Magyarország, 1919. október (26. évfolyam, 116-141. szám)
1919-10-18 / 130. szám
Budapest, 1919 szombat, október II. MAGYARORSZAGr Túl a Dunán teljes a rend és nyugalom Pogromok nincsenek, de antiszemitizmus van Kaposvár, október közepén. (Kiküldött munkatársunktól.) Beszéltem a Dunántúl minden vidékéről való emberekkel, főként somogyiakkal, tolnaiakkal, baranyaiakkal. Egyszerű földművesekkel, honoráciorokkal, lelkészekkel és zsidókkal. Amiket hallottam s amiket magam is tapasztaltam, azoknak kialakult, egységes képét adom elfogulatlanul, szubjektív vélemény s tendencia nélkül, nagyvázlatosan, anélkül, hogy esetek felsorolásával, hangulatok kiszínezésével megzavarnám az általánosságban tartott helyzetrajz összhangját. A kommunizmus megszüntése után eléggé nem sajnálható excesszusok sora igazolta minden gondolkodó embernek azt az aggodalmát, hogy a forradalomnak szélsőséges tombolása, a lelkek elnyomása, az üldözések s általános kiraboltatás lélektanilag teljesen megokolt reakciója nekiszilajodott, elvakult lesz és hogy a baloldali eltolódásoknak rikítóan zsidójellegűvé festése a nyomában járó jobboldali eltolódást antiszemita élűvé fogja tenni. Sok súlyos, kegyetlen igazságtalanság történt. Akadtak lincselések. A faji gyűlölködésben kirobbant elkeseredés végigtombolt az egész Dunántúlon s főként Fehérben, Zalában, Vasban, Veszprém egy részében dühöngte ki magát, kevésbbé Tolnában, Baranyában és Somogyiban. Pogromszéni jelenségek is fordultak elő, de korántsem direkt pogromok, inkább csak szórványos zavargások, amelyek, a zsidókat is érték, de nem csak a zsidókat és nem főként a zsidókat. Kaposváron például tizenöt ember tűnt el, — csupa exponált kommunista — s ezek közül csak három volt zsidó. Somogyban a vidéken az áldozatok közt alig volt zsidó. Kommunista üldözés volt ez, amely elsősorban a zsidó kommunistákat érte, érte ártatlan zsidókat is, legnagyobb százalékban azokat a provanizált kommunistákat, akiknek e vidéken csak egy része volt zsidó. * Meg kell állapítani és ezt zsidó emberek egybehangzó kijelentései is igazolták, hogy a hatóságok legnagyobb része igen erélyesen szembeállt a förgeteggel, a derék, józan nép pedig általában oly nemesen, bátran emberségesen viselkedett, hogy minden elismerést megérdemel. A Dunántúlon az első forradalom kitörésekor is voltak ily excesszusok, megismétlődtek lokálisan hol itt, hol ott a Károlyi-rezsim terrorisztikus, jogbiztonságot felforgató anarchiája alatt is. Igen természetes, — hisz mindannyian aggódó bizonyossággal tudtuk, hogy elkerülhetetlen, — a proletárdiktatúra összeomlásakor fokozott intenzivitással, még zabolázhatatlanabb, kegyetlenebb élű furorral viharzott ez fel. Exáltált emberek vezették l lgnagyobbrészt ugyanaz a csőcselék cselekedte meg, amely rabolt az őszi rózsás forradalom radikális hevületében, a szocialista terror tobzódásakor s mint vörös horda a kommunizmusáért „égő lelkesedésében.“ Az a huligán-salak, amely rabol és gyilkol, ha megbomlik a jogrend, éppen csak hogy egyszer a vörös, máskor a fehér zászló alatt. Futó vihar volt, amely keresztültáncolt ezen az országrészen. Kidöntött fákat, megrongált házakat, emberáldozatokat is szedett, de el is viharzott. A nép mindenütt, hamar megundorodott a szélsőségektől. Mindenütt s mint vihar után a szélcsend, úgy következett itt is be a teljes nyugalom. Ma a legteljesebb a rend, legkifogástalanabb biztonság az egész Dunántúl. A kiüldözött vagy ijedtségükben elmenekült zsidók mindenütt visszatérnek, kinyitják boltjaikat, folytatják foglalatosságukat s a nép — az értelmes, józan parasztság — nem bántja a tisztességes zsidót, sőt humánuan segíti is. Aki nem mer visszatérni, annak megvan az oka arra a legtöbb esetben. És nemcsak zsidó távozott kelletlen emigrációba, de több községi jegyző és főként sok tanító is, akiket a legerősebben fogott el a kommunista láz s sok helyt a diktatúra legszélsőségesebb csatlósai lettek. * Pogromok nincsenek. Zsidóüldözés sincs. Ma már éppen olyan biztonságosan élnek a zsidók mindenütt, mint a vihar előtt. Bántódás sem éri őket. Van azonban egy bizonyos mértékű antiszemitizmus. Komoly, mély és meggyökeredzett antiszemitizmus. Ha találó a néhai Papp Elek mondása, hogy „antiszemita az, aki kelleténél jobban gyűlöli a zsidót", úgy ez a mérték a Dunántúlon — amely különben sohasem volt a filoszemitizmus klaszszikus hazája — alaposan feljebb szállott. A városi zsidóság például teljesen visszavonult. Társadalmi életet alig él, nyilvános helyen alig látható. A kereskedők közül sok zárva tartja boltját. A fogyasztási szövekezetek teljes erővel fölvették a boltosok, a Hitelszövetkezetek pedig a bankok ellen a harcot. Nem pogromok vannak, hanem tudatos — nem dühöngő — de jól felkészült antiszemitizmus.* Egy kaposvári zsidó kereskedő így festette meg a helyzet képét előttünk: — Nem bánt minket senki. Eleinte ránk kiabáltak az utcán, voltak heccek a kávéházban. Ma már nincsenek. Eleinte sok keresztény ismerősünk tüntetőleg megszakította az ismeretséget, azután úgy immelámmal észrevett bennünket, ma már szóba is állanak velünk, de egyelőre még tovább nem jutottunk. A kávéházban alig lát zsidót, pedig ezelőtt zsidóval volt tele a kávéház. Ez majd csak megváltozik. A gazdasági antiszemitizmus azonban erős és tartós lesz. Egy Dombóvárkörnyéki kis zsidó szakács így vázolta a helyzetét: — A nép igen emberségesen bánt velünk. Akit üldözött, az nagyobbára rá is szolgált. Pincehelyen sok helyt a parasztság védte meg a tisztességes zsidót a csőcseléktől. Simontornyán az elköltözött zsidók lakását a parasztság őrizte, hogy ki ne rabolják. A mi vidékünkön több keresztényt ért a fehér terror, mint zsidót. Egy igazi zsidó beszéli, hogy ott egy pár exaltált ember kiadta a jelszót: nem szabad ennivalót adni a zsidóknak s az asszonyok tüntetőleg hordják nekik az ennivalót. Erdőcsokonya népe megvédte s ottmaradásra kényszeritette egyetlen zsidóját, az öreg Feldmannt. Voltak szomorú esetek, a cigány gyakran húzza a ,,zikcene-zakcrnét“, a gyerekek rákiáltanak csúfolodva a zsidóra . . . ezek a vihar állóhullámai. A nép azonban az ő magyaros józanságában nyugodt, emberséges. Pogromok nincsenek. Antiszemitizmus van. K. A Az öngyilkos" írta: BALÁZS SÁNDOR Szabadulni! . . . Ebben az egy szóban csengett ki életének minden vágya és tartalma. Lábai a Dunához rogyadoztak vele, rossz hangszerek, amiken már nem jött ki a lépés muzsikái üsene. Az egész ember sok mindenhez hasonlított, de mégis legjobban egy elhasznált fogkeféhez. A ritkás haja, kihullott fogai, pofacsontjának sápadt merevsége, gerincének hajlott kínja úgyis félig elevennek mutatta csak és most azért jött erre, hogy egészen eldobja magától az életet. A Duna fölött a tavasz halványkék illatjai csavarogtak. A csillagok belefúródtak a vízbe s a hid pillérjei kéjesen csókolóztak a habokkal. Odébb a budai hegyekben duzzadozva teltek a rügyek és csak a hajnalt várták, hogy bimbóra ébredjenek. Az ember leült egy padra és mint a rendes öngyilkosok ilyenkor szokták, végig akart gondolni az életén. De hát lehetséges-e ez? Ha csak egy napon is tökéletesen vissza tudna idézni az emlékezet, de mindenütt eléje áll, mindent elborít, mindenre ráfekszik az ő sötét gyásza. A felesége a múlt héten halt meg és neki azóta nincs nyugovása. Kicsiny, száraz felesége, húsz esztendő óta hű nyomorgó társa, meddő, csupya és mégis virág a poros ablakban. Még karácsony előtt történt, hogy egy este a kamrában leverte az asszony a polcról a málnaszörpös üveget. Nagy, hasas, ötliteres üveg volt ez, nyakig telve finom édes ■ Itallal, melyet szerettek majd a ketten és vár,-ták érte a jövő nyarat, hogy hüsitessék majdan vele magukat. Az asszony kitűnően értett a málnák készítéséhez és talán nem is volt másra büszke, csak erre. Már télen elkezdett takarékoskodni a cukorral, hogy a szörpre minél több jusson. Az ember néha ritkán elmosolyodott és ilyenkor a szörp jutott eszébe. Külön és együtt meg szokták nézni a kamrában, ahogy ott a polcon pucslik. És akkor, átkozott a nap, leesett, talán meglökte a könyökével, vagy a nyitott ajtó szele okozta, de iszonyú csattanással zuhant alá és elfolyt piros vére az üvegnek is, az asszonynak is. Mert az volt, a vére, méze, kis öröme az ő kis életüknek. Az urával csúnyán összekapott miatta, feketevolt a karácsonyuk és sirós az újévük. Az asszony amúgy is gyenge, köhögés, nemsokára beteg lett, no nem egészen a szörp miatt, hanem mert a kályhában sem igen égett a tűz, kevés volt a szén, de ha az az üveg le nem esik, talán minden másképp fordul és még szén is kerül. Minden lélegzettel fogyott az asszony s a kora-tavasz aztán koporsóba fonnyasztotta, persze megint csak nem egészen a szirup miatt, hanem mert nem volt pénzük a sok drága orvosságra, de ami azt illeti, egy kis édesség jót tett volna a tikkadt mellének, ám ha egyszer az üveg összetörött és nem volt, így jutott most, zavaros gondolataival árván, halálra készülten az ember a Dunapartra. Ült a padon jó ideig, erőt gyűjtött a nagy erőtlenséghez. Kissé már tovább ült, a kelleténél, már mehetett volna, már te tudott volna botorkálni az utolsó lépcsőig, amelynek alján moraj lett, hívott a hullámos ágy. De ő nem tudott megindulni, most, hogy egiszen közel volt ahhoz, amire elszánta magát, most megijedt tőle. Éjfélig még vár, gondolta, aztán gyerünk. Éjfél után más halál fadákról ábrándozott, revolverről, de tudta, hogy nagyon sokba kerül és fura, megzavart agya arra gondolt, hogy ha megveszi, hogy megölje magát vele , két hétig nem lesz miből élnie. A víz, az jó, hideg, mély és ingyen van. Ült és biztatta magát, hogy induljon és marasztalta, hogy maradjon. Nem volt sok, ami fogta és nem eresztette, de most ez , kevés is elég volt, hogy viaskodjék azzal a sokkal, ami küldte. Egy pohár sör, vasárnapi szivar, nyári reggel vidám napsütése, este a toronygomb arany csillogása, volt talán mindössze, ami kedves volt neki ezen a földön, ami mégis a padhoz nyomta, legfőkép pedig titkos buzogása ama nagy ösztönnek, mely a haldokló szemét is rimánkodóra festi és markoltatja vele a párnát: élni, itt maradni, nem elmenni! Az ember sokáig habozott még, jó néhány órája, hogy itt ülhetett, mert távol szürkeség remegett már át a sötéten. Fázni kezdett, még meg talál halni, gondolta, eht jobb lsz meghalni. Lement a lépcsőn, a víz csobogva mesélt és az ember megállt hallgatni, hogy ugyan mit mond. Sokáig hallgatta és nem lehet tudni, mit vallott neki a Duna, csak annyi az igaz, hogy az utolsó lépcsőről megfordult, szépen visszament a partra, be a városba, megvárta amíg reggel lett és az üzleteket ,kinyitották, akkor bement egy csemegésboltba, vett egy kis üveg málnaszörpöt kicsinyt, mert hiszen már csak egyedül volt, hazavitte, egy pohárral öntött belőle, aztán lefeküdt és többet nem gondolt a halálra. 3