Magyarország, 1936. július (43. évfolyam, 148-174. szám)

1936-07-16 / 161. szám

______________MAGYARORSZÁG 13 Mit látok az országúton? Találkozás egy­ nagystílű csavargóval Egy fiatal író gyalogos vándorútja Tiszántúl, az országúton, július. Az eső nem szűnik, legfeljebb meg­­csillapszik néhány percre, de azután, mintha pótolni akarná a mulasztást, még vastagabban csorog. A két arató türelmetlenül topos az ajtóban: sze­retnének már kimenni a mezőre és megnézni, hogy mit ártott a jég. Sú­lyosan érintené őket a kár, mert részért vállalták az aratást,­­ keve­sebből pedig kevesebb jut. A béres hanyatt dőlve fekszik a szsalmán és egy szálat rágcsál unalmában. Őt nem érdekli különösebben a dolog: kialkudott bére van, azt ki kell fizet­ni a gazdának, ha neki egy szem bú­zája se marad. Magam esőtől-fárad­­ságtól elálmosodva, gőzölgő ruhában üldögélek és arr­a­ gondolok: várjon mi lett az öreg bácsival, a­ki talics­kán tolta a selyemgubókat? Talán nem tudott sehova bemenekülni, vé­gigverte jég és eső, eláztatva har­mincpengős reménységét... Nem okozott nagyobb kárt a jég "Az aratók nem bírják az eső végét várni, fejükre borítják a nagykabát­jukat és nekivágnak a mezőnek. Nem­sokára a gazda is kijön a tanyából, kifelé fordított subába burkolózva és utánuk indul. Nem is tudom, ő vagy a munkások sietnek-e nagyobb belső remegéssel a valóság látására? A bé­res is föltápászkodik, villát vesz kézbe és elkezdi kihányni a trágyát a jószágok alól. Az emberek nemsokára visszajön­nek a vetés­szemléről, vizesen, de boldogan■ A gazda is bekíséri őket az istállóba. Nem kérdezi, hogy kik va­gyunk, bizonyára látott bennünket befelé futni. Örvendezve mesélik rá nekünk? a béresnek? vagy újra csak egymásnak? — hogy nincs komolyabb baj, a gabonának nem ártott sokat a jég, csak a kukorica levelét hasogatta meg, de az kiheveri. Egymásra lici­tálva mondogatják: — Pedig azt hittem, csak szalmát aratunk... — Úgy indult, hogy nagy vész lesz belőle... —­ A Fekete-dűlőn túl húzódott el a vastaga ... ott biztos nagyobb a vész... Most látom csak, hogy micsoda ret­tegéseket kell kiállni ezeknek az em­bereknek tavasztól egészen addig, míg zsákokban tudják a termésüket, hogy nem a szélesebb érdeklődés hiánya az, ha csak a vetések állásáról tudnak fokozott lelkesedéssel beszélni, órákat beszélni, hanem életmódjuk természe­tes következménye, hiszen a vetés az ő számukra az élet. Az eső nem szűnik. Nem szakadva, de makacs egyenletességgel esik, az ég egyforma szürke mindenütt, sem­mi jel nem mutatja, hogy rövid időn belül változna a helyzet. Az istállóban, szalmán eltöltött éj­jel­ és a kialkudott reggeli után elin­dulok Szolnok felé. A bádogos még marad, mert valóban kapott munkát, meg különben is ellenkezőleg vezet az útja. Eső utáni hűvös még a reggel, mikor beérek Szolnokra. Régebbről is­merem már ezt a várost, alig találok rajta valami változást, csak az ország­zászlót és az új postapalotát veszem észre az útvonalon, amerre megyek. Kérdezősködnöm nem kell, mert a vá­ros közepén, a Szapáry utcával szem­ben útmutató tábla áll és még azt is elárulja, hogy »Szajol 12 km«. Szolno­kon nem időzöm, sietek, hogy túljus­sak a Tiszán és megkezdjem utam­ har­madik nagy szakaszát. Egy nagystílű csavargó A Tiszán túl. Szagol előtt találko­zom az első valóban nagystílű ván­dorral. A külső megjelenése ugyan igen keveset árul el a benne rejlő­­«nagyvonalúságból«: szakálla jó cen­tis, gumitalpú vászoncipőjéből ki­kandikál a lábujja és a fehérneműjé­re se lehet tiszta lelkiismerettel rá­mondani, hogy frissen mosott. Ahogy ott hasal a fűvel benőtt, lankás árok­ban felkönyökölve, száraz fűszálat rágcsálva és kalimpáló lábakkal hajt­va a szemtelenkedő legyeket, szemte­lenül kihívó nézésével önkénytelenül is arra készteti az embert, hogy hú­zódjon a beton ellenkező szélére és igyekezzen minél gyorsabban, minél messzebbre jutni. Én is meggyorsí­tom a lépteimet, rá se nézek és szinte lábujjhegyen, lehetőleg észrevétlenül próbálok mellette elsiklani, közben az utat kémlelem, hátha jön valaki... A valamikor újságokban olvasott or­szágúti támadások most a­­környezet­­azonosság hatása alatt fölelevenednek bennem és idegességgel töltenek el. Nem­ nézek­ a heverésző ember felé, de érzem, hogy erősen figyel. Nyilván észreveszi és élvezi a félelmemet, mert h­agyja,­ hogy elhaladjak előtte és csak akkor szól utánam, amikor már azt hiszem, hogy túl vagyok a ve­szélyes zónán: — Szabad egy szóra, szaktárs?! "A­ megszólítás formája határozot­tan udvarias, a hangsúly azonban inkább felszólító, mint kérdő. Meg­állók és tanácstalanul fordulok fe­léje. Látom, hogy magatartása nem fenyegető, még csak föl se áll, ha­nem úgy kérdez tovább: —­ Hová igyekszik? Törö­kszentmiklósra. — Akkor ne siessen. Én is arra me­gyek. Legalább nem unatkozunk vagy kevesebb jut egyikünkre — ne­vet és feláll. Csomagja nincs, csak a kabátját hozza a hóna alatt. Nincs bátorságom, hogy tiltakoz­zam a társasága ellen, hát megvá­rom és együtt indulunk■ Határozot­tan fölényben érzi magát, mert egé­szen fensőbbséges hangsúllyal kérde­zősködik: — Messziről jön?­­--­ Pestről. —, Ide Szentmiklósra? — Nem. Munkát keresek. Csúfondárosan nevet. — Na, ez is jó. Vidékre jön munkát keresni! Hiszen innen meg fölfelé igyekszik mindenki. Pestre!! Vagy talán nyári munkát akar? Azt nem nézem ki magából, hogy bírná. In­kább ■miami szabónak vagy cukrász­nak gondolom. Eltaláltam? — El­­­hagyom rá, anélkül, hogy vállalnám az egyiket vagy a másikat. — Mióta, jön? — Hatodik napja. — Na, nem haladt valami messzire. Máskor is volt már az országúton? — Most először. — Ugye? Fogadást mertem volna ajánlani rá. Tudja maga, mennyire meglátszik ez az embereken, ha bi­zonytalanul mozognak a flaszteron? Egy blikkre megmondom valakiről, hogy öreg fiú-e vagy csak gya­ko­rlat­­lan kezdő. „Az én utam kiszámíthatatlan44 Fölbátorodom a nagyhangú, de ártatlan fölényeskedéstől és én is kér­dezősködni próbálok: — Maga hová megy? — Az én utam kiszámíthatatlan, — mondja pátoszosan, azután jóval pró­zaibb hangon kérdezi, hátizsákomra mutatva: — Nincs valami kajája? — Nincs. Én is ennék, ha, lenne. Valószínűleg meg is bánta, a pilla­natnyi leereszkedést, mert újra fölé­nyes már: — Csak azért kérdeztem... Nem baj, mind márt elérjük Szajolt. Az első ház­ban szerzünk ennivalót. — És ha nem adnak? — Azt csak bízza rám! Aki velem társult, az még sohasem maradt éhen! Szóval már engem is társnak szá­mít! Már nem idegenkedem tőle, mert látom, hogy az ellenségeskedő, fölényes szemtelen­kedés inkább csak póz nála, mint belső adottságokból eredő magatartás. Talán ebben vezeti le társadalmi helyzetéből adódó, ki­sebbség-érzését és talán, még hálás is nekem, hogy erre módot adok neki. Szeretnék beléje tekinteni, kitapo­gatni a sorsát, kérdéseket teszek föl, de szigorúan elutasító marad, ha egyéni életére, terelődik a szó. Ka­landjairól, ellenben szívesen és hen­cegve beszél. Hogy milyen fogások­kal tud ő lakást a meg élelmet sze­rezni, hogy hány szerel­mes kalandja akadt már csavargás közben (ezekből még pontos részleteket is mesél), hogy hányan próbálták már házuk­ban marasztani férjül, — de ő soha nem volt hajlandó... —, Mindig megléptem,, — mondja sokat sejtétől*. Pedig egyáltalán nem hódító jelen­ség. Nem lehet több 28—30 évesnél, — de így kuszál­tan, törten, rongyosan legalább tíz évvel többet mutat. Csak nagy fantáziával lehet elképzelni „Ide bemegyünk”. Mikor elérjük a falut, valóban megáll az első ház előtt: — Ide bemegyünk! Éhes vagyok, hát rábízom a kezde­ményezést: megyek utána. Az udva­­ron láncra kötött, mérgesen vicsorgó kutya fogad. Indulatos kitöréseire egy idősebb nénike jön elénk. Valószínű­­­eg sejti a jövetelünk célját, mert ba­rátságtalan, szemekkel tekintget ránk és a köszönésünket is csak immeli ámmal fogadja. Társamat azonban ez nem zavarja, fájdalmas hangú mondój­kába kezd, hogy Pestről jön és Debre­­cenbe megy, mert meghalt az édesi­anyja. Nem volt pénze, hogy vonaton utazzon le, a temetést máris elkéste, —­ de legalább a sírját akarja látni, mert addig nem lesz nyugodalma... Bizonyságul még­ egy gyűrött leve­­let is előráncigál a kabátja zsebéből, meglobogtatja a néni orra előtt, hogy abban van a halálhír, — sőt még az orrán is szív egyet-kettőt, mintha a fojtogató, férfiatlan sírást akarná ezzel visszaparancsolni. Elbeszélése annyira őszintén és meghatón hang­zik, hogy egy pillanatra bennem is felötlik: talán igazat mond... A néni persze nem olvassa el a levelet, így máig se tudom, valóban volt-e benne szó halálhírről. Látszik rajta, hogy, nagyon elérzékenyedett —, és ebben a lelkiállapotban még az se jut eszé­be megkérdezni, hogy én mit keresek itt, mi közöm a halálesethez, csak be­tessékel bennünket a­ konyhába. Kenyeret-szalonnát tesz elénk és a készülő ebédből is ad egy-egy tányér krumplilevest. (A magukét úgy pó­tolja, hogy vizet önt a fazékba, hadd forralódjon össze a többivel.) Evés közben a társam nagyszerűen szóval tartja a nénit: elmeséli az anyja egész betegségét, sok szenvedését és az so­pánkodva, sűrű fejcsóválások és jó, a szegény­ felkiáltások közepette hallgatja. Én nem szólok semmit, csak falok és halványan még az is dereng bennem, hogy lelkiismeretlen­ség így becsapni ezt a jó öregasz­­szonyt. Az éhség azonban legyőzi a lelkiismeretfurdalást... Mikor evés után elköszönünk és ki­megyünk az útra, társam csak ennyit mond: — Na, mit mondtam?! — ebben a­ mondatban azonban több önérzet tom­bol, mint egy hosszú szónoklatban. — És ha nem hitte volna el a halál­mesét? Dermesztő fölénnyel néz rajtam vé­gig: — Az nincs! Én megnézem az em­bert és mingyárt tudom, hogy mit kell neki mondani. Ne féljen, ha nem egy öregasszony van itt, akkor más­ként beszélek. Ez, barátom, az embe­rekhez érteni nem könnyű dolog. De aki tudja, az nem hal éhen az ország­úton,... Darvas József. Éjjel az istállóban — Máma már nem aratunk. — mond­ja az egyik munkás. — Még talán holnap se. — tódítja a másik. — Megvárják a reggelt. Legföljebb hazamenn­ek. — Azután felénk fordul és nagy kegyesen szól. — Maguk se csatangoljanak ilyen időben. Teríte­nek le szalmát, azon mindnyájan meg­férnek. Magának meg valami foltozni­­való is akad, — mutat a bádogossegéd ládájára. Valószínűleg azért ilyen adakozó, mert itt nem esett nagyobb kár, csak a Fekete-dűlőn túl... mint gáláns kalandok hősét. Talán­ ő is érzi ezt és mesékkel pótolja a keserűen nélkülözött valóságot? x Gyomorbajos embereknek nagy meg­könnyebbülést okoz, ha félórával étkezés előtt három-négy evőkanálnyi természetes »Ferenc József« keserűvizet vesznek be. Orvosok ajánlják, x Moly és rovarok ellen az egész vilá­gon legjobbnak elismert szer a Ply-Tox, a Ply-Tox név garantálja a biztos hatást. Mindenütt kapható. Minden utazási ügyével forduljon

Next