Magyarország, 1919. október (26. évfolyam, 116-141. szám)

1919-10-18 / 130. szám

Budapest, 1919 szombat, október II. MAGYARORSZAGr Túl a Dunán teljes a rend és nyugalom Pogromok nincsenek, de antiszemitizmus van Kaposvár, október közepén. (Kiküldött munkatársunktól.) Beszéltem a Dunántúl minden vidékéről való emberek­kel, főként somogyiakkal, tolnaiakkal, bara­nyaiakkal. Egyszerű földművesekkel, honorá­­ciorokkal, lelkészekkel és zsidókkal. Amiket hallottam s amiket magam is tapasztaltam, azoknak kialakult, egységes képét adom elfo­gulatlanul, szubjektív vélemény s tendencia nélkül, nagy­vázlatosan, anélkül, hogy esetek felsorolásával, hangulatok kiszínezésével meg­zavarnám az általánosságban tartott helyzet­rajz összhangját. A kommunizmus megszüntése után eléggé nem sajnálható excesszusok sora igazolta minden gondolkodó embernek azt az aggodal­mát, hogy a forradalomnak szélsőséges tom­­bolása, a lelkek elnyomása, az üldözések s általános kiraboltatás lélektanilag teljesen megokolt reakciója nekiszilajodott, elvakult lesz és hogy a baloldali eltolódásoknak rikí­tóan zsidójellegűvé festése a nyomában járó jobboldali eltolódást antiszemita élűvé fogja tenni. Sok súlyos,­­ kegyetlen igazságtalanság történt. Akadtak lincselések. A faji gyűlöl­ködésben kirobbant elkeseredés végigtombolt az egész Dunántúlon s főként Fehérben, Zalá­ban, Vasban, Veszprém egy részében dühöng­te ki magát, kevésbbé Tolnában, Baranyában és Somogyiban. Pogrom­széni jelenségek is fordultak elő, de korántsem direkt pogromok, inkább csak szórványos zavargások, amelyek, a zsidó­kat is érték, de nem csak a zsidókat és nem főként a zsidókat. Kaposváron például tizenöt ember tűnt el, — csupa exponált kommu­nista — s ezek közül csak három volt zsidó. Somogyban a vidéken az áldozatok közt alig volt zsidó. Kommunista üldözés volt ez, amely elsősorban a zsidó kommunistákat érte, érte ártatlan zsidókat is, legnagyobb százalékban azokat a provanizált kommunistákat, akik­nek e vidéken csak egy része volt zsidó. * Meg kell állapítani és ezt zsidó emberek egybehangzó kijelentései is igazolták, hogy a hatóságok legnagyobb része igen erélyesen szembeállt a förgeteggel, a derék, józan nép pe­dig általában oly nemesen, bátran embersége­sen viselkedett, hogy minden elismerést meg­érdemel. A Dunántúlon az első forradalom kitöré­sekor is voltak ily excesszusok, megismétlőd­tek lokálisan hol itt, hol ott a Károlyi-rezsim terrorisztikus, jogbiztonságot felforgató anar­chiája alatt is. Igen természetes, — hisz mind­annyian aggódó bizonyossággal tudtuk, hogy elkerülhetetlen, —­ a proletárdiktatúra össze­omlásakor fokozott intenzivitással, még zabo­­lázhatatlanabb, kegyetlenebb élű furorral vi­harzott ez fel. Exáltált emberek vezették l lgnagyobb­­részt ugyanaz a csőcselék cselekedte meg, amely rabolt az őszi rózsás forradalom radi­kális hevületében, a szocialista terror tobzódá­sakor s mint vörös horda a kommunizmusáért „égő lelkesedésében.“ Az a huligán-salak, amely rabol és gyilkol, ha megbomlik a jog­rend, éppen csak hogy egyszer a vörös, más­kor a fehér zászló alatt. Futó vihar volt, amely keresztültáncolt ezen az országrészen. Kidöntött fákat, meg­rongált házakat, emberáldozatokat is szedett, de el is viharzott. A nép mindenütt, hamar megu­ndorodott a szélsőségektől. Mindenütt s mint vihar után a szélcsend, úgy következett itt is be a teljes nyugalom. Ma a legteljesebb a rend, legkifogástalanabb biztonság az egész Dunántúl. A kiüldözött vagy ijedtségükben elmene­kült zsidók mindenütt visszatérnek, kinyitják boltjaikat, folytatják foglalatosságukat s a nép­ —­ az értelmes, józan parasztság — nem bántja a tisztességes zsidót, sőt humánuan segíti is. Aki nem mer visszatérni, annak megvan az oka arra a legtöbb esetben. És nemcsak zsidó távozott kelletlen emigrá­cióba, de több községi jegyző és főként sok tanító is, akiket a legerősebben fogott el a kommunista láz s sok helyt a diktatúra leg­szélsőségesebb csatlósai lettek. * Pogromok nincsenek. Zsidóüldözés sincs. Ma már éppen olyan biztonságosan élnek a zsidók mindenütt, mint a vihar előtt. Bántó­dás sem éri őket. Van azonban egy bizonyos mértékű antiszemitizmus. Komoly, mély és meggyökeredzett antiszemitizmus. Ha találó a néhai Papp Elek mondása, hogy „antiszemita az, aki kelleténél jobban gyűlöli a zsidót", úgy ez a mérték a Dunántúlon — amely kü­lönben sohasem volt a filoszemitizmus kla­sz­­szikus hazája — alaposan feljebb szállott. A városi zsidóság például teljesen vissza­vonult. Társadalmi életet alig él, nyilvános helyen alig látható. A kereskedők közül sok zárva tartja boltját. A fogyasztási szöv­ekeze­­tek teljes erővel fölvették a boltosok, a Hitel­­szövetkezetek pedig a bankok ellen a harcot. Nem pogromok vannak, hanem tudatos —­ nem dühöngő — de jól felkészült antiszemi­tizmus.* Egy kaposvári zsidó kereskedő így fes­tette meg a helyzet képét előttünk: — Nem bánt minket senki. Eleinte ránk kiabáltak az utcán, voltak heccek a kávéházban. Ma már nincsenek. Eleinte sok keresztény ismerősünk tüntetőleg megszakí­totta az ismeretséget, azután úgy imm­el­­ámm­al észrevett bennünket, ma már szóba is állanak velünk, de egyelőre még tovább nem jutottunk. A kávéházban alig lát zsi­dót, pedig ezelőtt zsidóval volt tele a kávéh­­­áz. Ez majd csak megváltozik. A gazda­sági antiszemitizmus azonban erős és tar­tós lesz. Egy Dombóvár­­környéki kis zsidó szakács így vázolta a helyzetét: — A nép igen emberségesen bánt ve­lünk. Akit üldözött, az nagyobbára rá is szolgált. Pincehelyen sok helyt a parasztság védte meg a tisztességes zsidót a csőcselék­től. Simontornyán az elköltözött zsidók la­kását a parasztság őrizte, hogy ki ne rabol­ják. A mi vidékünkön több keresztényt ért­ a fehér terror, mint zsidót. Egy igazi zsidó beszéli, hogy ott egy pár exaltált ember kiadta a jelszót: nem szabad ennivalót adni a zsidóknak s az asszonyok tüntetőleg hordják nekik az ennivalót. Erdő­­csokonya népe megvédte s ottmaradásra kény­­szeritette egyetlen zsidóját, az­ öreg Feldmannt. Voltak szomorú esetek, a cigány gyakran húzza a ,,zikcene-zakcrnét“, a gyerekek rá­kiáltanak csúfolodva a zsidóra . . . ezek a vihar állóhullámai. A nép azonban az ő ma­gyaros józanságában nyugodt, emberséges. Pogromok nincsenek. Antiszemitizmus van. K. A Az öngyilkos" írta: BALÁZS SÁNDOR Szabadulni! . . . Ebben az egy szóban csengett ki életének minden vágya és tartalma. Lábai a Dunához rogyadoztak vele, rossz hangszerek, amiken már nem jött ki a lépés muzsikái üs­ene. Az egész ember sok minden­hez hasonlított, de mégis legjobban egy el­használt fogkeféhez. A ritkás haja, kihullott fogai, pofacsontjának sápadt merevsége, ge­rincének hajlott kínja úgyis félig elevennek mutatta csak és most azért jött erre, hogy egészen eldobja magától az életet. A Duna fölött a tavasz halványkék illat­jai csavarogtak. A csillagok belefúródtak a vízbe s a hid pillérjei kéjesen csókolóztak a habokkal. Odébb a budai hegyekben duzza­­dozva teltek a rügyek és csak a hajnalt vár­ták, hogy bimbóra ébredjenek. Az ember leült egy padra és mint a ren­des öngyilkosok ilyenkor szokták, végig akart gondolni az életén. De hát lehetséges-e ez? Ha csak egy napon is tökéletesen vissza tudna idézni az emlékezet, de mindenütt eléje áll, mindent elborít, mindenre ráfekszik az ő sötét gyásza. A felesége a múlt héten halt meg és neki azóta nincs nyugovása. Kicsiny, száraz felesége, húsz esztendő óta hű­ nyomorgó társa, meddő, csupya és mégis virág a poros­­ ablakban. Még karácsony előtt történt, hogy egy este a kamrában leverte az asszony a polcról a málnaszörpös üveget. Nagy, hasas, ötliteres üveg volt ez, nyakig telve finom édes ■ Itallal, melyet szerettek majd a ketten és vár,-­­­ták érte a jövő nyarat, hogy hüsitessék maj­dan vele magukat. Az asszony kitűnően értett a málnák ké­szítéséhez és talán nem is volt másra büszke, csak erre. Már télen elkezdett takarékoskodni a cukorral, hogy a szörpre minél több jus­son. Az ember néha ritkán­­ elmosolyo­dott és ilyenkor a szörp jutott eszébe. Külön és együtt meg szokták nézni a kamrában, ahogy ott­ a polcon pucslik. És akkor, átko­zott a nap, leesett, talán meglökte a könyöké­vel, vagy a nyitott ajtó szele okozta, de iszonyú csattanással zuhant alá és elfolyt piros vére az üvegnek is, az asszonynak is. Mert az volt, a vére, méze, kis öröme az ő kis életüknek. Az urával csúnyán összekapott miatta, fekete­­volt a karácsonyuk és sirós az újévük. Az asszony amúgy is gyenge, köhö­gés, nemsokára beteg lett, no nem egészen a szörp miatt, hanem mert a kályhában sem igen égett a tűz, kevés volt a szén, de ha az az üveg le nem esik, talán minden másképp fordul és még szén is kerül. Minden lélegzettel fogyott az asszony s a kora-tavasz aztán koporsóba fonnyasz­­totta, persze megint csak nem egészen a szirup miatt, hanem mert nem volt pénzük a sok drága orvosságra, de ami azt illeti, egy kis édesség jót tett volna a tikkadt mellének, ám ha egyszer az üveg összetörött és nem volt, így jutott most, zavaros gondolataival árván, halálra készülten az ember a Duna­­partra. Ült a padon jó ideig, erőt gyűjtött a nagy erőtlenséghez. Kissé már tovább ült, a kelleténél, már mehetett volna, már te tudott volna botorkálni az utolsó lépcsőig, amelynek alján moraj lett, hívott a hullámos ágy. De ő nem tudott megindulni, most, hogy egiszen­­ közel volt ahhoz, amire elszánta magát, most megijedt tőle. Éjfélig még vár, gondolta, aztán gyerünk. Éjfél után más halál fa­dákról ábrán­dozott, revolverről, de tudta, hogy nagyon sokba kerül és fura, megzavart agya arra gondolt, hogy ha megveszi, hogy megölje ma­gát vele , két hétig nem lesz miből élnie. A víz, az jó, hideg, mély és ingyen van. Ült és biztatta magát, hogy induljon és ma­rasztalta, hogy maradjon. Nem volt sok, ami fogta és nem eresztette, de most ez ,­ kevés is elég volt, hogy viaskodjék azzal a sokkal, ami küldte. Egy pohár sör, vasárnapi szivar, nyári reggel vidám napsütése, este a torony­­gom­b arany csillogása, volt talán mindössze, ami kedves volt neki ezen a földön, ami mégis a padhoz nyomta, legfőkép pedig titkos buzogása ama nagy ösztönnek, mely a haldokló szemét is rimánkodóra festi és markoltatja vele a párnát: élni, itt maradni, nem elmenni! Az ember sokáig habozott még, jó né­hány órája, hogy itt ülhetett, mert távol szürkeség remegett már át a sötéten. Fázni kezdett, még meg talál halni, gondolta, eht jobb l­­sz meghalni. Lement a lépcsőn, a víz csobogva mesélt és az ember megállt hall­gatni, hogy ugyan mit mond. Sokáig hallgatta és nem lehet tudni, mit vallott neki a Duna, csak annyi az igaz, hogy az utolsó lépcsőről megfordult, szépen visszament a partra, be a városba, megvárta amíg reggel lett és az üzleteket ,kinyitották, akkor bement egy cse­­megés­boltba, vett egy kis üveg málnaszörpöt kicsinyt, mert hiszen már csak egyedül volt, hazavitte, egy pohárral öntött belőle, aztán lefeküdt és többet nem gondolt a halálra. 3

Next