Magyarság, 1924. január (5. évfolyam, 1-26. szám)

1924-01-01 / 1. szám

* István szerető gonddal jegyez föl minden kiválóbb magyar ese­ményt. Madách, a nagy szeren­csétlenségek népének, a magyar­nak történetében nem talált egyetlenegy eseményt sem, ame­lyet az ember tragédiájának jel­lemző példái közé illeszthetett volna. Egyes-egyedül Hunyadi­nál kérdezi, mi lett volna a ke­reszt első hőséből, ha nem méltó nép körében jön a világra, ha­nem szerecsen sátornak árnya reszket bölcsőjén? Mégis azt kell hinnünk, hogy burkolt alakban végesvégig nemzetünk hibáit os­torozza drámai költeményében. Eszmével, erővel, jósággal szem­ben a tagadás ősi szelleme valaha és máshol folytatott-e erősebb küz­delmet, mint a mi nemzetünk tör­ténetében ! Urnák lenni a férfin, élni az asszony hol akart jobban? Hol kérdezték türelmetlenebbül a törvénnyel szemben, miért tilal­mas éppen az, amit tilt? Az okos­kodás hel­lett többször a tett ha­lála, mint minálunk s a halhatat­lanság fáját mégis hol koppasz­­tották meg többször és alaposab­ban, mit itt©­ ? Hol­ bizonyult igazabbnak, hogy fölzaklatni és kormányozni más és hogy nem az idő halad,­ hanem mi változunk? Miként Széchenyi, Madách’is a külföldet tartotta a nemzet elé, hogy saját hibáit a valónál is na­gyobbaknak látva, szavatulni tö­rekedjék tőlük és annak csak eré­nyeit kövesse. Viszont a költő­t, amelynek minden főbb néne fordí­tásokból ismerheti Az ember tra­­gédiájá-t, saját hibáit is miben­­nü­nk kereste, mintha azokat a költő csak azért sorolná fel, hogy miattuk saját nemzetet ne kellben gyaláznia. Pedig — ahogy Ma­dách mondja, a­­ki kínjainknak nem volt részese, nem ért,, nem ért bennünket! Mégis a mi rab­szolgáink voltak azok, kiket az egyiptomi Fárgé a piramis építé­se közben korba csoltatott, sanyar­gatott. Külföldiek szerint a­ nem­zetiségek elnyomásának bevallása ez! Csak azt nem ismerték el, hogy akadt valaki, aki meghal­lotta a nép faját, holott már az első magyar király felszabadította a rabszolgákat . Danielou, francia publicista, La l’raite de Trianon című könyvében éppen most álla­pította meg, hogy már ő helyes nemzetiségi politikát követett. De hiszen, mikor nálunk is feloszlott az a sereg, a­ely a mi Maratho­­nainknál győzött, Trianonban ami jól esett az értelemnek kacagni ott, hol szivek megrepednek!« Ok ok­tóber végén Ádám, mint magy­ar Miltiades, sem átkozta meg azt a népet, amely néhány dölyfös párt­ütő vérengző eszközévé sülyedt, holott csak ő hibázott, mikor hitte, hogy ilyen népnek kell a szabad­ság. Péter apostol Rómában, de talán Pannóniában is kikelhetett azon nyomorult faj, gyáva nem­zedék ellen, amely — mig a sze­rencse mosolygott felette — szem­telen volt, mint napsugárban a légy s az Istent, az erényt gúnyo­lódva taposta; de mikor a vész ott kopogott az ajtaján s Isten ha­talmas ujja érintette, rutul két­ségbeesett. Tűrte, hogy városai el­pusztuljanak, durva, idegen nép tapossa el Vetéseit, szétbomoljék a rend s a rémülteket s­e az ég, se a föld ne segítse meg. A magyar történelem revizorai gúnyosan mosolyognak, amikor mi a középkori történelmünk leg­­dicsőségesebb korszakának mond­juk s nem tudják elképzelni, hogy Madách Ádámra, mint Tankról, annyira kiábrándulhatott volna mindenből, ha Magyarországban csakugyan megvan az a szellem, amelytől győzedelmét várta. Na­gyon örülnek, ha a­­misl­ikák nagyságai reánk minden dicső­ségüktől megfosztva maradnak, mert hiszen egyéniségük a korral szemben úgy sem érvényesülhe­tett Ádám, mint Képtér, egy ma­gyar király asztrológusa, a várva­­várt újkorban tudatlanoktól, ba­bonásoktól körülvéve kutatja a végtelen nagy és rejtelmes szent könyvét. Akkor,­mikor Bocskay megkezdi a magyar szabadság százesztendős háborúját, álmában hallja a jövő dalát s megleli benne azt a szót, azt a nagy taliz­mánt mely a vén földet ifjúvá teszi, a szabadság, egyenlőség, testvériség jeligéjét. Hanton sze­mélyiében mégis mindenből ki­ábrándulva hajtja nyakát a guil­lotine alá. Csakhogy a mi törté­netünk újraírásának sürgetői nem a népre, hanem csupán a »kivált­ságosak« zárt osztályára gondol­nak, mikor Kepler kortársának, Basta tábornoknak szavát idézik, hogy a magyarok már Szent Ist­ván ellen lázongtak és fölkelé­seikben —­­ mint a francia fren­­dőrök — sohasem az egész nép szabadságát, csak saját önző ér­dekeik kielégítését keresték. Jobb tehát, ha megfogadjuk Kepler Ádám tanácsát s tüzbe dobjuk a sárgult pergamenteket, a pené­szes foliánsokat,­ melyek elfelej­tetik velünk, hogy saját lábun­kon járjunk és a múlt századok hibáit előítéletek gyanánt viszik az uj világba. A história a múlt­nak csak dalát jegyezi föl, nem látva az életet, nem hallva a jaj­gatást, a rekedt beszédet, amely körülötte zsibong. Nem egészen bizonyos, Széche­nyi, Szemere, Gorove, Pulszky a negyvenes évekbeli ugyanazon ér­zéssel járt-e a­­londoni vásárban, mint a munkásnak öltözött Ádám, ki a városi élettől ilegund­orodva, a kis Pfestből bizonyára nem­ csi­nált vonas nagy Budapestet. Sejt­hették-e, hogy a gyárak itten is olyan kérdéseket vetnek föl, ami­ket a negyvenes évek szociológu­sainak, fal­ai­­sz­­­e­r- rendsz­erével megoldani nem lehet , s jön egy újabb őrülés, amelynek higgadt gond korlátot, nem épít? Azóta úgy érezzük magunkat, mint Ádám az űrben. Élünk me­gint; érezzük, hogy élünk, mert­­ szenvedünk. De szenvedésünk is édes. Iszonyú lett volna megsem­misülnünk. Ha oly sokat csatáz­tunk hasztalan, csatázzunk ujra s boldogok leszünk. A nemes keblet vérhullásáért a kislelkű tömeg nem gúnyolhatja ki. S ha ezen a nekünk megmaradt parányi föl­dön sokallanók magunkat a kevés fóka elfogyasztásához és minden nagy eszme, minden nemes tett csak konyhánk gőze gyanánt csap­na is fel hozzánk, a történelem és ezen drámai költemény végső tanulsága gyanánt hangozzék hogy karunk erős, szivünk emel­kedett, végtelen a tér, mely mun­kára hi. Mindaz, mivel ellenséges hatalmak bennünket rontani akar­nak, szépnek és nemesnek uj csi­rája lesz. És ma nem ünnepel­tünk hiába, ha szoron­gatásunl napjaiban megfogadjuk a Madács ajakáról hangzó isteni intelmet hogy küzdjünk . és bizva, bizz­unk fl -M V~yfiRpÁ3 EiQgi?st|:s' /ba 1 HÓN APRA 1<V 00 K 3 HÓN ,PWA 30 COO K KÉRJEN MU.TATVANVSZÁMOTI MINDEN LEGYEN zsét dobott a zsarátnokra, már da­lolt: Madárka, madárka. Kedves kis madárkai Vidd el a levelem. • Várja a kedvesem: Kedves kis madárka... És míg Ivan dalolt, a kozákok néztek a tüzbe. És Ivan gyenge tüdejéből mind halkabban és­ halkabban dúdolt és a kozákok süvegje mind­­jobban és jobban lehanyatlott az erős mellek fölé és haravadt, a tűz és fölöttük halk sírással szárnyalt, az éjszaka. Mikor a nótának vége lett, azt mondja Gregor: — Ivan! — Mi az, bátyuska? — Ivan... Nálatok is madárkának mondják, ha valaki szeret? —­ Nálunk is, Gregor. Hallgattak. Valahonnan, a fogoly­tábor tisztipa­villonja felől édes asz­­szonyi kacagást lengetett feléjük a csönd. A kozákok felkapták a fejü­ket, és kitágult orrcimpákkal mind odanéztek. — Ivan! — törte meg a csendet nagysokára Gregor. — Régen öleltél már asszonyt, Ivan? — Régen, bátyuska, — válaszolt Woenne Plenni Ivan. — Nagyon, nagyon régen.... Aztán fölkelt a tűz mellől és szá­raz köhögéssel elbokándozott a feke­tén gubbasztó barakkok felé. Amint a halottaskamra mellett elhaladt, hallotta, hogy a szellős fabódé re­pedésein valami busán döngicsél. . Aztán megrvirradt, aztán megint este lett, ballagott egyik koldus egy pap a másik után, esténként a ka­puban kigyúlt a tűz és esténként Ivan a kozákok között ült és dalolt. De daloltak már a kozákok is. Da­loltak, kivált a strázsán, amikor az őrség nehezen cammogó óráin a posztot nagyon meglepi az árvaság és a Szelenga felől titkos üzeneteket sóhajtanak a nyírfák. Ilyenkor történt, hogy a szép Szonja. Ramazanovna Melik­ov­­szkij Ramazanov Wasziljewics Mir­­kónak, a goromba és részeges kozák kapitánynak ifjú felesége, akit a féltékeny Mirkó kapitány Szentpé­tervárról magával hozott, m ilyen­kor történt, hogy a szép Szonja figyelmes lett egy dalra, amelyet valaki az ablaka alatt énekelt. A dal idegen volt, de szomorú volt, mint az ő lelke, akit a goromba és része­ges Ramazanov Vasziljevics Mirkó kapitány estéről-estére egyedül ha­gyott, mikor a közeli városba kár­tyázni ment. És szép volt a dal, mint a menyasszonyi évek, amikor Mirkó kapitánynak még nem kellett a kár­tya, csak az ő tiszta, meleg öle. Szonja Ramazanovna Merikov­­szkij kinyitotta az ablakot. Az ablak alatt, egy őrszem járkált puskával a vállán s mikor alája ért, megismerte benne Lebedjev Ivanovics Gregort. — Gregor! — mondta csendesen Szonja. • Gregor megállt. — Parancs. Szonja Ramazanovna Melikovszkij! — Mit énekelsz, Gregor! Az őrszem megvonta a vállát. — Egy fogolytól tanultam, szuda­­rinya. Mi úgy t­ídjuk, hogy Ween­­nor Plotmi Ivan. Odahaza kanton — Kántor? — Kántor. Szonja gondolkozott — Ha kántor, akkor tud zongo­rázni? — Biztosan, — válaszolt Gregor. Szonja összeharapta az ajkát és a sötét éjszakán át hosszan a város felé nézett. — És m­im­ád most hozni nekem azt a foglyot, Gregort? — El tudnám, Szón ja Ramaza­­nowna Merikowszkij. Pár perc múlva Szabó János, iga­­zabban Woenno Plenni I­au, a me­leg és illatos szobába lépett, elgo-­ inában Gregor. Ivan kopott volt, rongyos vort, sápadt volt és olyan idegenül állt meg az ajtóban, a pu­ha és finom tudorok között, mint a kóbor tövis, na vi­rágok közé dobja a szél. Réveteg, vedt szemekkel kö­rültekintett és esetlenül meghajolt. Szon­ja megsajnálta. — Tudsz zongorázni, bátyuska? — kérdezte.­ — Tudok, szudarinya, — válaszolt Ivan. Szopja, kinyitotta a zongorát. — Játszd el azt a dalt, bátyuska, amire megtanítottad Gregort! Iván ránézett a villogó elefánt­­csontbillentyű­kre és a szivében egy szép, kacagó asszony mutogatta a fogsorát. . . . ,Odament, leült. És a húrokon felsóhajtott a dal. És Szabó János, igazabban Woenne Piermi Iván sápadt arcára két ke­rek rózsába nyiladozott a vér, sze­mében fellobogott a lélek és neki­feledkezve dalolt, dalolt: Madárka, madárka, Kedves kis madárka,­ Vidd a levelem, Várja a kedvesem, Kedves kis madárka... A zongora mellében még bujkált egy elhullalott akard, s a falak visszhangjában még vergődött egy halódó ária, de Ivan már leher­vadt karokkal ült a billentyűk előtt és bámulta Szon­ja két nagy, ned­ves szemét. — Elmehetsz! — szólt hirtelen Gregorra Szonja Eamazanow. Me­­rekowszkij. , Gregor összecsapta a bokáját, ő fordult az ajtón. Aztán megint megvirradt, azt,' megint este lett, ballagott egy koldus-egri nap a másik­ után­, Ó­ránként a kapuban kigyult a ti és esténként .Ivan már­ rém­ült kozákok között és nem dalolt. De a para­ncsnoki épület ki­gyó ablakai mögött, a m­ig a goromi és részeges Ramazanov Waszilje­­wics Mirkó kapitány valahol a vá­rosban, egy füstös és lármás ka­­varnyában döngette azsaszta­lt, — szólt a zongora. Az a’dokok tüzel­tek, mint a mámoros férfiak vére­­borult szeme, a zongora, nótája szállt, szállt, mint a szerelmes asz­­szonyok önfeledt kacagása és Wo­enne Plenni Iván sem volt me- ^4_­­padt, mikor éjféltájban — mielőtt a goromba és részeges Ramazanow Waszilje,wich Mirkó kapitány haza­érkezett, h­át­ átsurrant a kánon és a­ barakkba tért. A ruhájáról sem lógott már a rongy és rém kör­ö­­­gött szárazon, nem­ tántorgott utá­na a tűztől vetett árnyék és most már nem a kozákok­­adtak keserű tond­orkát neki, mert ő adott a ko­zákoknak illatos papi­roszikat. S bizony már leszakadt a hó, Szi­béria, rátérhette fehér ruháját az álmodó világ fölé és vastag jégvi­rágok mögött nótázott a zongora, amikor egy este a goromba és ré­szeges Ramazanov , a sziljé­riai Mirkó kapitány már nyolc órakor összemarakodott a városban a cim­boráival. Trojkára kapott, és a ko­zákok már messziről hallották, hogy káromkodik. A kozákok fázósan összébb hú­zódtak, beleköhögtek a tűzbe. A szánkó megállt, aztán csönd lett. Nagy, nagy csönd, szinte hallották­, hogy duzzad a hol, MAGYARSÁG 1924 január 1, kedd

Next