért kellett valamennyi országban egyesülniük és amely elmélethez, hogy ne maradjon üres szó, Hervé már régen hozzá fűzte a maga antimilitarista propagandáját, amelynek az volt a jelszava, hogy inkább fáradalom legyen, mint háború. Amikor azonban az osztályharc elméletét át kellett volna vinni a gyakorlatba, erre sankit sem vállalkozott. Amikor Franciaországban Hervé és az ő antimilitarista hívei a háború elkerülésére, illetve megakadályozására azt tartották célravezetőnek, hogy a felkelés számára meg kell nyerni a hadsereget és forradalmi szervezetet kell teremteni, amely égés® a kaszárnyákig nyúljon, akkor az osztályharc hívei mind visszavonultak, mintha bizonyi forradalmat seprőnyéllel is lehetne csinálni „Németországban még rosszabb volt a helyé«zet, mert ott az elvtársak, „testvéreink a szocializmusban“, egész nyíltan kijelentették, hogy„ az ő testvériségük nem fogja őket megakadályozni abban, hogy testvériesen ne jöjjenek hogy az osztályharc-szocializmus már a háború előtt is csődöt mondott, annál inkább háború kitörésekor, amikor a harctéren és a lövészárkokban nyert véres megcáfolást az az elmélet, hogy a burzsoázia ellenségünk és ú mj munkások testvéreink, mert hiszen német munkások és német polgárok fegyverrel törtek be a francia határokon, amelyeket francia polgárok és francia munkások védelmeztek. A háború megakadályozásának egyetlen módja tehát Németországban csak az lett volna, ha a német szociáldemokrácia megalapította volna a német nemzeti szocialista pártot, amint azt Südekum, a Haasenél ezerszer okosabb és reálisabb politikus a német többséggel meg akarta alapítani. Ez a nemzeti szocialista párt szövetkezhetett volna a polgári ellenzéki pártokkal olyan parlamenti rendszer megteremtésére, amely a birodalmi gyűlésen a miniszteri felelősség elvének alapján megfékezhette volna a feudális porosz militarimust. Éppen így Franciaországban is egyesülni kellett volna a szocialista pártnak a radikáli isokkal, hogy miniszteriális, kormányképes pártot alakíthasson. Ha Jaurés az ő óriási munkaerejével és a reális viszonyokat figye- I lembe vevő zsenialitásával, mint miniszter, olyan külpolitikát folytathatott volna, amely a demokratikus Németországhoz való közeledésre és egyetértésre vezetett volna. Mindezt azonban megakadályozta az osztályharc dogmája, amely úgy a francia, mint a német szocialistákat a saját országukbeli polgári ellenzéki pártokkal szemben gyűlölködő, verekedő magatartásra kényszerítette és így lehetetlenné tette, hogy ezekkel egyesülve küzdjön az egész ország érdekében a háború elhárítására, a szociális igazság és a nemzetközi béke megteremtésére. Mindezekből azt a tanulságot vonja le Hervé, hogy a jövendő Internationale! nem MAGYARORSZÁG attdapter, 1W61 firtiek, május 5S...TV