Magyarország, 1936. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1936-01-04 / 3. szám
1936 január 4 szombat MAGYARORSZÁG Szombattól szombatig minden héten új kis hetiregény! BOZZAI PÁL Írta: Szalai Imre (5) Komoran, vészesen dobogott a szíved, odafönn recsegtek, ropogtak a gerendák, vijjogott a harangkötél, kongott, sivított a harang. Az emberek az utcán összeszaladtak, asszonyok kibontott hajjal, férfiak őrült, révedező szemmel rohantak és a két kezüket a mellükre szorították, fájdalmasan, kínlódva jajgattak: szívem... a szívem ... És a szíved vert és a harang kongott és... nem volt tovább... Világos reggel van és harangzúgás. "A szíved majd kidobja a melled boltozatát. Fáradtan, reszketve felülsz az ágyban. Kezed végigjár homlokodon, szemeden. Gyorsan öltözöl. A harang zúg. Tíz óra van, délelőtt, ünnep. Csöndesen ballagnak az emberek a templom felé. Künn a levegőn egyszerű, színtelen langyos nap. A templom előtt megvárod a harangozót. Fiatal parasztgyerek, arcán az élet boldog tudatlansága ... Mi történhet még? Az otthon nem gyógyított meg. A Balaton sem. A Balaton! Mi jöhet még? Gyerekek mennek el melletted, szép ünneplő ruhában. — Dícsértessék! — mondják szép tisztességtudón, elmenőben. — Dícsértessék!... a többit már elnyelik. — Mindörökké... — válaszolod jó örömmel, gondolataidból fölrántva, csak gépiesen kezdve, de magadra eszmélve később. És melegség és krisztusi szeretet ömlik el benned. A gyerekek visszanéznek rád. Megállsz te is, viszszafordulsz. — Gyere ide, — szólsz a legközelebb álló kisfiúnak. Kalaplevéve áll, komoly, csizmás legényke. Akarsz valamit mondani. De ugyanilyen volt a Búzás Pisti melletted a padban, tizenöt évvel ezelőtt. Félsz, ha megszólalsz, könny szalad a szemedbe. Kinevetnének. A Búzás Pisti is nevetett volna. Egy ezüstpénzt nyomsz a gyerek markába. Aztán szórakozottan a kalapod mellé nyúlsz, lassan elsétálsz. A gyerekek összebújnak mögötted, csöndesen megtárgyalják az esetet s hosszan nézik a nagy pénzt és a furcsa távozót lemész a Balatonhoz. Üldögélsz, rádesteledik, eső, szél támad, te csak ülsz mozdulatlan. Megszürkül a nádas, megfakulnak a fák, kopog a járatlan móló kövein az eső, nagy, kékbehajló esőcsomók borulnak sebesen egymás fölé. Az éj sűrűsödik. Szíved ellepi a nyugtalanság. Zúg, zúg a szél s az eső... S valaki íme a parti kalyibák mellett fütyülni kezd. A szél süvít. S elindulsz megkeresni, ki az a hatalmasan egyszerű ember, aki ilyenkor fütyülni tud... VIII. A környéket járod. Átmész szülőfaludba, Kővágóörsre. Elmész a temetőbe. Ott fekszik a Bohár Gábor. Egy karácsonyi éjen találkoztak vele utoljára. Langyos karácsony volt az, szende, enyhe napfény sütkérezett a havon, szabadságra jöttél, haza... Verebek berregő röppenése , üdvözölt jöttödben, kedves ugrabugraja. Kányák sétáltak méltósággal, libák szomorkásán gágogtak. A falu fölött ittott mozdult csak egy-egy kémény a füstjével, az egész tél, az egész fehér karácsony egy nagy felejtés volt akkor, te meg most csupa emlékezés vagy. Dehát olyan messze van a kettő egymástól? Nem ugyanaz a küzdés és ugyanaz a vágy mindkettő? Igen... ja igen... És aztán megbújt hófalatok fehérlettek a bizonytalan zöldből. Nem tudtad, melyik a nyugvó nap és a feljövő hold aköd mögött. Jobbról egy szétfolyó, balról egy sűrűsödő fényes tányér... Mennyire emlékszel! Csöndes poharazgatás után ejtek misére mentél. — Mennyből az angyal... — félénk, göröngyös utjain az éneknek.. Aranyfoltok az oltáron. Gyertyák ájtatosan büszke lobogással: élünk! Galambszürke fejek a gyertyafények glóriájában: férfiak. Tanka, mozgó fecskendőhullámok, aszszonyok. Elvénhedt koszorúk a falon. Lihegő orgona. Nehéz, túlzott falak- Méla, ódon hangulat. A padok közül kinyúlnak a vaskarok a kis gyertyákkal, lobogó fények táncolnak az arcokon. Megállsz hátul. Már a plébános is jön. Megáll közeledben egy lány, aki a padok mellett áll. — Brigy előre, — mondja a lánynak, de az csak nem mozdul. A plébános nem akar időzni, de még karácsony is van, hát visszafojtott kis méreggel, mert itt rendnek kell lenni. — Brigy előre, a lányok közé, ne rendetlenkedj itt! — De az csak odabújik az asszonyok padja mellé, áll és leülni sem akar. — A pap mérges. — Hát mi vagy te? nem vagy te lány? — Erre a lány feje lecsuklik és a szeme elborul a gyertyafényben ... A boldogságra. Senki e gyülekezetben nem volt e percben hívőbb nálad. S miért mindez? Egy sivár, unalmas pap. A hangjából árad az igyekezet: végezni! A kántortanító, reménytelenül, vigasztalanul száraz hangja. Miért, hogy lelkedet mégis elárasztotta a jóság?... A misének vége. A hívők tódultak kifelé. A sekrestyés elkoppantotta a gyertyákat. Homály. Csak a sekrestyés lámpásának fénye imbolyog a falon. Csoszogás. Sejtelmes csöndesedés. A pap az ajtónál áll és várja, míg minden hívője kimegy. Valami nagyszerű van most benne, a szürkítő falusi élet és a reggelig tartó kvaterkázások pusztításai után is megélő, elpusztíthatatlan ifjúkori hívő és küldetéses, múltból is idesugárzó lélek maradéka, ahogy nemesen és atyaian kezét tartja kézcsókra pár reménytelen vénasszonynak. Szerettél volna te is odafurakodni és megcsókolni a kezét. De már szétszóródtak a hívők, a pap is kilép a templomból, utolsónak. A templom előtt itt és ott lobban és tűnik egyegy lámpás fénye, végigcsúszik a havon... Csillagok udvarai derengenek az égen. Csönd... Hazafelé Istenről beszélgettetek Bohár Gáborral. Papnak készült. Istenért akart küzdeni, aztán elesett ebben a küzdelemben, mert a hazáját előbbre tartotta. Aztán elesett ebben a harcban is. Most itt nyugszik a szülőfaluja temetőjében... Olyan hiábavaló minden... Csöndes esti köszöntéssel ver föl emlékezéseidből egy fiatal legény. Hogy nem emlékszel-e? Nem, te nem emlékszel, de valami ismerős van az arcán. Persze, a Bohár Gábor öccse. Meztelenen szaladgált még, mikor ti már iskolásfiúk voltatok. Most már ő is nagydeák. A pápai kollégium tanulója. Lelkes és heves, benned a honvédő hőst ünnepli rajongva. Úgy követett messziről párnapos otthontartózkodásod alatt s most boldogan élt engedelmeddel, hogy sétáidon kísérhet. Elesett testvéréről csak irigykedve beszél, újra és újra az elveszett szabadság fájdalma izzik a nyelvén, keze ökölbe szorul, szája átokra nyílik. Ámulva nézed, egyetlen szomorú szava nincs az elvesztett fivérről. Ha rajta áll, egyedül elindul a monarchia egész ármádiája ellen, ő csak csodálni tud téged s nem érti azt a döbbenetes kiábrándultságot, amely neked az életből egyedül megmaradt. — Rosszul csináltátok! — kiáltja. — Mégegyszer kell csinálni, jobban! — S nem tudja, hogy ezt csak rosszul lehet csinálni. A fegyverek csak pusztítani tudnak s akkor is, ha azt mondják hordozói: — Győztünk! — De olyan fiatal még ez a fiú, lázad! — Nem lehet a háborút ilyen egyoldalúan elítélni! Ez gyávaság!... — Úgy szakadt ki a száján, elpirul, nem akart bántani de a szót már nem lehet ki nem mondottá tenni. Te csak mosolyogsz. Már nem vagy többé hős a szemében, de hiszen nem is akarsz az lenni. Mi maradt neked éltető és mi van még vesztenivaló? Az életed sem. Hős? Csak áldozatos ember lehet. Halállal nem lehet soha áldozatos lenni. Vájjon meg tudná-e ez a rajongó gyerek érteni? Mosolyogsz csak. Megragadod a karját, futni kezdesz vele Csodálkozva néz, oldalról, fut veled, könnyedén. Te lihegsz, ő nem. Fölkapaszkodsz vele egy dombtetőre, a Balaton felé eső mezők szélén, sziklák hatalmas zsákjaira. Rossz szíved megvadult lüktetése sem csitít, csak mászol följebb, egyre följebb, most már a deák is alig bír követni. Te csak lökdösöd és cibálod fölfelé. Odafönn megkapod a mellényénél fogva, odalódítod a sziklák szélére. Ott állsz magad is, közvetlen mellette, a szörnyűszakadék fölött. — Ugorj! *— kiáltod az arcába, parancsolon, — ugorj! — Elsápad, lehunyja a szemét, megszédül. Most neked test őt tartanod, hogy meg tudjon állni a lábán. Elhúzod, beljebb leülteted. Arcát ellepi a veríték. Odaülsz mellé, de nincs irgalom. Még nincs. — Te gyáva vagy, gyáva, — mondod neki fölényesen, átlátszóan szándékolt enyhe gúnnyal. Most megérti. Érti, hogy a céltalan bátorságból senkinek semmi haszna. És valóban szolgálni a házát is csak — élettel lehet. Utazol tovább. Rázós szekerekre kapaszkodsz egy csöndes jónapottal- Badacsonyba érsz. Emlékszel egy népünnepélyre. Tarkabarkaság. Mozgás és zaj. Egy szőke haj. Tréfás versenyfutások s egy szőke haj. Palacsintaevőverseny és a szőke haj... Hogyan is hívták?... Talán Juliska... Talán. De a haja szőke volt... Vagy barna? De a csókjára emlékszel még. _ Igen, Juliska volt. Tizenké,téves voltál... Keszthelyre érsz egy szamárfogaton. Gyönyörű papok járnak az utcán, fehér csuhában. Gyűlnek a lámpák. Egy cukrászda előtt mészel, benézel. A szemed becsal. Egyetlen kis szobából áll a kisvárosi cukrászda. Szép cirkalmasan festett. Fagylaltot is kapni. Egy kisasszony áll eléd- Mivel szolgálhat? Föl se nézel rá, lesütött szemmel mondod: — Édes, édes, gyönyörű, drága kisasszony.. Adjon nekem egy adag nyugalmat. Jó édeset, békebelit. Hogy ne tudjak semmiről... hogy az évek elmentek ... hogy megöregedtem... hogy minden elmúlt. • Lehet ? .. Finom cséta fut Zánka felé, ismerősöké... Ott töprengsz a bakon, a kocsis mellett. Nem beszél senki. Néha a kocsis vitázik egyoldalú barátságban a lovakkal. Hazafelé megy mindenki, a lovak is érzik, fürgén szedik apró patáikat, nógatás sem kell ide... Hát a te heti lelked mely földről szállítják haza? Melyik terén a harcnak, hol maradt el? Hol hagyta el ifjúságod lelked hüvelyét?... Végigszántad szemeddel az éjszakai eget, a tejúton megállsz pihenni. Sűrű csillagos este. S a csillagok mindegyikén megáll a tekinteted és kérded: innen? ... És ugrasz tovább és megint vársz és kérdezed: innen?... És tovább vándorolsz szemeddel lefelé és a Balaton éjjeli szürkéjében és a túlsó part elfolyó feketéjében és az imittamott megvillanó lámpások csillanásában megpihensz és kérdezed: innen?... Honnan, honnan jön a megváltás e szegény, szegény elkárhozott árva országra? S honnan reád, kóborló és idegen lelkedre, reszkető kétségeidre, honnan jön megváltás beteg szívedre?... Föntartod a fejed, az őszibogarak gyönyörűséges hangversenye mintha a csillagokból jönne. S a fölfelé kereső szem meg is kapja a feleletet, a csillagokból kapja az őszibogár cirpelését: sírj, sírj, sírj, sírj... csengi az éjszaka, — sírj, sírj, sírj... Már nincs sok hátra. Kis húgod fogad gyanakodva. Nem, kérdezni nem kérdez. De az egész finom ember csupa aggodalom. — Füredre,- mondja — Füredre fogsz menni. — Itt nem lehet vita. Mert olyan biztosan parancsoló ez az aggodalomtól reszkető és bizonytalan hang. Hát mosolyogsz és mész. Másnap fölpakkoltok, persze. Füred a szívbajosok kis magyar Mekkája. De te csak fáradt vagy és pihenni szeretnél. Szépen elbúcsúznak tőled, egy-egy könnycseppel. Látod rajtuk, azt kérdik hallgatagon: Várjon látnak-e még? Mosolyogsz. — Te nagyon jól érzed magad, bizton meggyógyulsz. Magadra hagynak. Június huszonkettedike van. Csodálatos éjszaka. Csupa mosoly minden, magad is. Másnap otthon vagy, Zánkán. Jól van így is, meglepetést sem mutatnak, szépen kipakkolják a holmid, nincs semmi szemrehányás. Jól érzed magad. Egész nap pepecselsz a kertben. Este kicsit fáradt vagy, nem nagyon, egy kicsit. Húgod az ágyad szélére ül: — Jól vagy? — Megsimogatod, de messze van, meszsze. Lábujjhegyen kioson. Békésen alszol. Június huszonnegyedikére virrad... Ezen a napon látlak utoljára. A kertben virágok bólogatnak buzgón, utánuk nézel, ott lenn a Balaton csillog békésen, nyugszik rajta szemed. Harangszó zeng, dél van. Edénycsörömpölés hallatszik,"•de te már nem kívánsz enni. Nagyon fáradt vagy. Elnyúlsz hosszan a kereveten, így fekszel sokáig húnyt, szemmel... Féli telek, de nem tudok segíteni rajtad. A sorsodon nem változtathatok, csak kísérlek... Valaki a neveden szólít, fölkapod a fejed. Talán én szólítalak a jövőből?... Melled görcs markolja össze. Még egy utolsó mosolyod van a Balaton felé. Érzem a szived forró búcsúját. Szemed elfehéredik, erőd elhágy... erőm elhágy... oda már nem tudlak követni... Isten veled!... Végigtapogatok valamit, vértől forró húst, a magam teste az. A hátam sajog, valami szilárd tárgyhoz hozzáfeszítve. Tovább tapogatok a szabad kezemmel, egy kereszt van alattam. Fekszem a jászolban, persze. Most eszmélek. Kiugróm szalmával bélelt fekhelyemről, mely bölcsős koporsó volt ez ébren-álmodásban. Nincs pillanatnyi türelmem sem, már megyek is, kocsira, vonatra, Zánka felé. Meg kell találnom őt örök pihenésében. Már látom messziről a falut. A Balatontól szelíd hajlású domb indul, ott a hegy tövében a retekalakú templomtorony. Megkeresem a református papot. — Bózzai? — Nem, nem tud róla. Átlapozzuk a régi, penészes anyakönyv lapjait, nincs nyoma sehol... Megyünk a temetőbe. A pap szívesen kísér. ^Betérünk a kis templomba a temető kulcsaiért. Egyszerű, fatetős kicsiny istenháza. _ A _ prédikációs szék följárója alatt két kis román oszlopocska, ittmaradt drága emléke régi időknek, a templom kolostorhoz tartozott hajdan, azelőtt meg pogány templom volt. A középen kis kőasztal, rajta hímes, de kopott terítő, szegény az eklézsia. Hány éve állhat ez így? Vájjon imádkozott-e itt az a szegény ősz fiatalember, akinek haló porait keresem?. . Megyünk a régi temetőbe. Mint egy gyümölcsöskert, gyöngéd lombú fák, alattuk elszórt virágos dombok, rég elszállt innen minden fájdalom. Valamit nyugtató szellő szálldos itt, boldogan zsong a megenyhült bánat. Ki emlékszik, ki tudja már, kik nyugszanak e dombok alatt, kereszt nélkül, jel nélkül, örök világosságban az árnyék alatt... * A pap magamra hagy. Ödöngve keresni kezdek. Beljebb jutok. Süppedt hantok, korhadt fák, olvashatatlan, időtől, esőtől elfenődött fölírások. Pár bedőlt, esőmosta kőemlék, melyik lehet az övé? Keresem, egy sem az. Végigjárom sorba megint a hantokat. Hiába... Elkeseredem. Hát nem tudom megtalálni? Nem tudok nyugvó teste fölött megpihenni, miután életét végigkísértem? Járok körül. S a temető szélén földnek hajolva az emlékek súlyától, moha rozsdájával, elmosódott ráncos arccal: egy szomorú sírkő. Nekivetem a szemem, olvasom, betűzöm, csak ennyi: Pál... De most megyek visszafelé betűzve az ujjaimmal, mint a vak, küszködvetapogatva s már-már kétségbeesve, hogy e számomra most mindent jelentő betűk elvesztek az időben, a míg egyszerre összerezzenek, az ujjaim megnyugszanak egy betűn: I. S utána lázasan tovább keresve a haldokló betűsor közepén: Z... Aztán már lassan vándorlok tovább boldog ujjaimmal s most tisztán kitapogatom: BOZ... Bozzai Pál!. .. Ráölelem magam sírkövére. Hantjára térdepelek, elnyúlok rajta, arcom a sír száraz füvét csókolja, a régbolt sorsát érzem, a falusi házra gondolok, ahonnan mindkettőnk élete indult. A háborúra, ahol gyógyíthatatlan, halálosan lelket sebző sebeket kaptunk s az életre, amelyi adósunk maradt s amelynek adósai maradtunk... Nem folytattam az életét. Ugyanazt éltem, amit ő és nem fejeztem be én sem semmit, miként ő sem. És a halállal sem fogom befejezni. Ráhajtottam fejem a hideg kőre. Most tisztán láttam mindent... Az élet önmagában befejezetlen. Küzdelmeiben, célkitűzésiben, eredményeiben- A halál sem kiegészítője. Az élet az életek összessége. ... Sokáig feküdtem ott, a dús és néma lombok alatt. S ahogy így feküdtem, világomvesztetten, már nem is tudtam, ki pihen e hant alatt: ő, vagy én... * (VÉGE) 13