Magyarország, 1929. szeptember (36. évfolyam, 197-221. szám)

1929-09-29 / 221. szám

1929. szeptember 29. vaárnap MAGYARORSZÁG 15 Hadifogoly-feljegyzések (25) Írta: FÁBIÁN BÉLA — Van itt egy szimbirszki muzsik­a lövész­­ezrednek Újságolvasó. Mindig olvassa, hogy a háborút folytatni kell a diadalmathozó végig. A múltkor, mikor a cár nyilatkozott, hogy a háborút folytatni fogják a diadalmathozó vé­gig, azt kérdi tőlem az én muzsikám: — Nagyságos Uram, Vilmos azt mondja, hogy a diadalmas végig, a mi Atyuskánk is azt mondja, hogy a diadalmas végig. Hogy lesz hát ennek a háborúnak vége és mikorra meg lenne a diadalmas vég, hol leszünk mi ak­korra szegény szimbirszki emberek. Wassilesikowának a társaságban nem tu­lajdonítottak döntő jelentőséget, habár azt szimptomatikusnak tartották, hogy Vassil­­csikovát, aki közismerten németbarát, egyál­talán beengedték Oroszországba. A Novoje Kremja erősen tagadta, hogy­­Vassilcsikovát fogadták volna a cári udvarnál, sőt az egyik lap már azt is kilátásba helyezte, hogy rövide­sen ismét elhagyja az ország területét. — Elhagyja az ország területét, — dü­­hösködök Scsegorow. — h­a híreket visz magával és híreket hoz ide és közvetítő, persze, hogy nem maradhat itt. Ezek a vöröskeresztes nővérek is jelentenek valamit. Ezelőtt néhány hónappal még szó sem lehe­tett volna arról, hogy Oroszországba vörös­­kereszteseket engedjenek be. — A táborokban borzasztó a ragály, — hozta szóba Ljuba. — Háború van — mondta az egyik tiszt. — A harctéren Jurij Ivanovi­cs, — mon­dotta Ljuba — de nem Task­ent­ben. — Háború és dögvész édestestvérek. Azt tudjuk a régi háborúkból. — Igen. De az egyik háborútól a másik háborúig mindig elfelejtjük. — Az összes lágerek kipusztulnak.­­ — Az orosz társadalomnak kellene vala­mit tennie a pusztulás, megakadályozására. —_ A mi testvéreink is ott vannak ,az ő kezükben és azok esetleg ugyanúgy halnak. A fakt­ifusz, a kolera hozzájuk ugyanúgy beköltözik, mint ide e szegények közé. — De ha nem is úgy, emberek vagyunk és nem vadak. Emlékezzetek, a békében be­dőlt, egy bánya és a bányában életét vesztette húsz vagy harminc ember, vagy talán száz, minden nemzet kormánya részvéttávira­tokat intézett a szerencsétlenség által meglátogatott ország kormányához és most milliók vesznek el és­ gebédnek meg a hadifogságban és ez most... — Indítsunk gyűjtési akciót a hadifogoly legénység részére, — csengett ki a vitából Lju­ba fiatal hangja. , * — Tudod, hogy már próbálkoztam vele, tudod, hogy már voltam­ a­­kormányzónál­ is, hogy­­Konstantin nagyhercegig is elmentem, —­RKMederiia- Scsegorowa..-—de mindenütt az vont a válasz, ha gyűjteni akarunk, gyű­jtsünk a'saját sebesültjeinknek, ha pénzt akarunk gyűjteni, gyű­jtsünk a hadiözvegyeknek és a hadiárváknak, gyű­jtsünk a hadirokkantaknak. A hadifoglyoknak gyűjteni nem szabad. Az egész felbuzdulás elcsendesedett és itt is az utolsó szó, az utolsó hang: —­ Mihalotti, Mihalotti. Estére egyedül maradtunk és kint ültünk a filagóriában, boldogan élveztük a szép me­leg estét, melynek a kéthetes eső után és a nagy esős időszak előtt külön megbecsültük a zamatját. — Nem lesz béke. És tovább megy a há­ború, mert az emberek becstelenül gyávák. — folytatta Scsegorow halkan a délutáni témát. — Gyáva a cár, gyáva Vilmos császár, gyáva Poincaré és gyáva mindenki, akinek ehess a háborúhoz köze van. Amikor elkezdték, azt hitték: egy lerohanás. Ahogy Vilmos mondta, mire a levelek lehullanak a fákról. Azt hit­ték, hogy három hónap alatt elintéznek min­den problémát. Valaki győz és azután min­den marad a régiben, folytatják ott, ahol a háború előtt abbahagyták és mindenki orszá­gában minden marad a régiben. Az egyik or­szág egy kicsit kisebb lesz, a másik ország egy kicsit nagyobb lesz. Most azután már látják, hogy itt nagyba megy a játék és senki sem meri befejezni. Oroszországban mindenki sze­retné befejezni a háborút, elsősorban a cár. — A cár* — kérdeztem. — Igen a cár, — folytatta határozottan Scsegorov. — Az itt ma már nem kétséges, hogy mentői több embert fegyvereznek fel, mentői mélyebbre halad az emberek lelkében az elkeseredés, és mentői több embernek lesz mind kevesebb a vesztenivalója, annál bizto­sabban jön a forradalom. A cár szeretné be­fejezni a háborút, de nem meri, mert nyakán van a nagyhercegi párt , az egész Duma, amely nem akarja ezt a háborút befejezni anélkül, hogy a saját vágyai ne teljesednének. A Dumában csak a jobboldali pártok szimpa­tizálnak a különbékével, de azok sem merik megmondani. A jobboldali szervezetek is érzik a bajt, azok is szeretnének békepropagandát csinálni és lapjaik a­ fő háborús uszítók. A kö­zéppártok, a­ polgári demokrata pártok elva­kultan verekszenek csak tovább, csak tovább, háború, háború, mert Miljukovék azt remélik, hogy egy győzedelmes háború után a francia és angol befolyás Oroszországot kiemeli az egyeduralom sötétségéből és Franciaország és Anglia befolyása majd demokráciát teremt Oroszországban. A szélső­baloldali pártok jel­szava: Mentői rosszabb, annál jobb. Ha Orosz­ország elveszíti a háborút, belehal az egész jelenlegi uralom és akkor jönnek ők. Mentői rosszabb, annál jobb. — És most nem lesz különbéke ? — Óh, nem. Ma még minden katasztrófa nélkül megköthetnénk mi is a békét. Nincs az embereknek annyi eszük és bátorságuk, hogy mernének a holnap érdekében szembehelyez­kedni a tegnapjukkal. — És a vöröskeresztes nővér? — Adja isten,­hogy sok mindent hozzon maguknak. Sok pénzt, amelyért itt ételt és életet lehet venni. Ha van pénzük, akkor ta­lán az élelmezés is jobb lesz, a legális élelme­zés. Talán lehetne pénzt adni az élelmező tisz­teknek és akkor azoknak nem kellene összeját­szani a­ szállítókkal és azoktól elfogadni pénzt, mert felszólalni a lopások ellen, azt h­iggje el nekem, csak Szibériát jelent. Nem hadifogoly­­tábort, hanem ólombányát. ■— Iván Maximovics, ne­­m pedig ezt a szomorú hangot. A mi öreg kertészünk nagyon öreg. Kellene neki két állandó segítség. Béla Lajosovics hozna a táborból két magyart, pénzbe se kerülnének, csak éppen élelmezni kellene őket, — kérlelte Ljuba Scsegerovot, Iván Maximovics elmosolyodott: — Két segítség az öreg kertésznek. Hát jó. Legyen két segítség. De ezzel megint csak két emberen segítettünk. És ha most még be­szélsz egy csomó barátnőddel, hogy azok is az öreg kertészük mellé alkalmazzanak egy, vagy­­két segítséget, az is csak néhány segítség, tíz segítség, vagy húsz segítség. A többi tovább rohad, tovább eszi a tetű, a flecktífusz és a kolera és mi többi emberek nézzük és tűrjük hangtalanul, mert nem tudunk mást tenni. Nyugtalanul mentem haza a táborba. Ljuba a Kauf­manski square-ig kísért, kéz a kézben a szép csillagos turkesztáni éjszaká­ban. A Restaurant Belgrád előtt, orosz tisz­tekkel és diák­leányokkal találkoztunk. Jó­­kedvűek voltak, a szemük csillogásán látszott, hogy tilos szeszt ittak. A Chiva-mozgóba men­tek, ahol valami érdekes angol háborús felvé­telt mutattak be. Hívtak minket is, menjünk velük. — Nem lehet, — mondotta Ljuba. —..ma nagyon szomorú dolgokat hallottam. Bor­zasztó mi történik a hadifogolytáborokban. — Hát minket nem sajnálsz, Ljubácska? — kérdezte egy gyerekétül kis junker. Fessen összeütötte a sarkantyúját: — Még néhány nap és azután megyünk mi is Nyugatra. — Benneteket, is sajnállak, — mondotta Ljubácska. — Én minden embert sajnálok, aki fiatal. És nemcsak benneteket sajnállak, magunkat is sajnálom. Percnyi komoly csend. A Restaurant Belgrádból egy csasztuska hangja verődik ki az utcára. .Jobb a mámor, mint az igazság. Az egyik tiszt­ fü­työrészni kezdett, a többiek a fütty ütemére pengetik sarkantyúikat. Kérdőleg néztem Ljuhára, aki azonnal el­értette a tekintetemet. Elmosolyodott. — Te Szása, az én barátom. — fordult Ljuba a szomszédjához, — azt hiszi, hogy te , most a Warsawiankát, fütyülöd. — Ah, Warsawianka, — nevetett kiesé italosan a junker. — Ki fütyül Oroszország­ban forradalmi indulókat? Csasztuska, mely­nek ugyanaz a dallama, mint a Wars­awian­ká­­nak, de más a szövege, úgy-e, Ljubácska. Mikor a tisztek felfelé indultak a­ Kauf­­manskaja-uticán, még hallottuk a Szása hangját, amint az egyik leánynak mondotta: — Mióta Ljuba ezzel a hadifogollyal együtt van, nem érdekli más, csak a hadi­foglyok. Bántott a tiszteletlen hang és hátra akar­tam fordulni, de Ljuba megkapta a kezemet. — Hát nem igaz, nincs igaza Szásának? — kérdezte vidáman. (Folytatása következik."

Next