Magyarország, 1925. július (32. évfolyam, 144-169. szám)
1925-07-01 / 144. szám
Budapest, 1925. július 1. szerda MAGYARORSZÁG Kún Béla tanítványait fogta le a rendőrség. Kevesen voltak a tanítványok, de — mint tanítványokhoz illik — tanulékony tanítványok voltak és a burzsuj elleni engesztelhetlen gyűlöletük kedvenc megnyilatkozási formája: a szociáldemokraták és a Népszava elleni tüntetések voltak. A tüntetés most van legjobb úton, hogy belőle büntetés legyen, de mielőtt még véget érne ez az egészséges metamorfózis, megkérdezzük tisztelettel, mit szólnak ehez a fajvédők. Nem ok nélkül kérdezzük.Ahányszor a III. internacionálé neofitái támadták a szociáldemokráciát, mindig tapsolt nekik a Rassettschützlerek negyedik internacionáléja. A demokrácia közös gyűlölete egy platformra sodorta a fehér és a vörös diktatúra rajongóit, sváboszlávokat és právoszlávokat. A rendőrség most végre zárórát mondott erre a mulatságra. És ezzel vége! A bűnöst nyakoncsípik, de a bűnpártoló, a bűndicsérő, a bűntapsoló egyszerűen letörli a horogkeresztre tapadt moszkvai port és megy tovább! Ne ijedjenek meg az elvtársak, sem a bajtársak. Nem kiáltunk sem rendőrért, sem ügyészért. Elmeorvosért sem! De publicisztikai kötelességünk, hogy leszögezzük az ügy politikai és — bocsánat a szó helyietlen alkalmazásáért — etikai oldalát. Kötelességünk, hogy Kún Béla hívei fogságának első órájában beírjuk a noteszbe: ennek a csoportnak fajvédők is helyeseltek és tapsoltak. Az egyik szélsőség a rendőrségen, a másik néhány földrajzi mérettel délre a Ritzben ebédel, de sajt, és gyümölcs közt meg lehet vallani az igazságot, mind a két szélsőség egyformán ellensége volt a demokráciának és az alkotmányos rend kultúrájának. A vörös barrikád összeomlott, ez nem ok arra, hogy ne ragasszák ki a fehér barrikádra a vörös intőcédulát: » Vigyázat! Ragályos!lékfoglalkozásként az ország zászlósurai, hercegei, grófjai, bárói, esetleg érsekei vagy püspökei közé tartozik, mert különben címbitorlást követ el s minden esetben űzetheti a százezer koronákat. Mindenesetre örvendetes, hogy a belügyminiszter úr rendet teremt ezekben a dolgokban, mert ez arra vall, hogy az országnak nincsen nagyobb baja. Mert azt csak nem tehetjük fel, hogy amikor az ország minden zugából panaszok áradnak felénk, egy minisztérium éppen a címkérdések egészen abszurd rendezésén törje a fejét! Mert hogy valakit azért büntetni, amit más mond, tökéletes képtelenség, talán csak nem szükséges bizonyítanunk! Törjék le inkább a drágaságot, szüntessék meg inkább a gazdasági pangást, rendezzék inkább a tisztviselők fizetését, de a"nagyságos uraknak* hagyjanak békét. Nagyságos urak, ha önök véletlenül nem tartoznak a VI. fizetési osztályba és nem rendelkeznek sem az egyetemi magán- vagy rendkívüli tanári címmel és se királyi, se gazdasági, se egészségügyi, se kincstári, Se kormánytanácsosi kitüntetéssel nem rendelkeznek. — legyenek résen s a pincért, házmestert vagy bérkocsist, aki önöket »nagyságos úr«-nak titulálja, azonnal világosítsák fel, hogy önöket ez a cím meg nem illeti. A belügyminiszter úr elvi döntése szerint az, aki eltűri, hogy őt törvényesen meg nem illető címen szólítsák, kihágást követ el s ezért százezer koronára vagy egynapi elzárásra büntetendő. Nemkülönben a kávéháziján a • fizetőpinpép csak akkor tűrje a. :›főúr¡̋ címet, ha mel A tiszti asszony, aki most fekete selyemben áll a bírói emelvény előtt, nem is tiszti asszony. Nemcsak azért, mert hazugságokból Péliont halmoz Ossára, — ami régi, békebeli »kincstári« asszonytól soha ki nem tellett volna, — hanem fűként azért, mert társadalmi genealógiája ködös homályba vész. Léderer Gusztáváé a háború ágyúfüstös, szenynyes gőzköre nélkül sohase lehetett volna tiszti feleség. Az agg császár féltő gonddal vigyázott arany kardbojtos katonáinak erkölcsi tisztaságára, magánemberi becsületére s még családi életük alakulása fölött is ott tartotta a szigorúvétó jogát. Léderer Gusztáv, a hentest daraboló gyilkos, a béke kényes idején nem varr fényes csillagot a gallérjára s feleségének se jut ki a kincstári aszszonyok exkluzív körét megillető tisztelet. Nem igazi tiszti asszony hát, hanem csak parvenü. Okos, ügyes, elszánt, de közönséges. Raffináltan hazudik, ám cselédpszichológiával, ami mindennél jobban rávall bűnösségére. A részleteket ugyanis bizonyos valószínűség látszatát keltve építi fel, de aztán egyszerre átbillen romlott fantáziája a ponyvaregény ostoba túlzásaiba, naiv lehetetlenségeibe. Azt mondja : Kodelkát nem is ők ölték meg, hanem azok a tisztek, akikkel a meggyilkolt hentesmester előzően valami katonai hússzállításról tárgyalt... íme, a punctum saliens, amelyen elbukik az áltisztiasszony cseléd intelligenciája, hogy leleplezze lényének szánalmasan közönséges valóját. A tárgyalóterem közönsége gúnyosan derült erre a Ponson du Terraille-i fordulatra s a tárgyalás vezető elnök hűvös némaságát is ironikus szavakba törte az ostoba hazugság. Erre csakugyan nincs más válasz, mint hogy ilyenformán tehát a gyilkosság meg se történt, a szétdarabolt Kodelka ma is vidáman él s az egész tölgy - fauccai borzalom csupán beteg agyvelők lázálma volt... Léderernének ez az elbicsaklása : fölér a legőszintébb beismeréssel. Csak igazi bűnösök tudnak így maguk ellen vallani — egy célon túllövő hazugsággal. •*Ja| rá Csepelre. Kodelka azt mondta, hogy kocsin fog kivinni Csepelre, mert neki ott kint testvére meg sógora lakik, és ő is látogatóba megy így Csepelre. Intézkedj, hogy Kodelka elmenjen . Másnap hazajött az uram Csepelről és elmondtam neki, hogy itt járt Kodelka, és ki akart kísérni Csepelre. Az uram ekscor, határozottan kijelentette: — Nem akarom, hogy téged Kodelkával együtt lássanak, különösen pedig nem tűrném, hogy Csepelen lássanak együtt. — Január 2-án vagy 8-án jött fel hozzánk ismét Kodelka. Állandóan arról beszélt, hogy mennyi kintlévősége van és miközben egy vagyoni helyzetét ecsetelte, hazajött az uram. Én félrehívtam a másik szobába és azt mondtam neki: — Intézkedj, hogy Kodelka elmenjen.. — Mondd azt neki, hogy neked el kell menned Csepelre, jöjjön Kodelka is veled. Kodelka azonban kijelentette, uramnak, hogy neki nincs mit keresnie Csepelen, nem akar kimenni. Én ismét kérleltem az uramat, hogy távolítsa el Kodelkát, vigye magával. Kodelkát férje minden áron el akarta hazulról vinni. Nem is volt szolgálatban, de azt mondotta, hogy ki kell mennie Csepelre. El is mentek, de Kodelka azzal az ürüggyel, hogy a kesztyűjét ott felejtette, visszajött. Én dühösen becsaptam az ajtót utána. — A következő napon Kodelka hívta a férjeidet a Belvárosi kávéházba, hogy írja alá a kérvényt, melyben újból hússzállításért folyamodik. Semmiesetre se menj el a kávéházba, figyelmeztettem férjemet és azt is mondtam neki, hogy ne írja alá a kérvényt. — Te is pakolj össze — mondta nekem a férjem — és másnap azután együtt kimegyünk Csepelre, pnelka Kodelka dörömbölt az ajtón Amikor hazaértem Budapestre, a háziasszony, Novákné előállt azzal, hogy tegnap este, míg mi kint voltunk Csepelen, itt járt Kodelka, úgy dörömbölt az előszobaajtón, hogy majdnem betört. Sőt ma délelőtt is itt volt. — Náluk hagyott Kodelka, — mondotta Novákné. — egy csomagot. Másfél kiló füstölt karaj volt a csomagban. A férjem rámparancsolt, ha eljön Kodelka, vissza kell neki adni.• Délután eljött Kodelka. Férjemmel együtt a konyhában telepedtek le, mert csak ott fűtöttünk, a lakást nem fűtöttük. Férjem Vieni úgy beszélt vele, mint máskor. Előhozta azt is, hogy ne járjon talán a házunkba, az ajándékokat pedig egyszerűen kapcsolja ki. — Én likőrt szolgáltam fel. Este féltízkor elment. — Miért nem szólsz Kodelkának, — mondtam neki, — hogy ne járjon ide. Szépszerével akarom elintézni ezt az embert válaszolta férjem. Jobb, ha jóban, mintha rosszban válunk el. — Ez vasárnapi napon volt. Következett Vízkereszt ünnepe. Délután így szólt hozzám az uram : — Öltözz fel, majd elmegyünk hazulról, nehogy ha Kodelka jön, itthon találjon bennünket. — Én nem mehetek sehová, — válaszoltam — mert rosszul érzem magam. Fekve is maradtam. Férjem kopogtatott a hálófülke ajtaján, hogy elmegy hazulról. El is ment. — Később azután meggondoltam a dolgot, felöltöztem és lementem sétálni a kutyával én nem messze a háztól találkoztam Nováknéval. Pár percig sétáltam Nováknéval, később azután egyedül maradtam. Kodelka folyton zörget — Felnéztem a lakásba, mert onnan fel lehetett látni és láttam, hogy az ajtó előtt áll Kodelka. Zörgetett. Pár perc múlva jött a férjem, aki polgári, ruhában volt. — hűtőd, — szólt hozzám férjem a lakásra mutatva — ki van odafenn. — Persze, hogy látom, hiszen azért vagyok idelenn. — Közben Kodelka folyton kopogtatott. Férjem ajkába harapott, lábával dobbantott és mérges volt. Az uram, azt mondta, gyerünk fel a lakásban. Kodelka ott üdvözölt. Körülbelül tizenegy óra körül szóltam Kodelkának, hogy menjen már haza, hogy férjemnek korán reggel ki kell mennie Csepelre.• Kodelka úgy tett, mintha egy szót sem hallott volna. Félóráig a konyhában tartózkodtam, majd viszajöttem, bementem a hálószobába ,ahol az én és a férjem ágyát rendbehoztam. A férjem utánam jött a hálószobába és dühösen így szólt: — Az a Kodelka még mindig nem akar elmenni. — Ez csak a te gyávaságod, —mondtam a férjemnek. Erre én bementem a szobába és azt mondtam Kodelkának: — Hát itt akar maradni? Kodelka nem akar elmenni — Kodelka felállt, kimentem a szobából, már örültem, hogy elmegy Kodelka. Férjem Kodelka bundájához nyúlt, hogy rásegítse. Kodelka azonban úgy tett, mintha ezt nem látta volna, visszament az ebédlőbe. A férjem ezután kijött utánam a konyhába és itt élénk szemrehányást tettünk egymásnak amiatt, hogy Kodelka nem akar eltávozni. — Pár perc múlva én, miután láttam, hogy Kodelka nem hajtan 3