Magyarország, 1936. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1936-01-01 / 1. szám
93. január szerda MAGYARORSZÁG Szombattó£ szombatig minden héten új kis hetiregény! BOZZAI PÁL Írta: Szalai Imre (3) Látlak, mint rakosgatod holmid, ülsz a szekrényed előtt s arra gondolsz, ezek a holmik talán sosem lesznek többé a tiéid. Kihagyottak és gondozatlanok lesznek. Néhány levél, néhány írás, — nagy Isten, hiszen még nem is éltél!... A térdeden a könyököd és a fejed a tenyeredben. Üres szemmel nézel a szekrény sötét és néma zugaiba. És belenézel a lelked szekrényébe. Búcsúzol. Kitől is?... Apád... Fáradt, száraz öregember. Gyerekkorod? A pozsonyi sváb lány? A gulácsi holdfényarcú dáma... Álltam ablakod alatt. Hogy elmúlt- Hogy elmúltak a régi dolgok... S a Balaton?... Teremtő Isten! Látom-e még?... A Balaton ... Ott pihen és hallgat a legszebb kék, ami valaha volt a földön. Partjainak szeszélyes vonalait sás-szigetek őrzik. Rejtelmes áramlásai hideg színű foltokat küldenek előőrsnek a mély felé. S a túlsó part elmosódó árnya mosakozik a csodálatos teknőben. Ha most megfordulsz, a szelíd hajláson súlyos fejű napraforgókat látsz bókolni a víz felé, sárga arcukat mutogatják érett örömben. És fönnebb a szőlők sora. Présházak fehér fogai a nagy állat alakú hegyek arcában. Ezerfajta zöld köröskör ül. Mind arról beszél, a naptól bágyadt fű is: valamikor ezt a humuszt is a Balatonvize fedte... Balaton... De reggel már rukkolsz. Sorbán- Hosszú lépésekkel. Nem nézel jobbra se, balra se, csak vágod a lábadat, mint a többiek. De mentek, mentek előre. És úgy figyeled magad, mintha mindezt egy más ember csinálná... Aztán jönnek az első sebesült transzportok. Fáradtszemű, tépett ruhájú emberek. S mintha egy más planétáról jöttek volna a kezük, a fejük, a lábuk fehér kötésbe pólyázva olyan, mintha az Isten játszott volna velük, törékeny babákkal s most mindenünnen összeszedett-vedett rongyokba takargatta volna őket, mint aki már megbánta tettét Aztán mentek tovább, mentek ti is. Egyre több katonával találkoztak, sebesülttel, egyre nagyobb a zsibongás az utakon. Cegléden megálltok, ott lopsz annyi időt, hogy beugorj Vágó Károlyhoz, akit eddig csak a levelein keresztül ismertél. Azt hitted, ettől a rajongótól tudsz majd valami életre-ünnepre valót magaddal vinni. S egy fiatalembert találtál, akiben boltozatostul leszakadt az ég s most mintha vakon támolyogna és levegőt sem kapna. Valamit szeretett volna mondani... És végre: — Ugyebár a katonaság nem filozófusnak való?... — kérdezte szerencsétlenül. Gyorsan elkövetkezel. Ő megérezte, hogy menekülsz, könnybe borul a szeme, tehetetlen. Egyszerre forogni kezd, valamit keres, valamit, amit ő nagyon szeretett s most áldozni szeretne. Kikapta a könyvtárából Louis Blanc négykötetes könyvét, a »Histoire des dacans«-t és beletömte a bornyádba. Tovább. Éjjeli szállás egy szűk kis falusi házban. Tömérdek ember. Sűrű pipafüst, kegyetlen szagok, állandóan éber és ébrentartó viszketegség. Nem bírod, ki a levegőre!... Odaküan hűvös éjszakai szél. Jársz föl-le, fölle. Majd csak elmúlik az éj. Megállsz. Most egymásután, tisztán, de amit a messzeség elfojt: bamm, bamm... Az első ágyúhang... Bambán belebámulsz az éjszakába. Amerről a hangokat hallod. És próbálod megrázni magad, mint ahogy egy mélyen alvó embert ébresztünk a mellénél fogva. De aztán nem érzel semmit többet. Háború? Hogy érthető meg ez a szó? Mennyi lelke van és micsoda lelketlenség van mögötte? Tágra nyílt szemmel bámészkodól, keresed, mi van ebben a szóban, szenvedélyes szenvedés, nagy fájdalmak, kis örömök, igazság mi van benne és mi babonás legenda?... Hajnalodik. Mars. Egyre közelebb az ágyúszó. Mars, mars. Puskaropogás. És már benne vagy... . Mentek előre. Éles zizzenés, a társad elesik melletted. Összerezzensz. Másik társad megdől, hátra mintha a golyó után nézne.. Aztán lefordul a földre ő is. Közvetlen közelében egy harmadik. A negyedik a bukó után kap, a keze lehull és beleomlik a többi közé kimeredt szemmel nézel utánuk. De hogy ők és nem te, ez oly természetes. A világ egyszerre két részre szakadt: minden rajtad kívül, — és te... Mi ez?! — kérdezed magadtól. Hol a bajtársi együttérzés, amiben a közös szent cél és a néhány napos együttes nélkülözés összekovácsolt benneteket? Ők elhulltak és te csak marsolsz tovább. Föltámadó életösztön, az érzések elmerevedésével? Kötelesség, muszáj? De hát te vagy az, aki csaknem közömbös némasággal bámulod őket és csak mész tovább? Mért nem maradsz velük, bekötözni sebeiket s mért az az ellenállhatatlan kényszer, hogy csak menj tovább, tán hogy ugyanez a sors érjen téged is? Keresed az egyén és a közösség fogalmát. De ezt most nem értetted. Ezt sokkal később érthetted csak: ahol a halál volt az úr, ott az egyén élete volt a fontos s ahol az élet volt az úr, ott a közösség élete. A halottakon átlépünk, az élővel megosztjuk utolsó falatunkat. De most ezt még nem tudtad. Most csak szegény lettél, mindenkorra vándor, néma vad az idegen pusztákon, míg otthon kongatják a harangokat... Puskapor és füst áraszt el mindent. Sárban, pocsolyában fekszel. Az ember minden pillanatban utolsó nedves lélekzetét veheti. És egyszercsak hirtelen, mintha te találtad volna ki és mintha soha senki ezt még nem mondta volna, egész egyszerűen és komolyan... gyermeki egyszerűséggel kimondtad: Ez őrültség! — Ősi tisztán, ítéletes biztossággal, mint ahogy egy gyerek boldogan és frenetikusan maga rájön valamire, amin azonban a felnőttek már csak mosolyogni tudnak s oly egyszerű és természetes, hogy ők maguk már rég nem is tudják. Az ember ősi ellenségei, tűz és vas és vér és jaj szövetkeztek ellene és az ember pokoli vakságában fölhasználja őket önmaga ellen. S míg szilaj röhögésben pukkad az ágyúgolyó, az ember látócsőt illeszt a szeme elé, hogy meggyőződjék, jól dolgozott-e? És csak csinálni tovább, napokon, heteken, hónapokon át. Nappal és éjszaka, este és reggel. Gyötrelmes örökkévalóság a gyötrelmesen rohanó órákban. Rohanni egyik buckáról le, a másikra föl, hallgatódzni bizonytalan súlyos csöndben, süketülni éktelen, egeket szaggató robbanásokban, melyeket már nem a fülével hall, hanem az agyával érez, tovább szédülni, levegőt koldulni a füsttenger egy lebbenő nyílásán át, nekiesni a vizes árok falának, feküdni a lucskos réteken, nem bújhatni be melegért, száraz ruháért sehova, nem ülhetni le békében sehova, nem hányhatni le a szemet, nem zárhatni be a fület, kisebesedett ujjakkal tapogatni a sötétséget, ahol fények lobbannak és zuhognak a homály gyomrába, percekre elvakul az ember, sebesülteket visz a kocsi, véres testvafatok lógnak, vér cuppog, loccs-loccs, egy jó szót szólni csak valakivel, jaj, bomba csap melléd, nekivág valami deszkafalnak s nem tudod mi reccsen, a csontjaid vagy a deszka, képek villannak előtted, pillanatokra emlékek, tovább, Pannika, tovább, Balaton, tovább, Hunfalvy, tovább, föltápászkodsz, rohansz, tovább, egy fatörzsre lépsz, lezuhansz, mély verembe zuhansz, zuhansz, meddig jó ez, jó ez, tovább, végre-végre leérsz, semmi bajod nem esik, föltápászkodsz, kimászol, tovább, virrad már? ... halk hangon könyörögsz az orosz golyónak, kíméljen meg és ne tévesszen el és végre beléd, beléd és ne melletted sivítson ... Aztán egyszer csak megtudjátok, hogy mindennek vége. A zarándi hegyek közt bolyongtok lerongyolódva, kiéhezetten, reményvesztetten. Minden percben arra várva, hogy az oroszok rajtatok ütnek. S míg a többiek ledobják magukat valami szakadék alján, te megállsz egy hegytetőn és ásni kezdesz. Mit temetsz itt el? A reményt, a szabadságot, a feltámadást, a fiatalságod. Magyarországot temeted. Nem könnyezel, szárazon fényes a szemed, ünnep ez, a végzet ünnepe. Előszeded a bornyádból a négy kötet Louis Blanc könyvet. Ráhányod a földet. Fölébe nyírfavesszőt ütsz síremléknek. — Betula alba — mormolod indulóban, ahogy az iskolában tanultad, — fehér nyír.. És nem búcsúzol, csak itthagyod, tüdőd, sose térsz meg ide többé. Aztán végre is eljön... A sötétségek sötétsége. Világos. A fegyverletétel. De csak a fájdalmas országé, a tied nem. Te cipeled tovább. Most már nincs harc, de a fegyver igája kétszeresen súlyos. Kazánsebesen vagytok. Besoroznak az osztrák ármádiába. Hajtanak mint a barmokat Temesvárra. Nyolc napig időztök itt, alig bírnak életet venni belétek, hogy folytathassátok utatokat. A Bánságon át haladtok tovább. Útközben a lakosság szitkozódik, mások gúnyolnak, mások siratnak. Perlaszon és Titelen kövekkel hajiigálnak. Helyenkint leköpnek. Itt leplezetlen ellenszenv, amott leplezett rokonszenv. Horvátország némán fogad, de enni-inni ad. Eszéken végre fedél alá juttok. Mogorván néz a Dráva, de a pihenés örömjében egy percre megcsillan előtted a Balaton tükre... Vukováron bor és gyümölcs vár benneteket. Verőcén farkaséhesen rászeded magad, hogy egy kocsmába térj. Mire számolni akarsz, már rég kifizetve minden. Titkos együttérzők ... Pettaunál megálltok, reménykedsz, hogy Olaszország felé vezet az út. De nem. Észak felé mentek tovább. Bécsből csak a Stephansdómot látod, siettek, onnan már gőzkocsival utaztok. Gansendorfnál egy percre megáll a gőzkocsi, mohón kihajolsz, magyar szót hallasz. Hazádról kérdezel, azok elfordulnak zokogva, a gőzkocsi visz tovább, szörnyű pöfékelés közt, magyarjaidat eltakarja előled a füst. Morvaországon át utaztok. Brünnben a Spielberg alatt megszálltok, halljátok suttogni a kazamaták kínzóeszközeit, borzalom fog el benneteket, — de nem maradtok. Elcsigázva, elcsüggedve értek Josefstadtba, ősz van. V. Szíved összetépi a honvágy és a méltatlan katonaszolgaság. írod,a leveleid, apának, barátnak, testvérnek s minden levél, minden üzenet, minden fohász és minden fájdalom, haza... Szigorú sorsod egyedüli támasza a remény, hogy kimentenek. Nappal a szolgaság, éjszaka az írás. Gyertyád csonkig leég s te még ott virrasztasz fáradt fénye mellett. Könyörögsz és sürgetsz, átkozódol és tervezgetsz: hogyan, mit lehetne. A kiváltás minden harmadik szavad és hazad minden második. És várod a trombita hangját, amely halottaidból föltámasztana. De a hosszú gyalogút két országon át, szállás nélkül, köpönyeg nélkül a szabad ég alatt s a rossz táplálkozás ledönt a lábadról. Tífuszba esel. Hónapokig nyomod az ágyat. Tavasz elejére meggyógyulsz. 1850-et írunk. Akkor hallod, hogy mód van a hazajutásra, toboroznak Magyarországba készülőket. Hogyan, hogyan!? Ujjongva rohansz jelentkezni, hogyan?! És megtudod, hogy mi ára van a hazajutásnak: csendőrnek kell jelentkezni. Hogy te is ott tartsd a kezedet a szerencsétlen, elnémított ország ordítani kész szája előtt. Kérdezik: akarsz? A szájad összeharapod és a fogaid között sziszeged. Nem!... Úgy támolyogsz ki. A szemed elborítja a könny. De ezen az áron? Nem... Hát itt vergődöl tovább. Elnézel időnkint a könyvárushoz, látod tengerét az iratoknak, amelyek a halott Magyarország sorsával törődnek. Micsoda sors ez! Sakálok, hiénák rágcsálnak a tetemen s így tengetik életüket. Idegen tollászok, értetlen lélekkel, vagy megvásárolt skriblerek. Eldobod a tollad, írni? Ha ilyenek is írnak? Menekülnél... de hová? Ital? nem bírod. Még a dohány... Komisz, de néha különös kegyelem folytán hat ezüst krajcárért kapsz két csomó szivart, ez elég öt napra. Bebújsz a kaszárnya sarkába Lamartine, Thiers mellé, amelyeket egy kölcsönkönyvtárból szerzel. És az olvasás újra föltámaszt. Újra írod buzgón a bíró és kétkedő leveleket, reménykedőn és reményt vesztve, magadat hitegetve és kétségbeesve, a kiváltásért, szabadulásért. Nyirkos, bolthajtásos falak, keskeny sötét ablak alatt, töredezett ágy, zsírjában félig megfalt olajlámpa, — ez a környezet. Nem különbözik semmiben a börtöntől. S minden elmúlt nap elveszett, mint a lámpának kiömlött olaja__ Elmúlt a nyár. Theresienstadtba visznek, onnan Eichwaldba. Itt lesz téli szállásod, egy malomban. Barátságos háznépnél, nyugalomban és megelégedésben élsz. Szeretnek. A szolgálólány különösen kedvez. Ki tudja, honnan szerezte, az első este virágot tesz az asztalodra. Megütközve nézed. — Nicsak, virág... Lefekszel. De szemedre nem jön álom. Nyugtalan hánykolódsz. Hirtelen fölülsz, nézed a virágot. — Nini, itt emberek laknak körülötted. Hol voltak ennyi ideig, már alig hiszed, hogy béke és virág is van. Enyhe egyöntetű zaj hallatszott föl: a patak zúgása. Bóbiskolni kezdtél? nem, nem, álmodsz, ébren vagy. Virág... De a tetőn kopogni kezdett, eső eredt meg, amely egyre hevesebb lett. Lent a patak is dühöngeni kezdett, heves hullámok surlódtak a malom hasához. Egyre elviselhetetlenebből ordított belőlük a lét ridegsége. Dühöngött a háború lelke, borzalmat üvöltött, fájdalmat harsogott, halottakról jajgatott, véres pólyákról, amikbe összevarrt embercsonkokat csavartak és vérről, vérről, vérről... Fölrémülsz a saját hangodtól... Aludtál? álmodtál?... Nini, a virág... És lihegve a futástól, kócosan és rémülten ott áll az ajtóban a szolgálólány. Most egyszerre csönd lesz. Hullám, eső elcsitul. Visszadőlsz az ágyra húnyt szemmel. Mire a szemed kinyitod, a lány ott áll az ágyad mellett. Csupa részvét. — Valami fáj? — Nem felelsz. Mosolyogsz. — Fáj? ■— kérdi újra. Olyan gyönge és tehetetlen ebben a kérdésben. — Mi fáj? — sürgeti. Már nem mosolyogsz. — Az élet. — De erre a feleletre már ő mosolyog. Most már ő az erős. Biztos és fölényes. Anya. — Kisfiam, — azt mondja az ő kedves, idegen szavával. — Kisfiam. — Irtózatos erővel belédmarkol valami. Neked soha senki nem mondta azt, hogy kisfiam. Neked nem volt anyád, te megölted őt, az életed első percében. Fölnyújtod a két karod a lány nyakához, magadhoz húzod őt, zokogva csókolod, a száját, a mellét, az ölét. Nem szól, csak mosolyog, derűsen, jóságosan s mintha magasról és messziről nézne. A szemében hír van: kisfiam. S úgy adja magát, szelíden mosolyogva. Aztán csönd van és béke. Aztán őt is megölted. A malom messze van a községtől, ahol a bábaasszony segíteni tudna. Hát ő maga próbál segíteni a baján. Mit is csinálna szegény egy apró kis jószággal? Hát nem szól senkinek, neked sem, nem is tudsz semmiről, egyszer csak hozzák félholtan. De már beszélni nem tud, már nem tudja többé mondani: Kisfiam. — Meghal szép szelíden és gyorsan, hogy minél kevesebb bajt okozzon. — Irgalmas Isten, — mondod — mit még? ... Várj csak még. A patak folyik tovább, a malomkerék forog. Tél múltával az ezred visszatér Theresienstadtba, téged Teplicbe visznek. Folytonos főfájás és rheuma gyötör. Nem bánod a betegséget, fölcsillan a remény, hogy az majd meghozza a szabadságot. És utat nyit számodra: haza... És közben a kezedbe jut a pesti Phoenix új száma, amely a versedet hozza Azt mondják, hogy sorsa az embernek Mindenkitől elhagyatva élni Csillagának martalékul adva...« Aztán Teplicből is megy tovább. A betegség elhatalmasodik rajtad. Jobbkarod puffadt, alig birod el a pennát. Már fáradt a hangod. Reményed fogyóban: a hazatérés lidércfénye már nem kápráztat. Már nincs megváltás, a hazatérés sem az. — »Kifáradt reményim napja. Mire vársz még, mire késel?...« — Írod Innsbruckból,ahová időközben jutottál. S most már nem kellesz az osztrák ármádiának. Amit kérelmek özöne, pénz, befolyás nem értek el, azt megtette az irgalmatlan betegség. Fölvirradt az annyiszor megálmodott, megimádkozott, megváltó nap. És nem találtad a helyedet benne. Már nélküle is meglettél volna. Elkésett. (Folyt, kov.) 15