Magyarország, 1936. július (43. évfolyam, 148-174. szám)
1936-07-16 / 161. szám
______________MAGYARORSZÁG 13 Mit látok az országúton? Találkozás egy nagystílű csavargóval Egy fiatal író gyalogos vándorútja Tiszántúl, az országúton, július. Az eső nem szűnik, legfeljebb megcsillapszik néhány percre, de azután, mintha pótolni akarná a mulasztást, még vastagabban csorog. A két arató türelmetlenül topos az ajtóban: szeretnének már kimenni a mezőre és megnézni, hogy mit ártott a jég. Súlyosan érintené őket a kár, mert részért vállalták az aratást, kevesebből pedig kevesebb jut. A béres hanyatt dőlve fekszik a szsalmán és egy szálat rágcsál unalmában. Őt nem érdekli különösebben a dolog: kialkudott bére van, azt ki kell fizetni a gazdának, ha neki egy szem búzája se marad. Magam esőtől-fáradságtól elálmosodva, gőzölgő ruhában üldögélek és arra gondolok: várjon mi lett az öreg bácsival, aki talicskán tolta a selyemgubókat? Talán nem tudott sehova bemenekülni, végigverte jég és eső, eláztatva harmincpengős reménységét... Nem okozott nagyobb kárt a jég "Az aratók nem bírják az eső végét várni, fejükre borítják a nagykabátjukat és nekivágnak a mezőnek. Nemsokára a gazda is kijön a tanyából, kifelé fordított subába burkolózva és utánuk indul. Nem is tudom, ő vagy a munkások sietnek-e nagyobb belső remegéssel a valóság látására? A béres is föltápászkodik, villát vesz kézbe és elkezdi kihányni a trágyát a jószágok alól. Az emberek nemsokára visszajönnek a vetésszemléről, vizesen, de boldogan■ A gazda is bekíséri őket az istállóba. Nem kérdezi, hogy kik vagyunk, bizonyára látott bennünket befelé futni. Örvendezve mesélik rá nekünk? a béresnek? vagy újra csak egymásnak? — hogy nincs komolyabb baj, a gabonának nem ártott sokat a jég, csak a kukorica levelét hasogatta meg, de az kiheveri. Egymásra licitálva mondogatják: — Pedig azt hittem, csak szalmát aratunk... — Úgy indult, hogy nagy vész lesz belőle... — A Fekete-dűlőn túl húzódott el a vastaga ... ott biztos nagyobb a vész... Most látom csak, hogy micsoda rettegéseket kell kiállni ezeknek az embereknek tavasztól egészen addig, míg zsákokban tudják a termésüket, hogy nem a szélesebb érdeklődés hiánya az, ha csak a vetések állásáról tudnak fokozott lelkesedéssel beszélni, órákat beszélni, hanem életmódjuk természetes következménye, hiszen a vetés az ő számukra az élet. Az eső nem szűnik. Nem szakadva, de makacs egyenletességgel esik, az ég egyforma szürke mindenütt, semmi jel nem mutatja, hogy rövid időn belül változna a helyzet. Az istállóban, szalmán eltöltött éjjel és a kialkudott reggeli után elindulok Szolnok felé. A bádogos még marad, mert valóban kapott munkát, meg különben is ellenkezőleg vezet az útja. Eső utáni hűvös még a reggel, mikor beérek Szolnokra. Régebbről ismerem már ezt a várost, alig találok rajta valami változást, csak az országzászlót és az új postapalotát veszem észre az útvonalon, amerre megyek. Kérdezősködnöm nem kell, mert a város közepén, a Szapáry utcával szemben útmutató tábla áll és még azt is elárulja, hogy »Szajol 12 km«. Szolnokon nem időzöm, sietek, hogy túljussak a Tiszán és megkezdjem utam harmadik nagy szakaszát. Egy nagystílű csavargó A Tiszán túl. Szagol előtt találkozom az első valóban nagystílű vándorral. A külső megjelenése ugyan igen keveset árul el a benne rejlő«nagyvonalúságból«: szakálla jó centis, gumitalpú vászoncipőjéből kikandikál a lábujja és a fehérneműjére se lehet tiszta lelkiismerettel rámondani, hogy frissen mosott. Ahogy ott hasal a fűvel benőtt, lankás árokban felkönyökölve, száraz fűszálat rágcsálva és kalimpáló lábakkal hajtva a szemtelenkedő legyeket, szemtelenül kihívó nézésével önkénytelenül is arra készteti az embert, hogy húzódjon a beton ellenkező szélére és igyekezzen minél gyorsabban, minél messzebbre jutni. Én is meggyorsítom a lépteimet, rá se nézek és szinte lábujjhegyen, lehetőleg észrevétlenül próbálok mellette elsiklani, közben az utat kémlelem, hátha jön valaki... A valamikor újságokban olvasott országúti támadások most akörnyezetazonosság hatása alatt fölelevenednek bennem és idegességgel töltenek el. Nem nézek a heverésző ember felé, de érzem, hogy erősen figyel. Nyilván észreveszi és élvezi a félelmemet, mert hagyja, hogy elhaladjak előtte és csak akkor szól utánam, amikor már azt hiszem, hogy túl vagyok a veszélyes zónán: — Szabad egy szóra, szaktárs?! "A megszólítás formája határozottan udvarias, a hangsúly azonban inkább felszólító, mint kérdő. Megállók és tanácstalanul fordulok feléje. Látom, hogy magatartása nem fenyegető, még csak föl se áll, hanem úgy kérdez tovább: — Hová igyekszik? Törökszentmiklósra. — Akkor ne siessen. Én is arra megyek. Legalább nem unatkozunk vagy kevesebb jut egyikünkre — nevet és feláll. Csomagja nincs, csak a kabátját hozza a hóna alatt. Nincs bátorságom, hogy tiltakozzam a társasága ellen, hát megvárom és együtt indulunk■ Határozottan fölényben érzi magát, mert egészen fensőbbséges hangsúllyal kérdezősködik: — Messziről jön?-- Pestről. —, Ide Szentmiklósra? — Nem. Munkát keresek. Csúfondárosan nevet. — Na, ez is jó. Vidékre jön munkát keresni! Hiszen innen meg fölfelé igyekszik mindenki. Pestre!! Vagy talán nyári munkát akar? Azt nem nézem ki magából, hogy bírná. Inkább ■miami szabónak vagy cukrásznak gondolom. Eltaláltam? — Elhagyom rá, anélkül, hogy vállalnám az egyiket vagy a másikat. — Mióta, jön? — Hatodik napja. — Na, nem haladt valami messzire. Máskor is volt már az országúton? — Most először. — Ugye? Fogadást mertem volna ajánlani rá. Tudja maga, mennyire meglátszik ez az embereken, ha bizonytalanul mozognak a flaszteron? Egy blikkre megmondom valakiről, hogy öreg fiú-e vagy csak gyakorlatlan kezdő. „Az én utam kiszámíthatatlan44 Fölbátorodom a nagyhangú, de ártatlan fölényeskedéstől és én is kérdezősködni próbálok: — Maga hová megy? — Az én utam kiszámíthatatlan, — mondja pátoszosan, azután jóval prózaibb hangon kérdezi, hátizsákomra mutatva: — Nincs valami kajája? — Nincs. Én is ennék, ha, lenne. Valószínűleg meg is bánta, a pillanatnyi leereszkedést, mert újra fölényes már: — Csak azért kérdeztem... Nem baj, mind márt elérjük Szajolt. Az első házban szerzünk ennivalót. — És ha nem adnak? — Azt csak bízza rám! Aki velem társult, az még sohasem maradt éhen! Szóval már engem is társnak számít! Már nem idegenkedem tőle, mert látom, hogy az ellenségeskedő, fölényes szemtelenkedés inkább csak póz nála, mint belső adottságokból eredő magatartás. Talán ebben vezeti le társadalmi helyzetéből adódó, kisebbség-érzését és talán, még hálás is nekem, hogy erre módot adok neki. Szeretnék beléje tekinteni, kitapogatni a sorsát, kérdéseket teszek föl, de szigorúan elutasító marad, ha egyéni életére, terelődik a szó. Kalandjairól, ellenben szívesen és hencegve beszél. Hogy milyen fogásokkal tud ő lakást a meg élelmet szerezni, hogy hány szerelmes kalandja akadt már csavargás közben (ezekből még pontos részleteket is mesél), hogy hányan próbálták már házukban marasztani férjül, — de ő soha nem volt hajlandó... —, Mindig megléptem,, — mondja sokat sejtétől*. Pedig egyáltalán nem hódító jelenség. Nem lehet több 28—30 évesnél, — de így kuszáltan, törten, rongyosan legalább tíz évvel többet mutat. Csak nagy fantáziával lehet elképzelni „Ide bemegyünk”. Mikor elérjük a falut, valóban megáll az első ház előtt: — Ide bemegyünk! Éhes vagyok, hát rábízom a kezdeményezést: megyek utána. Az udvaron láncra kötött, mérgesen vicsorgó kutya fogad. Indulatos kitöréseire egy idősebb nénike jön elénk. Valószínűeg sejti a jövetelünk célját, mert barátságtalan, szemekkel tekintget ránk és a köszönésünket is csak immeli ámmal fogadja. Társamat azonban ez nem zavarja, fájdalmas hangú mondójkába kezd, hogy Pestről jön és Debrecenbe megy, mert meghalt az édesianyja. Nem volt pénze, hogy vonaton utazzon le, a temetést máris elkéste, — de legalább a sírját akarja látni, mert addig nem lesz nyugodalma... Bizonyságul még egy gyűrött levelet is előráncigál a kabátja zsebéből, meglobogtatja a néni orra előtt, hogy abban van a halálhír, — sőt még az orrán is szív egyet-kettőt, mintha a fojtogató, férfiatlan sírást akarná ezzel visszaparancsolni. Elbeszélése annyira őszintén és meghatón hangzik, hogy egy pillanatra bennem is felötlik: talán igazat mond... A néni persze nem olvassa el a levelet, így máig se tudom, valóban volt-e benne szó halálhírről. Látszik rajta, hogy, nagyon elérzékenyedett —, és ebben a lelkiállapotban még az se jut eszébe megkérdezni, hogy én mit keresek itt, mi közöm a halálesethez, csak betessékel bennünket a konyhába. Kenyeret-szalonnát tesz elénk és a készülő ebédből is ad egy-egy tányér krumplilevest. (A magukét úgy pótolja, hogy vizet önt a fazékba, hadd forralódjon össze a többivel.) Evés közben a társam nagyszerűen szóval tartja a nénit: elmeséli az anyja egész betegségét, sok szenvedését és az sopánkodva, sűrű fejcsóválások és jó, a szegény felkiáltások közepette hallgatja. Én nem szólok semmit, csak falok és halványan még az is dereng bennem, hogy lelkiismeretlenség így becsapni ezt a jó öregaszszonyt. Az éhség azonban legyőzi a lelkiismeretfurdalást... Mikor evés után elköszönünk és kimegyünk az útra, társam csak ennyit mond: — Na, mit mondtam?! — ebben a mondatban azonban több önérzet tombol, mint egy hosszú szónoklatban. — És ha nem hitte volna el a halálmesét? Dermesztő fölénnyel néz rajtam végig: — Az nincs! Én megnézem az embert és mingyárt tudom, hogy mit kell neki mondani. Ne féljen, ha nem egy öregasszony van itt, akkor másként beszélek. Ez, barátom, az emberekhez érteni nem könnyű dolog. De aki tudja, az nem hal éhen az országúton,... Darvas József. Éjjel az istállóban — Máma már nem aratunk. — mondja az egyik munkás. — Még talán holnap se. — tódítja a másik. — Megvárják a reggelt. Legföljebb hazamennek. — Azután felénk fordul és nagy kegyesen szól. — Maguk se csatangoljanak ilyen időben. Terítenek le szalmát, azon mindnyájan megférnek. Magának meg valami foltoznivaló is akad, — mutat a bádogossegéd ládájára. Valószínűleg azért ilyen adakozó, mert itt nem esett nagyobb kár, csak a Fekete-dűlőn túl... mint gáláns kalandok hősét. Talán ő is érzi ezt és mesékkel pótolja a keserűen nélkülözött valóságot? x Gyomorbajos embereknek nagy megkönnyebbülést okoz, ha félórával étkezés előtt három-négy evőkanálnyi természetes »Ferenc József« keserűvizet vesznek be. Orvosok ajánlják, x Moly és rovarok ellen az egész világon legjobbnak elismert szer a Ply-Tox, a Ply-Tox név garantálja a biztos hatást. Mindenütt kapható. Minden utazási ügyével forduljon