Magyarország, 1936. január (43. évfolyam, 1-25. szám)

1936-01-01 / 1. szám

1938 január­­ szerda MAGYARORSZÁG ■ BIHARFÜRED Válasz Zilahy Lajosnak írta Babits Mihály Zilahy Lajos a tegnapi Magyar­­országban megállapította, hogy a biharfüredi találkozó dolgában bizo­nyos »eltérés« van köztünk. Az el­térés nem elvekből fakad: elvben egyek vagyunk. Egyikünk sem áll úgynevezett »politikai« alapon. Gyű­löljük a gyűlöletet, mely éket ver a nemzetek közé. Hiszünk a szellem értékében és erejében s a kultúra feladatának tartjuk, hogy összekösse, amit a politika széttép. A biharfüredi gondolat nekem ere­detileg éppoly rokonszenves volt, mint Zilahynak. Román és magyar írók kézfogása! Találkozás egy kicsi szigeten, a nemzeti viszályok, poli­tikai torzsalkodások hullámai fölött! Gyönyörű álom s változatlanul hi­szem, agogy több mint álom. A sziget létezik s ezen a szigeten valóban ta­lálkozni fogunk. Csak éppen nem gondolom többé, hogy ez a sziget Biharfüreden van. Egyáltalán nem gondolom, hogy a földrajzi mappán van. Zilahy félreért, mikor úgy véli, hogy hitemet személyi sérelem törte meg. Engem személyi sérelem nem ért. A román hatóság döntése, mely erdélyi felolvasásaimat betiltotta, nem irányulhatott személyem ellen. Ha Zilahyt detektívek kísérték vissza a határig, mikor atyja sírját akarta meglátogatni Szalontán, ez valóban az ő személyi sérelme volt. Bennem azonban nem az embert érte sérelem, hanem az írót — a magyar írót. Még­­csak nem is »egy« magyar írót. Hisz én mindig távol toltam a politikától! Béke, testvériség, az európai kultúra egysége: ez volt az én nemzetközi po­litikám. Engem személyileg nem érez­hettek veszélyesnek a román hatósá­gok. De veszélyesnek érezték bennem magát a magyar irodalmat, a magyar kultúrát. A sérelem ezt az irodalmat, ezt a kultúrát érte. Zilahy hangoztatja, hogy az ilyen sérelemért nem lehet felelőssé tenni a román írókat. Ebben igaza is van s eszembe sem jut, hogy felelőssé te­gyem őket. Sőt meg vagyok győződ­ve, hogy efféle intézkedések belőlük is ellenérzést váltanak ki. Vámsorom­pó a kultúra ellen: mindig ellenszen­ves egy igazi írónak, akármilyen nem­zetiszínűre festik is. A román írókat sokkal jobban becsülöm, hogysem azt képzelném róluk, hogy nekik rokon­szenves. Eftimiu bátor kiállásáról én is tudok. S még abban is igazat adok Zilahynak, hogy nem követelhetünk minden román írótól hasonló kiállást. Elvégre az író feladata az írás, a cselekvés a politikusoké- A­­bátor ki­állása már cselekedet és politika. Ahogy Zilahy mondja: nem szögez­hetjük feltételként a román írók mel­lének, hogy tagadják meg szolidaritá­sukat a saját politikusaikkal. Amit talán nyíltan nem is mindig tehetné­nek. Ez mind így van és igaz. De legyünk tisztában vele: az egész biharfüredi terv már nem az írás, ha­nem a cselekedet birodalmába tarto­zik. Az író, aki a biharfüredi találko­zón részt vesz bármelyik oldalról, ez­zel a lépésével nem irodalmat csinál, hanem politikát. Ebben semmi rossz sincs. Az írónak époly joga cseleked­ni és politikát csinálni, mint bármely más embernek (nem mint írónak, ha­nem mint embernek). De a politikát csak a siker kilátása igazolja: mi az, amit el lehet érni vele? A cél ezúttal a román és magyar kultúra egymásra­­hatásának egyengetése lenne. De mi­csoda paradoxon erről beszélni és ugyanakkor belenyugodni, hogy a magyar kultúra elé Romániában vám­sorompókat állítsanak! Vagy legalább belenyugodni, hogy ezek ellen a vám­sorompók ellen nem kívánhatunk til­takozást az értekezlettől. Attól az értekezlettől, amelynek kifejezett cél­ja éppen a román és magyar kul­túra egymásrahatásának egyengetése lenne. Zilahy aggódik, hogy a román kor­mány esetleg nem engedélyezi a ta­lálkozót. S csakugyan, ha a magyar kultúra romániai terjedésének hasz­nára válhatna ez, félni lehet, hogy nem engedélyezik. Hiszen eléggé meg­mutatták, hogy nem érzik kívánatos­nak a magyar kultúra romániai ter­jedését. De ha engedélyezik is, hol van itt az a szabad levegő s akadály­talan kölcsönösség, amely az ilyen ér­tekezlet értelmét megadja? Nem lesz-e így az egész találkozóból való­ban paradoxon, üres játék és beszéd? A kultúra aligha húzhat hasznot ebből,­­legfeljebb a politika. Hatása inkább csak mint tüntetésnek lehet s ezt a hatását nagyon nehéz kiszámí­tani. Az ilyenféle hatás ritkán alapul finom különbségtételen. Nem fes­tene-e furcsán a világ előtt, hogy el­megyünk kölcsönösségről és testvéri­ségről ömlengeni egy olyan országba, ahova nem eresztenek be, mihelyt valóban kultúránkból akarunk vala­mit kivinni s mint írók állunk a pó­diumra? Dehát lemondjunk a kulturális köl­csönösség és testvériség missziójáról? Lemondjunk a találkozásról, a sziget­ről, a kézfogásról a politika sorom­póin át? Szó sincs róla, erről nekünk sohasem szabad lemondanunk. S nincs is ok rá, hogy lemondjunk. A sziget, ahogy mondtam, valóban létezik, csak éppen hogy nem a földrajzi mappán fekszik. Ez a sziget maga az iroda­lom, ahova mindannyiunknak van be­járásunk, sőt tehetségünk arányában bizonyos fenhatóságunk is. Itt csak tőlünk függ, hogy leromboljuk a so­rompókat s a magyar és román kul­túrát gazdagítsuk egymás ízeivel. Csak tőlünk függ, hogy a két nép szellemét egymás megértésére vezes­sük. Ehhez sincs szükség semmiféle értekezletre s intézményes mozgalom­ra: politika és államhatalom semmit sem tehet ez ellen. Itt az írás maga válik előbb-utóbb cselekedetté s az író, mint író, hatályosabb politikus a politikusoknál. Biztosra veszem, hogy irodalmaink élni is fognak ezzel a nemes, lassú, de tagadhatatlan hatalmukkal a jó cél érdekében. A magyar irodalom egyre több és több érdeklődéssel fog for­dulni a román felé, annál inkább, mert a nyelvi különbségen át az erdé­lyi írók közvetítőül és tolmácsul szol­gálhatnak. S ha a román literatúra hasonlóan elfogulatlan rokonszenv­ Hadvezérek és diplomaták (A Magyarország katonai munka­társától.) Olaszország marsallja, Emi­­lio de Bono, az ősz Quadrumvir, Milánóba érkezett és a Grand Hotel Cavour-ban szállt meg. Ugyanakor olvassuk, hogy Nagybritannia volt külügyminisztere, Sir Samuel Hoare, a croydoni repülőterein elbúcsúzott barátaitól és szerencsésen Zürichbe érkezett. De Bono-t Makalléból, a csatatérről, Hoare-t Genfből, a diplomáciai har­cok mezejéről hívták vissza. Az előbbi vérnélküli háborút akart vezetni, az utóbbi a vérontás beszüntetésére békét akart teremteni. Akaratlanul is párhuzamot kell vonnunk a hadvezér és diplomata közös sorsa között. Igaz, mindketten elbuktak, de bukásuk fel­emeiben szép volt. De Bono könnybe­­lábadt szemeire és Hoare zokogására milliók figyeltek fel. Milliók rokon­­szenve kísérte őket, mikor göröngyös útjaikról fáradtan és csalódottan otthonukba tértek vissza. Mind a ketten gyilkos örvényektől féltették hazájukat, ezért voltak engedékenyek és talán túlságosan érzelmesek is. Ezek a bölcsek előbb elértek a tátongó szakadékok szélére és ott állj­t akar­tak parancsolni a felelőtlenül csa­pongó érzelmeknek. A milliók megértették őket és fájó szívvel intenek búcsút a két férfiú­nak, aki a vér folyamának megállítá­sában esett el. De igazában csak azért estek el, hogy ismét felmagasz­tosuljanak, mert nem sok idő fog el­telni, míg De Bono marsall lovas­szobrot kap hazájában és Sir Hoare-t a Nobel-békedíj koszorújával fogják ékesíteni. Az aszmarai főhadiszállásra bevo­nult az új marsall, Pietro Badoglio, akiről azt kivesztették, hogy magával vitte az európai gyors hadviselés új stílusát. Az öreg gyarmati katonát felváltotta a vezérkar erélyes főnöke és ma, hat hét elmúltával, a győzel­mesen előrenyomult olasz hadsereg ott áll, ahol De Bono önként megállí­totta. Badoglio marsallnak is be kel­lett látnia, hogy Etiópia nem Lom­bardia. A Downing Street öreg palotájába bevonult az új külügyminiszter, Cap­­tain Anthony Edén, akiről azt híresz­telték, hogy a népszövetségi appará­tus felhasználásával, ifjú hévvel a­ szigoros megtorlások útjára fog lépni. Edén hat hét múlva megint az el­kerülhetetlennek látszó európai há­ború rémével fog szembetalálkozni és megállapíthatja majd, hogy a dip­lomáciai hadállások változatlanul a Hoare-féle vonalban állanak. Ekkor majd Anthony Eden is be fogja látni, hogy Etiópia nem lehet Elzász- Lotharingia. De Sgardelli Caesar 3 A rádlakészüléket készségesen bemutatja: Magy. kir. udv. hangszergyár VII., Rákóczi uS 60 6­0 .Q. 'O 'C .g~Q Q vel tárja ki ablakait a magyar szel­lem hatásai előtt, talán előkészítheti az időt és levegőt egy új­­biharfüredi találkozóra­. Amelyből már a kultú­rának is lesz mit várnia és nem csu­pán a politikának. Beszél a holttest A boncolás adatai alapján új nyomokon keresik Hustyava szi­csmester gyilkosát (A Magyarország tudósítójától.) Négy nap után tegnap végre felbon­­colták­ a törvényszéki orvostani inté­zetben a meggyilkolt rózsautcai szűcs­mesternek, Hustyava Györgynek a holttestét. A boncolás eredményét nem hiába várták nagy érdeklődéssel a főkapit­tányság bűnügyi­­osztályán. Meglepő adatok birtokába jutottak a rendőrök Kiderült például, amit eddig senki sem tudott, hogy az öreg szűcsmes­tert voltaképpen megfojtotta a gyil­kosa: a halált fulladás okozta. A fejen és az arcon talált sérüléseket a gyil­kos már akkor ejtette áldozatán, ami­kor az halott volt. Azt is megállapí­totta a boncolás, hogy a gyilkos kisebb reszelővel, vagy más tompa szerszámmal és szűcstűvel ejtette halott áldozatán a sérüléseket. Most már új nyomokon indulhat el a rendőrség munkája. Kétségtelennek látszik, hogy a vérengző gyilkos maga is összevérződött. Véres lett a ruhája, a keze és az a szerszám is, amellyel áldozatát összeszurkálta. A rendőrség tehát most a vérnyomok alapján keresi a titokzatos ismeretlen gyilkost. A közönség, mint ilyenkor mindig történni szokott, hírekkel igyekszik segíteni a rendőrségnek. Százszámra érkeznek a főkapitányságra bejelenté­sek, gyanúsan véres emberekről, vér­­foltos ruhákról, egyelőre azonban semmi eredményt nem hoztak. Két férfit és egy nőt vallatnak e pillanatban a detek­tívszobában. Ez a három gyanúsítottja van a rózsautcai gyilkosságnak, de kevés a remény ahhoz, hogy közöttük volna a tettes. A négy nap előtti gyilkosság nyomo­zása egyelőre holtponton van, bár megállapíthatóan a rendőrség embe­rei kitűnő munkát végeznek és min­­dent megtesznek a rejtély megoldása érdekében.

Next