Magyarország, 1936. január (43. évfolyam, 1-25. szám)

1936-01-01 / 1. szám

93. január­­ szerda MAGYARORSZÁG Szombattó£ szombatig minden héten új kis hetiregény! BOZZAI PÁL Írta: Szalai Imre (3) Látlak, mint rakosgatod hol­mid, ülsz a szekrényed előtt s arra gondolsz, ezek a holmik talán sosem lesznek többé a tiéid. Kihagyottak és gondozatlanok lesznek. Néhány levél, néhány írás, — nagy Isten, hiszen még nem is éltél!... A térdeden a könyö­köd és a fejed a tenyeredben. Üres szemmel nézel a szekrény sötét és néma zugaiba. És belenézel a lelked szekrényébe. Búcsúzol. Kitől is?... Apád... Fáradt, száraz öregember. Gyerekkorod? A pozsonyi sváb lány? A gulácsi holdfényarcú dáma..­. Álltam ablakod alatt. Hogy elmúlt- Hogy elmúltak a régi dolgok... S a Balaton?... Teremtő Isten! Látom-e még?... A Balaton ... Ott pihen és hallgat a­ legszebb kék, ami valaha volt a földön. Partjainak szeszélyes vona­lait sás-szigetek őrzik. Rejtelmes áramlásai hideg színű foltokat kül­denek előőrsnek a mély felé. S a túlsó part elmosódó árnya mosak­­ozik a csodálatos teknőben. Ha most megfordulsz, a szelíd hajláson súlyos fejű napraforgókat látsz bókolni a víz felé, sárga arcukat mutogatják érett örömben. És fönnebb a szőlők sora. Présházak fehér fogai a nagy állat­ alakú hegyek arcában. Ezer­fajta zöld köröskör ül. Mind arról beszél, a naptól bágyadt fű is: vala­mikor ezt a humuszt is a Balaton­­vize fedte... Balaton... De reggel már rukkolsz. Sorbán- Hosszú lépésekkel. Nem nézel jobbra se, balra se, csak vágod a lábadat, mint a többiek. De mentek, mentek előre. És úgy figyeled magad, mintha mindezt egy más ember csinálná... Aztán jönnek az első sebesült transz­portok. Fáradtszemű, tépett ruhájú emberek. S mintha egy más planétá­ról jöttek volna­­ a kezük, a fejük, a lábuk fehér kötésbe pólyázva olyan, mintha az Isten játszott volna velük, törékeny babákkal s most mindenün­nen összeszedett-vedett rongyokba ta­kargatta volna őket, mint aki már megbánta tettét Aztán mentek tovább, mentek ti is. Egyre több katonával találkoztak, sebesülttel, egyre nagyobb a zsibon­­gás az utakon. Cegléden megálltok, ott lopsz annyi időt, hogy beugorj Vágó Károlyhoz, akit eddig csak a levelein keresztül ismertél. Azt hitted, ettől a rajongótól tudsz majd valami életre-ünnepre­ valót magaddal vinni. S egy fiatalembert találtál, akiben boltozatostul leszakadt az ég s most mintha vakon támolyogna és levegőt sem kapna. Valamit szeretett volna mondani... És végre: — Ugyebár a katonaság nem filo­zófusnak való?... — kérdezte szeren­csétlenül. Gyorsan elkövetkezel. Ő megérezte, hogy menekülsz, könnybe borul a szeme, tehetetlen. Egyszerre forogni kezd, valamit keres, valamit, amit ő nagyon szeretett s most áldoz­ni szeretne. Kikapta a könyvtárából Louis Blanc négykötetes könyvét, a »Histoire des dac­ans«-t és beletömte a bornyádba. Tovább. Éjjeli szállás egy szűk kis falusi házban. Tömérdek ember. Sűrű pipafüst, kegyetlen szagok, állandóan éber és ébrentartó viszketegség. Nem bírod,­­ ki a levegőre!... Odaküan hűvös éjszakai szél. Jársz föl-le, föl­le. Majd csak elmúlik az éj. Meg­­állsz. Most egymásután, tisztán, de amit a messzeség elfojt: bamm, bamm... Az első ágyúhang... Bam­bán belebámulsz az éjszakába. Amer­­ről a hangokat hallod. És próbálod megrázni magad, mint ahogy egy mélyen alvó embert ébresztünk a mellénél fogva. De aztán nem érzel semmit többet. Háború? Hogy érthető meg ez a szó? Mennyi lelke van és micsoda lelketlenség van mögötte? Tágra nyílt szemmel bámészkodól, keresed, mi van ebben a szóban, szenvedély­es szenvedés, nagy fájdalmak, kis örö­mök, igazság mi van benne és mi ba­bonás legenda?... Hajnalodik. Mars. Egyre közelebb az ágyúszó. Mars, mars. Puskaropo­­gás. És már benne vagy... . Mentek előre. Éles zizzenés, a tár­sad elesik melletted. Összerezzensz. Másik társad megdől, hátra mintha a golyó után nézne.. Aztán lefordul a földre ő is. Közvetlen közelében egy harmadik. A negyedik a bukó után kap, a keze lehull és beleomlik a többi közé kimeredt szemmel nézel utánuk. De hogy ők és nem te, ez oly termé­szetes. A világ egyszerre két részre szakadt: minden rajtad kívül, — és te... Mi ez?! — kérdezed magadtól. Hol a bajtársi együttérzés, amiben a közös szent cél és a néhány napos együttes nélkülözés összekovácsolt benneteket? Ők elhulltak és te csak marsolsz tovább. Föltámadó életösz­tön, az érzések elmerevedésével? Kö­telesség, muszáj? De hát te vagy az, aki csaknem közömbös némasággal bámulod őket és csak mész tovább? Mért nem maradsz velük, bekötözni sebeiket s mért az az ellenállhatatlan kényszer, hogy csak menj tovább, tán hogy ugyanez a sors érjen téged is? Keresed az egyén és a közösség fogalmát. De ezt most nem értetted. Ezt sokkal később érthetted csak: ahol a halál volt az úr, ott az egyén élete volt a fontos s ahol az élet volt az úr, ott a közösség élete. A halottakon átlépünk, az élővel megosztjuk utolsó falatunkat. De most ezt még nem tudtad. Most csak szegény lettél, mindenkorra vándor, néma vad az idegen pusztákon, míg otthon kongatják a harangokat... Puskapor és füst áraszt el mindent. Sárban, pocsolyában fekszel. Az em­ber minden pillanatban utolsó ned­ves lélekzetét veheti. És egyszercsak hirtelen, mintha te találtad volna ki és mintha soha senki ezt még nem mondta volna, egész egyszerűen és komolyan... gyermeki egyszerűséggel kimondtad: Ez őrültség! — Ősi tisz­tán, ítéletes biztossággal, mint ahogy egy gyerek boldogan és frenetikusan maga rájön valamire, amin azonban a felnőttek már csak mosolyogni tud­nak s oly egyszerű és természetes, hogy ők maguk már rég nem is tud­ják. Az ember ősi ellenségei, tűz és vas és vér és jaj szövetkeztek ellene és az ember pokoli vakságában föl­használja őket önmaga ellen. S míg szilaj röhögésben­­ pukkad az ágyú­golyó, az ember látócsőt illeszt a sze­me elé, hogy meggyőződjék, jól dol­gozott-e? És csak csinálni tovább, napokon, heteken, hónapokon át. Nappal és éj­szaka, este és reggel. Gyötrelmes örökkévalóság a gyötrelmesen rohanó órákban. Rohanni egyik buckáról le, a másikra föl, hallgatódzni bizonyta­lan súlyos csöndben, süketülni ékte­len, egeket szaggató robbanásokban, melyeket már nem a fülével hall, ha­nem az agyával érez, tovább szédülni, levegőt koldulni a füsttenger egy leb­­benő nyílásán át, nekiesni a vizes árok falának, feküdni a lucskos ré­teken, nem bújhatni be melegért, szá­raz ruháért sehova, nem ülhetni le békében sehova, nem hányhatni le a szemet, nem zárhatni be a fület, ki­sebesedett ujjakkal tapogatni a sötét­séget, ahol fények lobbannak és zu­hognak a homály gyomrába, per­cekre elvakul az ember, sebesülteket visz a kocsi, véres testvafatok lógnak, vér cuppog, loccs-loccs, egy jó szót szólni csak valakivel, jaj, bomba csap melléd, nekivág valami deszkafalnak s nem tudod mi reccsen, a csontjaid vagy a deszka, képek villannak előt­ted, pillanatokra emlékek, tovább, Pannika, tovább, Balaton, tovább, Hunfalvy, tovább, föltápászkodsz, rohansz, tovább, egy fatörzsre lépsz, lezuhansz, mély verembe zuhansz, zuhansz, meddig jó ez, jó ez, tovább, végre-végre leérsz, semmi bajod nem esik, föltápászkodsz, kimászol, tovább, virrad már? ... halk hangon könyö­rögsz az orosz golyónak, kíméljen meg és ne tévesszen el és végre beléd, beléd és ne melletted sivítson ... Az­tán egyszer csak megtudjátok, hogy mindennek vége. A zarándi hegyek közt bolyongtok lerongyolódva, kiéhezetten, remény­vesztetten. Minden percben arra vár­va, hogy az oroszok rajtatok ütnek. S míg a többiek ledobják magukat valami szakadék alján, te megállsz egy hegytetőn és ásni kezdesz. Mit te­metsz itt el? A reményt, a szabadsá­got, a­ feltámadást, a fiatalságod. Ma­gyarországot temeted. Nem könnye­zel, szárazon fényes a szemed, ünnep ez, a végzet ünnepe. Előszeded a bor­­nyádból a négy kötet Louis Blanc könyvet. Ráhányod a földet. Fölébe nyírfavesszőt ütsz síremléknek. — Be­­tula alba — mormolod indulóban, ahogy az iskolában tanultad, — fehér nyír­.. És nem búcsúzol, csak ittha­gyod, tüdőd, sose térsz meg ide többé. Aztán végre is eljön... A sötétsé­gek sötétsége. Világos. A fegyver­letétel. De csak a fájdalmas országé, a tied nem. Te cipeled tovább. Most már nincs harc, de a fegyver igája kétszeresen súlyos. Kazánsebesen vagytok. Besoroznak az osztrák ár­mádiába. Hajtanak mint a barmokat Temesvárra. Nyolc napig időztök itt, alig bírnak életet venni belétek, hogy folytathassátok utatokat. A Bánságon át haladtok tovább. Út­közben a lakosság szitkozódik, má­sok gúnyolnak, mások siratnak. Per­­laszo­n és Titelen kövekkel hajiigál­­nak. Helyenkint le­köpnek. Itt leple­zetlen ellenszenv, amott leplezett ro­­konszenv. Horvátország némán­ fo­gad, de enni-inni ad. Eszéken végre fedél alá juttok. Mogorván néz a Dráva, de a pihenés örömjében egy percre megcsillan előtted a Balaton tükre... Vukováron bor és gyümölcs vár benneteket. Verőcén farkaséhe­sen rászeded magad, hogy egy kocs­mába térj. Mire számolni akarsz, már rég kifizetve minden. Titkos együttérzők ... Pettaunál megálltok, reménykedsz, hogy Olaszország felé vezet az út. De nem. Észak felé men­tek tovább. Bécsből csak a Stephans­­dómot látod, siettek, onnan már gőz­kocsival utaztok. Gansendorf­nál egy percre megáll a gőzkocsi, mohón ki­hajolsz, magyar szót hallasz. Hazád­ról kérdezel,­­ azok elfordulnak zo­kogva, a gőzkocsi visz tovább, ször­nyű pöfékelés közt, magyarjaidat el­takarja előled a füst. Morvaországon át utaztok. Brünnben a Spielberg alatt megszálltok, halljátok suttogni a kazamaták kínzóeszközeit, borza­lom fog el benneteket, — de nem ma­radtok. Elcsigázva, elcsüggedve ér­tek Josefstadtba, ősz van. V. Szíved összetépi a honvágy és­­ a méltatlan katonaszolgaság. írod,a le­veleid, apának, barátnak, testvérnek s minden levél, minden üzenet, min­den fohász és minden fájdalom, haza... Szigorú sorsod egyedüli tá­masza a remény, hogy kimentenek. Nappal a szolgaság, éjszaka az írás. Gyertyád csonkig leég s te még ott virrasztasz fáradt fénye mellett. Kö­nyörögsz és sürgetsz, átkozódol és tervezgetsz: hogyan, mit lehetne. A kiváltás minden harmadik szavad és­ haza­d minden második. És várod a trombita hangját, amely halottaidból föltámasztana. De a hosszú gyalogút két országon át, szállás nélkül, köpö­nyeg nélkül a szabad ég alatt s a rossz táplálkozás ledönt a lábadról. Tífuszba esel. Hónapokig nyomod az ágyat. Tavasz elejére meggyógyulsz. 1850-et írunk. Akkor hallod, hogy mód van a hazajutásra, toboroznak Magyarországba készülőket. Hogyan, hogyan!? Ujjongva rohansz jelent­kezni, hogyan?! És megtudod, hogy mi ára van a haza­jutásnak: csendőr­nek kell jelentkezni. Hogy te is ott tartsd a kezedet a szerencsétlen, el­némított ország ordítani kész szája előtt. Kérdezik: akarsz? A szájad összeharapod és a fogaid között sziszeged. Nem!... Úgy támolyogsz ki. A szemed elbo­rítja a könny. De ezen az áron? Nem... Hát itt vergődöl tovább. Elnézel időn­­kint a könyvárushoz, látod tengerét az iratoknak, amelyek a halott Ma­gyarország sorsával törődnek. Mi­csoda sors ez! Sakálok, hiénák rág­csálnak a tetemen s így tengetik éle­tüket. Idegen tollászok, értetlen lélek­kel, vagy megvásárolt skriblerek. El­dobod a tollad, írni? Ha ilyenek is ír­nak? Menekülnél... de hová? Ital? nem bírod. Még a dohány... Komisz, de néha különös kegyelem folytán hat ezüst krajcárért kapsz két csomó szi­vart, ez elég öt napra. Bebújsz a ka­szárnya sarkába Lamartine, Thiers mellé, amelyeket egy kölcsönkönyv­­tárból szerzel. És az olvasás újra föl­támaszt. Újra írod buzgón a bíró és kétkedő leveleket, reménykedőn és re­­ményt vesztve, magadat hitegetve és kétségbeesve, a kiváltásért, szabadu­lásért. Nyirkos, bolthajtásos falak, keskeny sötét ablak alatt, töredezett ágy, zsírjában félig megfalt olajlám­pa, — ez a környezet. Nem különbözik semmiben a börtöntől. S minden el­múlt nap elveszett, mint a lámpának kiömlött olaja__ Elmúlt a nyár. Theresienstadtba visznek, onnan Eichwaldba. Itt lesz téli szállásod, egy malomban. Ba­rátságos háznépnél, nyugalomban és megelégedésben élsz. Szeretnek. A szolgálólány különösen kedvez. Ki tudja, honnan szerezte, az első este virágot tesz az asztalodra. Megüt­közve nézed. — Nicsak, virág... Lefekszel. De szemedre nem jön álom. Nyugtalan hánykolódsz. Hir­telen fölülsz, nézed a virágot. — Ni­ni, itt emberek laknak körülötted. Hol voltak ennyi ideig, már alig hiszed, hogy béke és virág is van. Enyhe egyöntetű zaj hallatszott föl: a patak zúgása. Bóbiskolni kezdtél? nem, nem, álmodsz, ébren vagy. Vi­rág... De a tetőn kopogni kezdett, eső eredt meg, amely egyre heve­sebb lett. Lent a patak is dühönge­­ni kezdett, heves hullámok surlódtak a malom hasához. Egyre elviselhe­tetlenebből ordított belőlük a lét ri­degsége. Dühöngött a háború lelke, borzalmat üvöltött, fájdalmat harso­gott, halottakról jajgatott, véres pó­lyákról, amikbe összevarrt ember­­csonkokat csavartak és vérről, vér­ről, vérről... Fölrémülsz a saját hangodtól... Aludtál? álmodtál?... Nini, a v­i­rág... És lihegve a futástól, kócosan és rémülten ott áll az ajtóban a szol­gálólány. Most egyszerre csönd lesz. Hullám, eső elcsitul. Visszadőlsz az ágyra húnyt szemmel. Mire a szemed kinyitod, a lány ott áll az ágyad mel­lett. Csupa részvét. — Valami fáj? — Nem felelsz. Mosolyogsz. — Fáj? ■—­ kérdi újra. Olyan gyönge és tehetet­len ebben a kérdésben. — Mi fáj? — sürgeti. Már nem mosolyogsz. — Az élet. — De erre a feleletre már ő mo­solyog. Most már ő az erős. Biztos és fölényes. Anya. — Kisfiam, — azt mondja az ő kedves, idegen szavával. — Kisfiam. — Irtózatos erővel beléd­­markol valami. Neked soha senki nem mondta azt, hogy kisfiam. Neked nem volt anyád, te megölted őt, az életed első percében. Fölnyújtod a két karod a lány nyakához, magadhoz húzod őt, zokogva csókolod, a száját, a mellét, az ölét. Nem szól, csak mo­solyog, derűsen, jóságosan s mintha magasról és messziről nézne. A sze­mében hír van: kisfiam. S úgy adja magát, szelíden mosolyogva. Aztán csönd van és béke. Aztán őt is megölted. A malom messze van a községtől, ahol a bába­asszony segíteni tudna. Hát ő maga próbál segíteni a baján. Mit is csi­nálna szegény egy apró kis jószág­gal? Hát nem szól senkinek, neked sem, nem is tudsz semmiről, egyszer csak hozzák félholtan. De már be­szélni nem tud, már nem tudja többé mondani: Kisfiam. — Meghal szép szelíden és gyorsan, hogy minél keve­sebb bajt okozzon. — Irgalmas Isten, — mondod — mit még? ... Várj csak még. A patak folyik tovább, a malom­kerék forog. Tél múltával az ezred visszatér Theresienstadtba, téged Teplicbe visznek. Folytonos főfájás és rheuma­ gyötör. Nem bánod a be­tegséget, fölcsillan a remény, hogy az majd meghozza a szabadságot. És utat nyit számodra: haza... És köz­ben a kezedbe jut a pesti Phoenix új száma, amely a versedet hozza Azt mondják, hogy sorsa az embernek Mindenkitől elhagyatva élni Csilla­gának martalékul adva...« Aztán Teplicből is megy tovább. A betegség elhatalmasodik rajtad. Jobb­karod puffadt, alig birod el a pennát. Már fáradt a hangod. Reményed fo­gyóban: a hazatérés lidércfénye már nem kápráztat. Már nincs megváltás, a hazatérés sem az. — »Kifáradt re­ményi­m napja. Mire vársz még, mire késel?...« — Írod Innsbruckból,ahová időközben jutottál. S most már nem kellesz az osztrák ármádiának. Amit kérelmek özöne, pénz, befolyás nem értek el, azt megtette az irgalmatlan betegség. Fölvirradt az annyiszor megálmodott, megimádkozott, meg­váltó nap. És nem találtad a helyedet benne. Már nélküle is meglettél vol­na. Elkésett. (Folyt, kov.) 15

Next