Magyarország, 1922. május (29. évfolyam, 99-122. szám)

1922-05-28 / 120. szám

Budapest, 1922 vasárnap, május 1a. HAGYARORSZÁG (A Magyarország tudósítójától.) A múlt vasárnap részletesen megemlékeztünk Rácz Józsefről és Zalányi Jánosról, Petőfi még élő két kortársáról. A napokban a József-körút egyik zálogházában történetesen Gleichweit Vince 91 éves szücsmester jelenlétében beszél­tek cikkünkről, aki az éhhalál rémétől fojto­gatva jött oda, hogy utolsó holmiját, egy maga készítette szőrmetakarót adjon el. Petőfi nevé­nek hallatára felneszett az öreg és könnyezve szólt közbe, hogy ő is látta a nagy költőt és is­mételten beszélt is vele. Az eset egyik szemtanúja felhívta figyel­münket az öreg szű­csmesterre, akit munkatár­­sunk nyomban fel is keresett Batthyány­ tér 3. szám alatt levő lakásán, hogy elbeszélgessen vele és a lehetőséghez képest megtudja Petőfi­vel való találkozásának részleteit és körülmé­nyeit. A régi ház gondnoka kalauzolt fel ben­nünket Gleichweit apóhoz, aki az elhanyagolt hátsó épület első emeletén lakik. Ismételt és erős kopogtatásunkra magas és szélesvállú, hosszú ezü­stszakállu tisztes öreg ember nyit ajtót. Szelíd tekintete kérdőleg függ rajtunk és miután előadtuk jövetelünk célját, barátságosan tessékelt be bennünket a nagy és majdnem üresen álló konyhán keresztül a lakás egyetlen szobájába. Az egyik ágyon betegen fekszik egy összeaszott, halálosan sápadt öreg­asszony. Megtudjuk, hogy a felesége. Hellyel kinél meg bennünket és anélkül, hogy bevárta ffim­a kérdezősködésünket, beszélni kezd: — Baján születtem 1831 december­­24-én. Körülbelül tizenhat éves koromban kerültem fel Pestre mint szücslegény. A küszöbön álló háború miatt azonban munkaalkalom nem igen volt, követtem hát társaim példáját és én is honvédnek álltam be. Aztán mindjárt másnap beszéltem Petőfi Sándorral. Egy beteg baráto­mat akartam meglátogatni a kórházban. A ka­imban megszólított valaki, vállamra tette kezét és ezt mondta: ..Szálas legény vagy­ fiatal barátom. Remé­lem, hogy jó honvéd lesz belőled és dereka­san küzdesz majd a hazáért." Én erre megemlítettem neki, hogy tegnap let­tem honvéd és igy még nem ismerem, s nem tudom, hogy kit tiszteljek benne. Azt felelte: — Én Petőfi Sándor vagyok. — Azután összekerültem egy Mészáros Sán­dor nevű honvéddel -- néhány évvel ezelőtt halt meg a menházban, — akivel hamar össze­­barátkoztunk. Megemlítettem neki, hogy be­széltem ám Petőfi Sándorral. Szegény, akkor azt találta mondani: „Nem bánom, ha megha­lok is, de én is szeretném neki személyesen megígérni, hogy derék honvéd leszek." Aztán rövidesen elszántuk magunkat, elmentünk hozzá és megesküdtünk neki, először én, azután Mészáros, hogy igazvérü­k honfiak leszünk és a haza érdekében cselekszünk majd mindig, mire ő kezet szorított velünk és azt mondta: — Fiuk, ha meghalunk is, a hazáért halunk meg! — Nem emlékszik Gleichweit bácsi, hol la­kott akkor Petőfi és körülbelül mikor történt ez? — Ez három héttel azután volt, hogy katona lettem. Akkoriban Petőfi, ha nem csalódom, a Dohány­ utcában lakott. Már előbb, március 15-én is láttam, de nem beszélhettem vele. Be szerettem volna menni Petőfi után a Pilvax-kávéházba. A „polkcások" azonban nem engedtek be. Egész biztosan emlékszem, hogy „energisen" megfogott és félrelódított az egyik. A Múzeum­nál nem hallottam Petőfit szavalni. Nem tu­dom, merre kószáltam akkor. Egyszer a Hat­vani­ utcában is találkoztam vele. Több tiszttel ment együtt, hát csak messziről köszöntöttem. Utoljára a harctéren láttam. Többször is beszédet intézett hozzánk, buzdít­­gatott bennünket, hogy teljesítsük azt, amire hitet tettünk. Ez persze még jóval a fegyverlera­kás előtt volt, aztán nem találkoztam vele többé, ott kellett neki elveszni Segesvárnál. Persze nekihasaltak azok az oroszok . . . Lássa, elműnt, mint hogyha ellopták volna . . . — A háborúság végeztével azután folytat­tam a mesterségemet. Hamarosan kikerültem Párisba, ahol közel hét esztendeig dolgoztam. Majd hazajöttem és önállósítottam magam. Mondhatom, jól ment a dolgom. Igaz, hogy ki­tűnő szűcs is voltam. Szép pénzecskét tettem félre, de hát megváltoztak az idők és mindent feléltünk. Pedig ahhoz a pénzhez nem tapadt ám más emberek könnye, csak az én verejté­kem. Becsülettel dolgoztam mindig és most, hogy elvénhedtem, nem tudom, nem halunk-e meg éhen . . . Ez itt az aggastyán, akit meggyötört és az éhhalálig hajszolt a sors, keservesen sírni kez­dett. Sűrűn hulló könnycseppjei végiggördül­tek barázdás arcán és megülték ezü­stszakállát. További érdeklődésünkre szomorúan mondja el, hogy hat fiúgyermeke volt, akik bizony va­lamennyien meghaltak. Itt elcsuklott az öreg hangja és újból könnyezni kezdett. — És most miből él Gleichweit bácsi? — Délelőttönkint zacskót ragasztok. Ez­réért három koronát fizetnek és ha szép, vilá­gos az idő és iparkodok, néha megkeresek 20 koronát is egy délelőtt. Délután, ha hoznak egy kis javítani valót, hát azon dolgozgatok. Mégis sokszor koplalunk . . . Csak valami kert­őrt, vagy felügyelői állást tudnék szerezni, mert még bírom a munkát és jó egészségben vagyok. Talán csak nem fognak elfeledkezni rólam, szegény öreg­emberről. Rajzolónkkal a tegnapi nap folyamán Pe­tőfinek még egy életben levő kortársát is fel­kerestük, udvardi Udvardy Sándor, nyug­­vármegyei főszámvevőt, aki leányának Német-utcai lakásán lakik. A 90 éves öreg úr friss és folyékony előadással a következőkben ismertette Petőfivel való ismételt találkozását: — Az 1847—48. tanévben gimnazista voltam. Társaimmal együtt annak idején gyakran oson­tunk be a Pilvax-kávéházba, természetesen az udvari hátsó bejáraton, nagyon is vigyázva arra, hogy a pedellus észre ne vegyen bennün­ket. Itt persze nagyon sokszor láttuk Petőfit, aki abban az időben gyakran tartózkodott a kávéházban. Legtöbbször barátaival beszélge­tett. De számos esetben láttam őt billiárdozni is. Abban az időben még csak babára játszot­tak. (Úgynevezett „kégli“-játék.) Egy ilyen al­kalommal azután Petőfi valamelyik asztalhoz támasztotta dákóját és az hogy, hogy nem, el­dőlt. Társaim közül az egyik azután felemelte a földről, mire Petőfi megköszönte ezt a­ szíves­séget. Mi persze irigyeltük kitüntetett tár­sunkat. — Március 15-én ismételten láttam Petőfit. Aznap összebeszéltünk és nem mentünk el az iskolába. Részt vettünk a mozgalmas nap min­den nevezetes részletében. A Múzeum előtt, le­folyt ünnepség alkalmával végighallgattuk az összes szónokokat és hallottuk, amikor Petőfi a ,,Talpra magyar"-t szavalta. A március 15-i eseményeket nem akarom részletezni, mert azok eléggé ismeretesek. Déli harangszókor loholtam haza, nálunk ugyanis az volt a szokás, hogy aki idejében nem jött az ebédhez, nem kapott enni. Délután a városházához men­tünk a többi temérdek néppel együtt. A város­házának nem volt erkélye, hát a szónokok a kapu fölötti nagy ablakba álltak és a keresztfába fogódzva beszéltek a néphez, többek között Petőfi is. És akkor láttam őt utoljára. — Másnap azután tanárunktól kikaptunk, aki figyelmeztetett bennünket, hogy ha még egyszer elmaradunk az iskolából, nem kapunk májusra bizonyítványt és igy az egyetemi tanul­mányokból semmi sem lesz. Elvégezve a „poéta­­osztályt", önként jelentkeztem honvédnek, azon­ban gyöngének találtak és igy csak 1849-ben, amikor a mieink Budavárát ostromolták, je­lentkeztem a sorozó komissiónál, ahol alkal­masnak is találtak. A 95-ös zászlóaljhoz osz­tottak be, rövidesen azonban a Don Miguel­­ezredhez tettek át, amelynek kötelékében végig is küzdöttem a szabadságharcot. Augusztus 31-én egy osztrák lovasbrigád elfogott bennün­ket, hadifogságba kerültem, majd rövidesen az olaszországi „Strascompagnie"-ba osztottak be. Firenzében és Milánóban teljesítettem szolgá­latot közel három esztendeig. Azután a székes­­fejérvári tartalékzászlóaljba osztottak be. On­nan rövidesen a vármegyéhez kerültem. A Schmerling-rendszer bukása után alszámvevő, majd később főszámvevő lettem és mint ilyen mentem 70 éves koromban nyugdíjba. 1832 már­cius 4-én születtem ,most tiprom a kilencven­­egyedik évet s július 1-én lesz nyugdíjba menetelem huszadik évfordulója. Mosolyogva jegyzi meg az öreg ur: — Nem, hiszem, hogy sok embernek fizet az állam húsz évig teljes nyugdíjat. Akik látták , Gleichweit bácsi és Udvardy Sándor nyug­­vármegyei főszámvevő. Elmondják, hol és mikor találkoztak és beszéltek Petőfi Sándorral K­ertfelügyelő szeretnék lenni, még bírom a munkát — mondja a 91 éves nyomorgó Gleichweit 7 §ín fa EZ^iPM ty&Ui/imJfij Budapest ÚJBÓL KÉSZÜL A VILÁGHÍRŰ BALASSA-FÉLE ANGOL UGORKATEJ „ CRÉ/AE „ SZAPPAN „ POUDER EREDETI BÉKEBELI mtNŐSÉGBEN. SZEPLŐ, MÁJFOLT F­S KIÜTÉS ELLEN A LEGJOBB. KAPHATOK MINDENÜTT! Fényképező gépekért, prizmis látcsövekért legtöbbet fizet legolcsóbban elad, cserél HstSCrüQ&S $Sáfft€§Ot*f Erzsébet­­körút 33. szem­. Royal­­Orfeum mellett Selyem és gyapjú­jumperek és kabátok felhalmozott raktár miatt /Ég A bessenési áron W­iü Hmann íííi­N­ W Yv Budapest IV., Koronaherceg­ u. 6

Next